Kovács Arankát a gyógyszertárból ismerhetjük, ahol szakasszisztensként 47 évig azon fáradozott, hogy segíthessen a hozzá fordulóknak. Amikor időről időre betértem a patikába, tudtam, hogy megbízhatok a szakmai tudásában, és abban is biztos lehettem, hogy mosollyal az arcunkon köszönünk el egymástól. Mert ő ilyen – mindenkihez van egy szívmelengető szava. Mindig is életvidám nőnek tartottam, aki a korát meghazudtolva, fiatalos lelkesedéssel tekint a jövő felé. Olyan, mintha rajta nem fogna az idő kereke. Bár az élet többször is nehéz próbatétel elé állította, ő mindvégig hitt abban, hogy ború után, csak derű jöhet.

– Milyennek képzeljelek el kislányként?
– Ha régi képeket nézegetnénk, akkor biztosan nem ismernél meg, mert egy vörös, hullámos hajú, szeplős arcú – és ha ez még nem lenne elég – duci kislányt látnál. Gondold el, milyen „csomaggal” kellett megküzdenem, hiszen ezek mind okot adtak arra, hogy bántsanak, és a társaim rendszeresen csúfoltak is. Nem volt könnyű elfogadtatni magam, mert érdekes módon, én is nehezen egyeztem ki önmagammal. Az elején mindent megtettem, hogy más lehessek: a hajamat kamillával öblögettem, hátha megváltozik a színe, idővel pedig elkezdtem tornára, balettre és röplabdára is járni, bár ezeket kifejezetten szerettem. Miközben felcseperedtem, persze fokozatosan formálódtam is, és már egyre inkább kezdtem olyannak szeretni önmagam, amilyen valójában voltam.
– Mit érzel, amikor az édesapádra gondolsz, aki jövőre lesz 90 éves?
– Nehezen tudok róla elfogultság nélkül beszélni, hiszen rajongásig szeretem. Gyermekkoromban egészen különös kapcsolat volt közöttünk – annak ellenére, hogy szigorú és következetes volt, mégis mindent meg tudtunk beszélni egymással. Azonban a mai napig hihetetlenül fájdalmas visszaemlékezni arra, hogy 1969-ben, éppen a ballagásom napján, külföldre utazott, és sosem tért haza. Akkor azt hittem, hogy ebbe a helyzetbe egyszerűen belehalok. Miután apa itt hagyott, hónapokon keresztül volt egy visszatérő álmom, melynek minden pillanata belém vésődött: egy mély szakadékba dobtak, ahonnan hiába próbáltam meg kimászni, mindig visszaestem. Talán nem véletlen, hogy ez az élmény meghatározta az egész életemet.


