Egy közlekedési baleset feszültséggel teli légkörében a helyszínelőknek az a feladatuk, hogy megállapítsák, mi vezethetett a történtekhez, és ki ezért a felelős, hogy az igazság felderítésével némi megnyugvást adjanak az eset vétlen résztvevőinek és családjaiknak. Lilla járőrként kezdte a pályafutását, de a vörösiszap-katasztrófa idején belekóstolhatott a baleseti helyszínelők munkájába. A két gyermekes anyuka kezdetben alig hitte el, hogy ebben a szakmában is megtalálja azt, ami nap, mint nap motiválja – pedig így lett.


– Nem tűnsz fáradtnak, pedig egyenesen az éjszakai műszakból érkeztél az interjúra.
– Szerencsére nyugodt éjszakánk volt, mert nem volt baleset, amihez riasztottak volna, ettől függetlenül azért érzem az alvás hiányát. Ilyenkor rohanok haza, és már én viszem a gyerekeket bölcsődébe, oviba. Ez a menetrend csak akkor változik, ha épp reggel érkezik egy bejelentés, mert akkor nekem kell kimennem a helyszínre szemlézni. Ilyen esetben nem számít, hogy valójában meddig tart a munkaidőm, hiszen a feladatot maradéktanul el kell látni.
– Utána azért hunysz egy-két órát?
– Képzeld el, hogy nem. Elég aktív szoktam lenni, mert nem szeretem elpazarolni a nap hátralévő részét, de este már majd leragadnak a szemeim, ezért igyekszem időben ágyba bújtatni a gyerekeket, hogy utána én is pihenhessek. Amúgy ennek a munkarendnek is megvan az előnye: ugyan 24 órában dolgozom, de egy hónapban csak 7-8 napot vagyok távol. Talán így még könnyebb is megoldani ezt a pár napot a párom és a nagyszülők segítségével, mert nélkülük nem menne.
– Mi fogott meg a rendőri hivatásban?
– Amikor elkezdtem a szakmát, még nem volt igazán megszokott, hogy egy nő ezt a hivatást válassza. Bár a munka iszonyatosan érdekelt, de nem igazán tudtam pontosan, hogy mire is számítsak, ugyanakkor a közvetlen környezetemben több rendőr is volt, és mindig tetszett az a világ, amiben ők mozognak. Talán az is vonzott benne, hogy annak idején, amikor elkezdtem ezt az egészet, még több tisztelet övezte a rendőröket – ez ma már sajnos nem mondható el.
– Hogyan lettél helyszínelő?
– 2009-ben szereltem fel, utána egy évet a fővárosban dolgoztam, ahol nagyon szerettem élni. Sokáig úgy gondoltam, hogy ott is maradok, aztán a szerelem mégis hazahozott, de abszolút nem bántam meg, hogy végül így alakult. Kalocsán rövidesen belecsöppentem a baleseti helyszínelés izgalmas, bár kezdetben még szokatlan világába. 2010-ben a Kalocsai Rendőrkapitányság közlekedésrendészetén kezdtem járőrként, a sors úgy hozta, hogy a vörösiszap-katasztrófa miatt egyre több helyszínelésben vettem részt, és ma már csak ezzel foglalkozom. Az elején rengeteget stresszeltem, mert nem hittem, hogy képes vagyok rá. Szerencsére mindig volt mellettem tapasztalt kolléga, akitől tanulhattam, mert ez a szakma is olyan, amit a gyakorlatban lehet igazán elsajátítani. A rutin megszerzése után már magabiztosan végeztem a dolgomat.


