Megnyugtató hangú, türelmes, szelíd személyiség, ugyanakkor határozott tanár, aki a tanórákat élménnyé tudta varázsolni. A 2021 Impulzív Pedagógusa díj nyertese 38 évig a Belvárosi Általános Iskolában tanított irodalmat és történelmet, majd igazgatóhelyettesként látta el lelkiismeretesen a rá háruló feladatokat. Innen ment nyugdíjba, de ezen a ponton még nem ért véget a pályafutása, hiszen nem sokkal később visszahívták oktatni, és még négy évig a Műszaki Szakközépiskola és Szakmunkásképző Intézet katedráján állt. A 42 éves tanári pályája során szerzett tapasztalatairól, a gyermekek iránti szeretetéről, odafigyelésről és a szülői mintákról is beszélgettünk.

2021 Impulzív Pedagógusa iskola pedagógus tanítás Impulzív Magazin
–  Mit érzett, amikor megtudta, hogy Ön lett a tanító és általános iskolai tanár kategóriában a 2021-es év Pedagógusa?
– Először szóhoz sem jutottam a meghatottságtól, majd azon kezdtem el töprengeni, vajon minek köszönhető, hogy ilyen sokan megőriztek az emlékezetükben. Arra jutottam, hogy talán a körülöttem lévők is érezték, hogy szeretettel végeztem a munkámat, a gyermekek társasága pedig kifejezetten pozitív energiát adott nekem, és a kollégáimmal is könnyen megtaláltam a közös hangot. Boldogsággal töltött el, hogy taníthatok. Olyan természetes volt számomra, hogy ez az én életfeladatom. A mindennapjaimban mindig szorosan összefonódott az iskola világa a családi élettel – bár a nyarakat otthon, a szeretteimmel töltöttem, ugyanakkor alig vártam, hogy eljöjjön a szeptember, mely a mai napig a tanévkezdést jelenti számomra. Olyan érdekes, hogy még most is rendszeresen álmodom az iskolával. Nem véletlen, hogy gyerekkorom óta erre a pályára készültem!
Milyen indíttatás vezette a pedagógus életútra?
A tanáraim fontos szerepet töltöttek be az életemben, különös erővel a magyar tanárom hatott rám. Azt gondolom, hogy a pályaválasztásban meghatározó a belső irányultság, ugyanakkor szükség van egy példaképre, akitől biztató szavakat kapunk, aki lelkesít akkor is, ha éppen elbizonytalanodunk. Szerencsére a tanáraimtól megkaptam a kellő motivációt ahhoz, hogy ezen a pályán elinduljak.
– Ez azt sejteti, hogy már gyermekként is jól érezte magát az iskolai közegben.
Szerető családban nőttem fel, a nagyszüleimmel éltünk együtt, és mivel egyke voltam, így számomra az iskola jelentette a közösséget. Szerettem a felnőttek társaságát, de a gyerekközösség ott érintett meg. Igazán jól éreztem magam abban a környezetben, inspiráló közeg volt számomra. Azt nem állítom, hogy olykor nem volt bennem egy természetes drukk – főleg egy-egy fizikaóra előtt –, de szerettem ott lenni, ahogy később a gimnáziumban is.
Miért éppen az irodalom vonzotta?
Az olvasás egészen kiskoromban elvarázsolt, már akkor meggyúlt bennem egy kis lángocska, ami az irodalom iránti szeretetemet táplálta. 
– Boldogság tölti el, amikor a főiskolai évekre gondol?
Teljes mértékben! A főiskolán egy összetartó közösségbe kerültem, a tanárainkkal személyes kapcsolat alakult ki, a csoportkirándulások pedig összekovácsoltak minket. Azóta is szívesen emlékszem vissza a közös élményekre. Szeged nekem egyet jelentett a kulturális élettel, a színházzal és a szabadsággal. Az a város a szívem csücske lett.
– Fiatal tanárként Dunapatajon kezdett el dolgozni, milyen közösség fogadta Önt?
– Az általános iskola akkor a fénykorát élte, éppen abban az évben látogatott el hozzánk Kodály Zoltán, így kezdő tanárként személyesen találkozhattam vele. Szerettem ott tanítani, rengeteget tanulhattam a tapasztalt kollégáktól. Akkoriban magas színvonalú ének-zenei és esztétikai nevelés zajlott. Aztán időközben megszületett az első gyermekem, ezt követően már Kalocsán folytattam a tanári pályafutásomat.