– Hogyan emlékszel vissza arra a napra, amikor apukád elment?
– Úgy köszönt el tőlem, hogy este a ballagási vacsora után értem jön. Vártam is rá… (elcsuklik a hangja) Végül egy barátja segítségével jutottam haza, de otthon feszült légkör fogadott. Az édesanyám rettenetesen ideges volt, és mindannyian kétségbeestünk, ugyanis fogalmunk sem volt, hogy apa hova tűnhetett. Abban reménykedtünk, hogy csak munkaügyben utazott el pár napra, de eltelt két hét, és mi egyre elkeseredettebben vártunk. Számomra elképzelhetetlen volt, hogy ne térjen haza. Közben próbáltunk rájönni, hogy mi történhetett vele – az egész lakást felforgattuk, kerestünk-kutattunk, hátha hagyott maga után valami nyomot. Anya vette észre, hogy az íróasztal fiókjában a saját útlevele mellől hiányoztak apa iratai. Innentől kezdve egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy külföldre utazott, és nem sokkal később ki is derült, hogy a ballagásom napján lépte át az országhatárt. Ettől a pillanattól kezdve anya biztos volt benne, hogy apát soha többet nem látjuk.
– Kiderült, hogy miért döntött így?
– Gyermekként nem éreztem, hogy a szüleim kapcsolata válságba került volna, csak később derült rá fény. Anyámat ismerve a válás szóba sem jöhetett, így apám a menekülést látta a legjobb megoldásnak. Akkor ezt nem tudtam elfogadni, de felnőttként, tapasztalatokkal a hátam mögött, már más szemmel néztem a történéseket. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy apu akkoriban vállalt némi szerepet a politikában, de idővel rájött, hogy képtelen az adott ideológiával azonosulni, és más kiutat nem látott, csak azt, ha elmenekül.
– Mikor kaptál róla először életjelet?
– Fél évnyi dermesztő csend után, decemberben érkezett az első levél tőle. Akkor még Németországban járt, majd később Amerikában kezdett új életet. Onnantól kedve folyamatosan leveleztünk egymással. Mindent megosztottam vele, mert óriási volt bennem a felé irányuló bizonyítási vágy. Ha már elment, akkor meg szerettem volna mutatni neki, hogy nélküle is elérhetem a céljaimat, és képes vagyok helytállni, még akkor is, ha közben fáj a szívem, hogy nincs mellettem. 14 év telt el, míg újra megölelhettem! Azóta is évente elrepülök hozzá, ez létfontosságú számomra.
– Gyermekkorodban apukád jelentette számodra a védőpajzsot. Miután elment, ki vette át tőle ezt a szerepet?
– A történtek után anyukámmal sajnos megváltozott a kapcsolatunk. Ő soha nem tudott megbocsájtani édesapámnak, és neheztelt rám, mert én annyira ragaszkodtam hozzá. Nem tudta elfogadni, hogy mindezek után is tartom vele a kapcsolatot, ezért a testi-lelki nevelésemet igazából az apai nagymamámnak köszönhetem – ő volt a biztos pont az életemben. A gyermekeimre is bármikor szívesen vigyázott, tőle rengeteg dolgot megtanultam az életről, a bölcs mondatatira a mai napig támaszkodom. Egy végtelenül erős nő volt, bár nem kímélte az élet, mégis minden nehéz helyzetből fel tudott állni – ezt a mintát szerettem volna én is követni.


– Fiatalon lettél édesanya, ezt ma sem csinálnád másképp?
– Sosem bántam meg, és ez akkoriban így volt természetes. 21 éves koromban megszületett a fiam, majd két évvel később világra hoztam a lányomat is. Szerencsés vagyok, mert a gyermekeim nemcsak anyaként, hanem barátként is tekintenek rám, és a mai napig nagyon erős közöttünk a kapcsolat – mindenben számíthatunk egymásra.
– Természetes volt, hogy édesanyád nyomdokaiba lépsz?
– Anya, aki egy egyébként egy feltűnő női szépség volt, porcelán bababőrrel, szakgyógyszerészként dolgozott és patikavezető volt, így én már ebbe a világba születtem bele. Mivel elég sokat voltam mellette, már gyermekként megszerettem a gyógyszertár illatát, amitől más talán viszolyog, de én imádtam. Tőle tanultam meg mindazt, amit a hivatásról tudni illik, így biztos alapot kaptam, amire bátran építkezhettem.
– Mit jelentett számodra a patika?
– Az a hely volt, ahol igazán önmagam lehettem! A munkára abszolút szolgálatként tekintettem, kiélhettem benne a segítségnyújtás örömét. Rengeteg tapasztalatot szereztem abból az időszakból, amikor a kórházi gyógyszertárban dolgoztam. Az orvosok is tudták, hogy számomra különösen vonzó ez a világ, ezért rengeteget meséltek nekem, én pedig szívtam magamba a tudást, amit később a munkám során jól tudtam hasznosítani. Ugyanakkor ebben a szakmában is állandóan frissíteni kell az ismereteket, ezért természetesen rendszeresen jártam tanfolyamokra is. Minél tájékozottabbak vagyunk ugyanis, annál inkább megtapasztalhatjuk, hogy mennyi mindent nem tudunk még. De ez így van rendjén, attól olyan érdekes az élet, hogy mindig tartogat újdonságot a számunkra, ezért én úgy tekintek rá, mint egy szüntelen tanulási folyamatra.
– Örök kérdés: hogyan tudtál egyensúlyt teremteni munka és magánélet között?
– Mivel a nagymamám mindvégig mellettem volt, így minden téren helyt tudtam állni. Mivel én még hagyományos családmodellben nőttem fel, és ezt is vittem tovább, így nálunk az otthoni feladatok, illetve a gyerekek körüli teendők is rám hárultak. Szóval, ma már el sem tudom képzelni, hogy a családi tennivalókat, mégis hogyan tudtam megoldani a munkám mellett, de valahogy csak sikerült! (nevet)