– Mitől tartottál kezdetben?
– A halálos balesetek megrémisztettek, hiszen akkor és ott valakinek az életébe került egy adott közlekedési szituáció. Ilyenkor még nagyobb a nyomás rajtunk, hogy kiderüljön az igazság. Az élet fintora, hogy az első komolyabb helyszínelésem éppen egy halálos kimenetelű balesetnél volt. Ezt valahogy már napokkal előtte megéreztem, így szerencsére nem is ért olyan váratlanul.
– Mennyire áll közel a személyiségedhez ez a férfiak uralta szakma?
– Jó pár évet fociztam a női csapatban, közben bíróként elkezdtem vezetni a férfiak meccseit. Ez sem egy kifejezetten női feladat, de engem még inkább motivált. Bevallom, hogy nem vagyok egy tűsarkúban tipegő típus. (nevet) Igazi fiús anyukának tartom magam – a két fiam mellett teljesedtem ki. Ettől függetlenül a nőies vonal sem hiányzik az életemből, mert szeretek kreatívkodni: éveken keresztül gyöngyöt fűztem, és ékszereket készítettem.
– A testvéred azt mesélte, hogy néha már túlságosan is szabálykövető vagy.
– Szeretem a rendszert: ha rend vesz körül, akkor jól érzem magam. Néha túlzottan is be akarom tartani a szabályokat, mert azt érzem, hogy úgy jó, ha minden aszerint alakul, ahogy elvárják tőlem, ahogy szabályos. A munkámból is hozom ezt a fajta rendhez való ragaszkodást, ami a magánéletembe is beépült. Otthon is megigazítom a függönyt, ha nem áll rendesen. (nevet) Persze nem állítok mindent az élére, mert ez a gyerekek mellett kivitelezhetetlen lenne, de például játék után mindig a fiúkkal közösen pakolunk össze, hogy megtanulják, hogy ez így van rendjén.
– A húgoddal olyanok vagytok, mint két tojás?
– Teljesen különböző személyiségek vagyunk. Én visszahúzódóbb, elfogadóbb, csöndesebb típus vagyok, aki nem vitatkozik, inkább elfogadja a másik nézőpontját. A testvéremről ez nem mondható el: ő nagyszájú, harsány, ha kell, odacsap az asztalra, és akkor is vállalja a véleményét, hogyha ettől nem lesz túl népszerű.


– Nem cserélnél olykor vele?
– Ha úgy ítélem meg, hogy ideje kiállnom magamért, akkor vállalom a véleményemet, de lehet, hogy ezt sűrűbben kellene megtennem. (mosolyog)
– Egy cikkben olvastam, hogy egyszer munka közben elütöttek. Mire emlékszel a történtekből?
– Mélyen belém égett az emléke, pedig már jó pár évvel ezelőtt történt egy márciusi napon. Pontosan emlékszem rá, hogy március 16-án éjjel egy balesethez mentem ki, ami Solt külterületén történt: az újsolti kanyarban egy autó árokba hajtott. A helyszínről elszállították a sérülteket, a sofőr pedig már elhajtott, de nekem utólagos szemlét kellett tartanom. Leparkoltam a rendőrautóval, aminek a tetején világított a fényhíd, és láthatósági mellényben rögzíteni kezdtem a nyomokat. Egyszer csak jött egy kamion. Intettem neki, hogy kikerülhet, de mögötte feltűnt egy személyautó, aminek a sebességéből arra következtettem, hogy valószínűleg nem tud megállni, és már én sem tudtam kitérni előle. A következő pillanatban a sofőr a rendőrautónak hajtott, ami 180 fokban megpördült, és mivel én a hátsó ajtajánál álltam, így tulajdonképpen a saját szolgálati autóm sodort el. Külbokasérülést szenvedtem, és néhány percre elveszítettem az eszméletemet. Amikor magamhoz tértem, beszóltam a kollégáknak, hogy küldjenek erősítést, mert elütöttek. Mint kiderült egy figyelmetlen, részeg sofőr okozta a balesetet.
– Még ma sem tudsz erről könnyek nélkül mesélni.
– Mert hihetetlen, hogy élek. (pár másodperc csend)
– Megbocsátottál a sofőrnek?
– Tulajdonképpen nem haragudtam rá, mert aki volán mögé ül, azzal megesik, hogy olykor téved, és nem a megfelelő döntést hozza, sőt az is gyakran előfordul, hogy egy baleset egyszerűen kivédhetetlen. Ennek ellenére az ittas vezetésre számomra nincs elfogadható magyarázat, az egyszerűen egy olyan hiba, amit nem szabad elkövetni.
– A balesetek döntő többsége emberi tényezőn múlik?
– Legtöbbször igen. A műszaki hiba ritkább, inkább emberi mulasztás miatt történik meg a baj. Sokan felelőtlenül mennek bele olyan közlekedési helyzetekbe, amik aztán mások életét is veszélyeztetik. Ugyanakkor tudom, hogy nem szándékosan okoznak balesetet, hiszen ezek a szituációk bárkivel megtörténhetnek, mert elég egy rossz pillanat, egy apró figyelmetlenség, és máris kész a baj.