– Az első osztályával a mai napig tartja a kapcsolatot. Szigorú osztályfőnök volt?  
Inkább következetesnek mondanám magamat. Osztályfőnökként mindig azt tartottam szem előtt, hogy egy összetartó közösséget formáljak. Ebben sokat segíthet, ha van egy erős mag az osztályon belül, ami köré már könnyebben felépíthető a lelkes kis csapat. Ehhez persze ismernem kellett a gyerekeket és a családi hátterüket is, ezért akkoriban még családlátogatásokra jártunk, ami betekintést adott a tanítványaink életébe.
– A család meghatározó közeg mindannyiunk számára. Az Ön életében is fontos szerepet töltött be az anyaság a pedagógus szerep mellett. Gondolom, váratlanul érte, hogy az első gyermeke után ikreket várt?
– Akkor még nem volt ultrahangos vizsgálat, csak annyit tudtunk, hogy erős a pici szívhangja. Mint később kiderült, ez azért volt, mert a két kis szív felerősítette egymást. Miután világra hoztam a kislányomat, megkönnyebbültem, de az orvos egyszer csak azt mondta: „Te jó ég, még egy van!” Nem készültem két névvel, hirtelenjében pedig az Emese jutott az eszembe. Ez a csoda éppen karácsonykor történt velünk, akkor adtam életet az iker lányaimnak. A gyerekek születése után egészen hamar visszamentem dolgozni, a kicsik még csak három hónaposak voltak. Tudod, abban az időben ez így volt természetes, de nem is éreztem tehernek, mert az iskolában örömmel fogadtak, és a családomtól is megkaptam a szerető támogatást.
– A pedagóguspályán eltöltött aktív éveihez képest, Ön miben látja most a legnagyobb változást az oktatás-nevelés területén?
– Akkoriban még úgy éreztem, hogy valóban a gyermek van a középpontban, a szülők pedig megbíztak a pedagógusokban. Olyan nem fordulhatott elő, hogy az értekezleteken ne jelentek volna meg a szülők. A tanár nemcsak tanított, okított, hanem mindezt tudatosan összekapcsolta a neveléssel is. Annak idején a szülő teljes mértékben elismerte a pedagógus munkáját, ami nem azt jelentette, hogy minden döntésével egyetértett, de elfogadta, és nem bírálta az iskolai követelményeket.
– Akkor kijelenthetjük, hogy egy pedagógusnak manapság nehezebb a feladata?
– Bizonyos értelemben, igen! Régebben a gyerekek a szüleikkel töltöttek minőségi időt, míg ma az okoseszközök kötik le a figyelmüket. A társadalmi közeg is megváltozott, és a média óriási hatást gyakorol a fiatalokra. Ma kifejezetten népszerű egy olyan műsor a tévében, ahol éppen az a „mulatságos”, hogy a játékban részt vevők semmit sem tudnak. Ez nem túl jó minta a gyerekek számára, így sokkal nehezebb a tanárok dolga is, mondhatni az árral szemben úsznak.
– A tanítványai mesélték, hogy Ön mindig szelíden fordult feléjük, a diákok mégsem éltek vissza a szeretetével. Hogyan lehet ezt a tiszteletet kivívni?
– Mindig is azt tartottam szem előtt, hogy a gyermeket társként kezeljem. Úgy szoktam megfogalmazni, hogy nem szabad uralkodni felette, hanem egyenrangú félnek kell tekinteni, és megértetni vele, hogy a különböző dolgok, hogyan szolgálják az érdekeit. Mindig az „érted haragszom, nem ellened” – elvet követtem. Sosem éreztem azt, hogy nekem a kiabálással kellene megteremtenem a fegyelmet – ez távol állt tőlem. Úgy gondolom, hogy a hangos reakció csupán dacot vált ki a gyerekekből. Nem is volt szükség arra, hogy felemeljem a hangomat, inkább nyugodtan megvártam, míg csend lett az osztályban.