– Térjünk vissza egy kicsit az édesapádra. A törés ellenére szoros kapcsolat maradt köztetek?
– Úgy igazából csak 2019-ben találtunk vissza egymáshoz. A párja egy szimpatikus mexikói nő volt, ennek ellenére, gyermekként valahogy sosem tudtam elfogadni, hogy apám valaki más oldalán találta meg a szerelmet. Talán ez is közrejátszott abban, hogy már nem olyan volt köztünk a kapcsolat, mint régen. Viszont, miután apu elvesztette a párját, rádöbbent arra, milyen szörnyű egyedül élni a nagyvilágban, olyan messze a hazájától – azóta szorosabban kötődünk egymáshoz. Tulajdonképpen 40 évet vártam arra, hogy visszakapjam az édesapámat.
– Haragszol még rá?
– Már nem, pedig mély sebet ejtett a lelkemben, ami soha nem fog begyógyulni – a heg nem múlik el, az örökre ott marad. Ugyanakkor én mindig úgy gondoltam, hogy egy szülő bármit is tesz, ő mindig szülő marad. Csak azért ne álljak szóba vele, mert hibát követett el?!
– Bocsánatot kért valaha?
– Nem vártam el sosem, mert a tetteiben éreztem, hogy ő már megbánta, amit nekem okozott. Igyekszik a kimaradt időt valamelyest bepótolni, és mindenben a kedvemben jár. Figyelemmel és szeretettel fordul felém, és ez engem boldoggá tesz, sőt többet jelent, mint bármilyen kimondott szó. Pontosan tudom, hogy mérhetetlenül erős bűntudat gyötri, amivel rettenetes lehet együtt élni, és ennél súlyosabb terhet nem is cipelhetne.
– Meglepődtem, hogy már egy éve nyugdíjba mentél. Váratlanul ért a változás?
– Abszolút! Először bánkódtam is miatta, ugyanakkor meg is értettem a döntést. Tavaly egy műtéten estem át, ezért jó pár hónapra kiestem a munkából, és utána már nem is mentem vissza a patikába. Ugyanakkor nehéz elfogadni, hogy ezzel lezárult egy korszak, miközben még annyi energiát érzek magamban. Az elmúlt egy évet újrakezdésnek fogtam fel – át kellett értékelnem a dolgokat, és rájöttem, hogy minden rosszban lakozik valami sokkal jobb.
–  Hogyan tudtad átformálni a szemléletmódodat, és másként tekinteni az előtted álló időszakra?
– Tudatosítottam magamban, hogy habár megváltozott az életem, ez még véletlenül sem azt jelenti, hogy már nincs is értelme, sőt, újabb célokat kell kitűznöm. Igyekszem megtalálni mindazt, amiért érdemes reggelente felkelnem. Rájöttem arra is, hogy így sokkal szabadabb lehetek, mert a munka ugyan adott egyfajta állandóságot, ugyanakkor kötöttséggel is járt, mostantól viszont én oszthatom be az időmet, és úgy alakíthatom, ahogy nekem kényelmes. Tudatosan megtervezem a napjaimat, mert számomra fontos, hogy előre lássam, mi vár rám – szeretem kézben tartani a dolgaimat. Mivel a saját ritmusomban élhetek, így kiegyensúlyozottabbá váltam. Most különösen szeretem az életet, mert több időt tölthetek az unokáimmal, és sok pozitív élményt élhetünk át együtt. Mind a három lány más személyiség, össze sem lehet őket hasonlítani, mert annyira különbözik a világuk, de én épp ezt szeretem bennük. Igyekszem aktívan részt venni az életükben – rendszeresen járok a lányomhoz Pestre, és a fiamék is számíthatnak rám, most még inkább, hiszen épp a héten született meg Róza baba, úgyhogy már négy kislány boldog nagymamája lehetek.