– Hogyan kell elképzelni: mi történik, amikor kiértek a helyszínre?
– Összetett feladatról van szó, minden attól függ, hogy milyen súlyos balesethez megyünk ki. Elég széles a skála: lehet, hogy csak egy koccanáshoz hívnak, de az is előfordul, hogy egy súlyos eset helyszínelésére érkezünk ki. Az első mozzanat minden esetben a helyszín biztosítása, mert csak így lehet biztonságosan kimenekíteni a sérültek. Ilyenkor mindenki, aki a helyszínen van, az ő mentésükön dolgozik. Amikor ez befejeződött, akkor kezdődik a tényleges helyszínelői munka: fényképeket csinálunk, jegyzőkönyvet veszünk fel, és méretarányos rajzot készítünk a helyszínről. Nagyon fontos, hogy minden nyomot és/vagy változást észrevegyünk és rögzítsünk, ami a későbbiekben lényeges lehet, mert egy súlyosabb esetben a bíró, az ügyész vagy éppen a szakértő ezekből dolgozik majd. Mindennek egyértelműnek kell lennie ahhoz, hogy el lehessen dönteni, ki a felelős a balesetért.
– Tehát a helyszínelés során nagy vonalakban elképzeled, hogy mi történhetett. Ez „be szokott jönni”?
– Az évek során már sikerült annyi tapasztalatot szereznem, hogy általában gyorsan összeáll a kép a fejemben arról, hogy mi történhetett. Ezután meghallgatom a szemtanúkat. Az általuk elmondottak vagy megerősítik, vagy megcáfolják az elképzelésemet, de általában nem csal a megérzésem. Minél több balesetet látok, annál jobban fel tudom mérni az adott helyzetet, és az egyes képkockákból már könnyen összerakom a teljes történetet. Olykor azonban megesik, hogy a fizika meghazudtolja önmagát, de ez csak nagyon ritkán szokott előfordulni.
– Sokszor a szemtanúk is sokkos állapotba kerülnek. Mennyire lehet ilyenkor az emlékeikre hagyatkozni?
– Addig, amíg nem ütöttek el, azt gondoltam, hogy olyan nincs, hogy valaki ne tudja felidézni, mi történt egy balesetnél. Azonban az én estemben is kiesett pár perc. Ezután már nem vontam kétségbe, hogy az, akit trauma vagy sokk ért, nem képes pontosan visszaemlékezni a történtekre. Úgy gondolom, hogy nagyon sok esetben az első bevillanó emlékek a valósak, utána már elkezd agyalni rajta az ember, és óhatatlanul hozzátesz olyan mozzanatokat, amik valójában nem történtek meg.
– Akkor ügyesen kell megszűrnötök az elhangzottakat.
– Nagyon nehéz eldönteni, hogy ki az, aki valóban az igazat mondja, és ki az, aki finoman a saját javára akarja fordítani a történetet. Szerencsére a helyszínen található nyomok sok esetben igazolják, vagy cáfolják ezeket az állításokat.