2021 Impulzív Pedagógusa iskola pedagógus tanítás Impulzív Magazin
– Előfordulhat, hogy egy gyermek nem feltétlenül együttműködő, főleg kamaszkorban. Milyen utat talált mégis hozzájuk?
– Amikor szélsőségesen viselkedik egy gyermek, akkor valójában arra hívja fel a figyelmet, hogy támogatásra van szüksége. Nehéz ebben a helyzetben megtalálni vele a közös hangot, mert ellenségesnek tűnik, nem igazán fogadja el a tanácsot, ugyanakkor mégis támaszt keres. Ilyen esetben mindig megvártam, hogy a diákom kiadja magából a dühét, utána leültünk megbeszélni, mi bántja a szívét, miből fakad a benne felgyülemlett harag, esetleg bánat. Sosem felejtem el, amikor az egyik tanítványom üresen adta be a dolgozatát, én pedig elképedve néztem. Megpróbáltam meggyőzni, hogy legalább az alapműveltséghez szükséges tudást tanulja meg, mire ő csak lezseren megjegyezte, hogy utál tanulni. Ezek után próbáltam elmagyarázni neki, hogy a saját önbecsülése miatt tegye meg, hiszen ezzel a hozzáállással csak rontja az önértékelését, ha pedig folyamatosan kudarcok érik a tanulásban, a végén már el is hiszi, hogy ő erre képtelen.
Ön szerint, hogyan lehet a gyermekekkel megszerettetni az irodalmat?
Fontos, hogy olykor megálljunk, és időt szánjunk arra, hogy feldolgozzuk, megbeszéljük a leírtakat, akár eljátsszunk egy-egy történetet. Ötödikben még a mesékkel neveljük a gyermekeket, hiszen a mese a maga valóságával és csodáival az ő figyelmüket is felkelti. Aztán jön a János vitéz, aminek minden egyes mondatával szárnyra kap a képzelet. Volt olyan, hogy Anyák napjára az volt a meglepetésünk, hogy előadtuk az osztállyal. A gyermekek számára óriási élmény volt, és így megszerették az irodalmat. Olykor pedig bábokkal játszottuk el a verseket, mert ennek is megvan a maga bája, és így játékosan lehet tanítani.
– Azt mondják, hogy akkoriban a pedagógusok között is más volt a kapcsolat.
Figyeltük egymás munkáját, sőt össze is hangoltuk, a rivalizálás nem volt jellemző. A különböző iskolákban tanító pedagógusokkal kifejezetten jó kollegiális kapcsolat alakult ki. Rendszeresen tartottunk megbeszéléseket, ahol megvitattuk a pedagógiai módszereket, a felmerülő problémákra pedig igyekeztünk megoldást találni. Akkoriban rengeteg továbbképzésen vettünk részt, így új ismereteket szereztünk, bemutató órákon néztük meg, hogy bizonyos oktatási módszerek, hogyan működnek a gyakorlatban. Olyan tudást kaptunk, amit aztán a saját tanítási stílusunkba is be tudtunk építeni.
– A pályájának az volt a csúcsa, amikor megválasztották igazgatóhelyettesnek?
– Abszolút! Ugyan nagyon váratlanul ért, annak ellenére, hogy előtte már munkaközösségi vezető voltam. Sosem éreztem magamat vezető típusnak, mégis megbíztak a felső tagozat igazgatóhelyettesi feladatkörével, amit elvállaltam, és igyekeztem maximálisan eleget tenni neki. Egy nagyon jó tanári kollektívában töltöttem az időmet, szerettünk együtt lenni. Bár sokféle egyéniség volt közöttünk, de a közös cél érdekében mégis együttműködően tudtunk dolgozni. Az igazi pedagógusközösség egységes és elkötelezett a nevelésben – ezt sikerült elérnem igazgatóhelyettesként.


– Miután a Belváros Általános iskolából nyugdíjba ment, a tanítás nem sokkal később újra kopogtatott az ajtaján. Egyből igent mondott a felkérésre, hogy egy középiskolában tanítson?
– Ez nem volt kérdés számomra! Mivel szükség volt a munkámra, így örömmel vállaltam ezt a lehetőséget, bár az igazat megvallva az életem egyik legfájdalmasabb időszakában érkezett… (könnybe lábad a szeme) Ahogy már meséltem, engem a családom és a tanítás éltet, ezért miután nyugdíjba mentem úgy gondoltam, hogy egy korszak ugyan lezárult, de ezzel együtt eljött az idő, amikor már csak a családomnak élhetek, minden percemet velük tölthetem. Sajnos az élet azonban közbeszólt, a férjem rövid időn belül elment… A hiányát még ma sem tudom igazán elfogadni. Ebből a mély fájdalommal teli lelki állapotból a tanítás jelentette a kiutat, az egyik szerelmem, melyet így visszakaptam.
– Egy pedagógus a személyiségével is hat a gyermekekre. Ön szerint, milyen képet őriznek Önről a tanítványai?
– A legtöbben azt mondták, hogy mindig meggyőződéssel beszéltem, teljesen önazonos voltam, olykor viccelődtem is, és nyugalmat, könnyedséget árasztottam. Kaptam már kedves visszajelzést a megjelenésemre is, és ez igazán jól esik, mert ezek szerint a stílusommal is hatni tudtam a környezetemre.  
– Visszatekintve erre a 42 éven át tartó, aktív pályafutásra, mi tölti el büszkeséggel?
– Valójában én sohasem „Valaki” akartam lenni. Én csak egy pedagógus voltam, aki képes volt elnyerni a gyermekek bizalmát, és így hatni tudott rájuk. Úgy érzem, hogy egy olyan utat mutathattam nekik, ami az életükben mindig iránytűként lehet velük.

Fotó: Panna