– A patikában már nem találkozhatunk veled, viszont ha jól tudom, akkor azóta is gyakran kikérik a szakmai véleményedet. Mi lehet a titkod, amiért ennyien ragaszkodnak hozzád?
– Talán a személyiségemből is adódik, hogy könnyedén teremtek kapcsolatot az emberekkel – bizalommal fordulhatnak hozzám, és ez engem jó érzéssel tölt el. Tőlem a patikában is mindig kaptak egy mosolyt, ami átragadt rájuk, így ezt is vitték magukkal a csomagban. (nevet) Valóban, a mai napig szinte minden nap érkezik egy üzenet, amiben a véleményemet kérik, én pedig örömmel segítek, amiben csak tudok. Rettenetesen beleélem magam más helyzetébe, a gondokat a vállamra veszem, és konkrétan kudarcként élem meg, ha nem tudok segíteni annak, aki hozzám fordult.
– Alapvetően pozitív a kisugárzásod, de megengeded magadnak olykor, hogy a negatív érzelmeket is megéld?
– Hogyne! Bár rólam sokan azt képzelik, hogy mindig kicsattanok a boldogságtól, ez nem így van. Más előtt nem mutatom ki, hogy valójában mit érzek, inkább otthon sírom ki a bánatomat.
– Mi lenne, ha más is megtudná, hogy neked is vannak krízisek az életedben?
– A nagymamám bölcsességére támaszkodom, amit egy életre megtanultam: még mindig jobb száz irigy, mint egy szánakozó, mert az soha nem őszinte. És sajnos tényleg azt tapasztalom, hogy az emberek többségéből hiányzik az együttérzés, ezért nem feltétlenül jó, ha túlságosan kitárjuk másnak a lelkünket, hiszen ezzel sebezhetővé válhatunk.
– Sosem érezed egyedül magad?
– Abszolút nem, mert jól érzem magam a bőrömben. Azt sem bántam meg, hogy a férjemmel jó pár éve úgy döntöttünk, hogy külön utakon folytattuk, sőt lehet már előbb is meghozhattuk volna ezt a döntést.
– Hogyan állsz az idő múlásával?
– Elfogadom, hisz mást nem is tehetek. (nevet) Ha hiszed, ha nem, valóban meg lehet találni minden kornak a szépségét. Természetesen a tükörbe nézve látom az arcomon a ráncokat. Ha újra kezdhetném, akkor biztosan nem dohányoznék, ugyanis ez is közrejátszik abban, hogy a bőröm gyorsabban öregszik. Ugyanakkor egyik ráncomat se törölném le az arcomról, mert minden egyes vonal mögött egy-egy boldog vagy éppen fájdalmas emlék bújik meg, és ezek nélkül nem szeretnék élni – így is büszkén vállalom magam! Sosem gondolkoztam szépészeti beavatkozáson, mert én nem akarok más lenni. Azt gondolom, hogy természetes módon is tehetünk azért, hogy jó formában legyünk. Rendszeresen sportolok, a táplálkozásomra is odafigyelek, és fontosnak tartom, hogy szellemileg is frissen tartsam magam, ezért az olvasás és a rejtvényfejtés a mindennapjaim része lett. Ezek egyben kikapcsolódást is jelentenek számomra. Azt is bátran állítom, hogy én nem akarok már 20 éves lenni! Különben is, úgy érzem, hogy 40 éves koromban számomra megállt az idő.


– Úgy tűnik, hogy Te a saját kezedbe vetted az életed irányítását. Ez mindig így volt?
– Talán túl korán nőttem fel és tapasztaltam meg azt, hogy leginkább csak saját magamra támaszkodhatok. Én különben is hiszem, hogy sok mindenért csak mi magunk tehetünk igazán, és nem várhatjuk mindig mástól a megoldást. A döntéseinkért mi vagyunk a felelősek, nem okolhatunk senki mást miattuk.
– Nosztalgiázás közben elmerengsz néha azon, ha újra kezdhetnéd az életedet, mit csinálnál másképp?
– Sosem gondolkodtam azon, hogy mi lett volna, ha bizonyos dolgok másképp alakulnak az életemben. Mindig tudatosítom magamban, hogy a múlton már úgysem tudok változtatni, ezért kár rajta töprengeni. Amennyire csak lehet, a jelen pillanatot kell megélni, ez az, amire hatással lehetünk.
– Honnan meríted ezt az örök pozitivitást?
– Elég sok nehézséget éltem át az életem során, de mindig volt bennem remény – ez sosem hagyott el. Meggyőződésem és mély hitem, hogy mindenre van megoldás, csak meg kell találni. Mindig az motoszkál bennem, ha már ennyi mindenen keresztülmentem, akkor nem lehet, hogy az élet ne rejtegetne még valami jót számomra.

Fotó: Emma