– És ha nincs nyom?
– Vannak úgynevezett nyomszegény helyszínek. Ezeket nem biztos, hogy teljesen el lehet zárni a forgalomtól, így minél később rögzítünk egy adott nyomot, annál nagyobb az esély rá, hogy eltűnik. Időközben a fények is változnak, azaz a nap más dőlésszögből világítja meg a területet, és minél rosszabbak a fényviszonyok, annál nehezebb észrevenni a részleteket. Ha pedig esik az eső, az megint egy olyan körülmény, amit nem lehet kiküszöbölni, tehát bele kell kalkulálni a vizsgálatba. Ezért, amint kiérünk a helyszínre, gyorsan készítünk pár fényképet, hogy azokról később vissza lehessen nézni olyan nyomokat, amik közben könnyen eltűnhetnek.
–  Van olyan, amikor csak az íróasztalnál áll össze a kép?
– Előfordul néha, hogy hiányzik pár olyan képkocka, ami nélkül nehezebb összerakni a történetet. Egy-egy bonyolultabb balesetnél olyan helyzet is adódhat, hogy miközben az irodában próbáljuk lemodellezni az esetet, fény derül egy olyan momentumra, amivel addig még nem számoltunk. Ez egy igazi fejtörő játék!
– Milyen képességek kellenek ahhoz, hogy jó helyszínelő legyél?
– Komplexen kell látnom a közlekedési szituációt, és minél precízebben megfigyelnem a nyomokat. Miután összegyűjtöm az összes információt, a rendőrségen összerakom a darabokból a teljes esetet, és elkészítem a dokumentációt. Egy súlyosabb balesetnél, akár nyolc órát is igénybe vehet a helyszíni rajz elkészítése, mire mindent pontosan rögzítek a számítógépes programmal, úgyhogy ehhez óriási türelemre van szükség.
– Van olyan része a munkádnak, amit ennyi idő után sem tudsz megszokni?
– Borzasztó látni a hozzátartozókat, akik a helyszínen szembesülnek azzal, hogy egy szerettük súlyosan megsérült vagy talán el is veszítették. Szörnyű, amikor hiába tesznek meg mindent a mentősök, nem tudják újraéleszteni a sérültet. Látom a hozzátartozót, és próbálom vigasztalni, együtt érzek vele… Ebben a helyzetben nincsenek jó mondatok, csak empátia van. Közben persze a munkámra kell koncentrálnom, mert ha túlságosan bevonódom érzelmileg, akkor képtelen leszek a feladatomat úgy elvégezni, ahogy azt elvárják tőlem.


– Nemcsak fizikálisan, hanem pszichésen is megterhelő a munkátok. Mi a megküzdési stratégiád?
– Nem szoktam ezeket a dolgokat másokkal megbeszélni, inkább magamban rendezem le, amikor csönd van, és nyugalom vesz körül. Egy-egy komolyabb eset után elgondolkodom, átértékelem a helyzetet, és arra fókuszálok, hogy segítsek, mégpedig azzal, hogy kiderítem az igazságot.
– Tehát a segítségnyújtás motivál?
– Én mindig is szerettem segíteni másokon, intézkedni helyettük, hogy levegyem a terhet a vállukról. Számomra ez természetes, szívesen csinálom.
– Ha a gyerekeid ugyanezt a szakmát választanák, támogatnád őket?
– Úgy gondolom, hogy bármit fognak csinálni, az a legfontosabb, hogy jól érezzék magukat benne.
– Melyik a legizgalmasabb része a munkádnak?
– Különösen szeretem a helyszíni feladatokat, mert azokban van a legtöbb változatosság. Számomra kihívást jelent, hogy sosincs két egyforma eset, és minden egyes helyzet hoz valami újat. Ha ugyanis minden fekete-fehér lenne, akkor előbb-utóbb színekre vágynék, hogy pluszt hozzanak a munkámba. De itt nincs két ugyanolyan nap – ennek a szakmának a változatosság az egyik szépsége.

Fotó: Panna