Csordás Krisztina az a típus, aki csendben teszi a dolgát, és szépen halad az álmai felé. A hartai, csupa szív lány gyógypedagógusként végzett, de azóta is folyamatosan képzi magát – az egyik nap még a babamasszázs oklevelét osztotta meg az oldalán, nem sokkal később pedig már egy újabb tanfolyamon vett részt. A kreativitás a lételeme, amiről én mit sem tudtam, de egyszer merő szeretetből saját készítésű, sminklemosó korongokkal lepett meg – „Kriszti, Te ilyet is tudsz?” Évek óta önkénteskedik, programok fő szervezője, de mindezt nem azért csinálja, hogy világgá kürtölje, majd bezsebelje az érte járó elismeréseket, hanem egyszerűen azért, mert így jót tehet másokkal. A legutóbb akkor kaptam fel a fejem, amikor kiderült, hogy ő lett a Magyar Ifjúsági Vöröskereszt elnöke.


– Gratulálok a kinevezésedhez!
– Köszönöm, kedves tőled! Tudod, annak ellenére, hogy régóta aktívan részt veszek a Magyar Ifjúsági Vöröskereszt életében, és minden megmozdulásukra nyitott vagyok, mégis meglepett a megkeresés. Amikor legelőször felmerült a jelölés lehetősége, akkor még Baján éltem, és ez abszolút hátráltató tényező volt, mert egy ilyen pozíció betöltéséhez a fővároshoz közel kell lenni. Aztán időközben Budapestre költöztem, így a távolság már nem jelentett akadályt, ezért elfogadtam a jelölést. Boldog vagyok, hogy megválasztott az országos küldöttgyűlés, és örömmel vállalom az elkövetkező négy évet, ami rengeteg kihívást rejt magában. Felelősségteljes feladattal bíztak meg, hiszen egy országos szervezetről van szó, de engem ez nem riaszt el, sőt, még inkább inspirál.
– Ez a titkos terveid között szerepelt?
– Az igazat megvallva eljátszottam a gondolattal, hogy mi lenne, ha egyszer elnök lehetnék, de mindig elhessegettem ezeket a felvetéseket, mert sosem a pozíció vonzott. Nem ez motivált akkor sem, amikor jelentkeztem önkéntesnek, hanem az, hogy segíthetek másokon, és ettől lélekben én is gazdagabbá és nyitottabbá válhatok.
– Mi az, ami célként lebeg előtted?
– Szeretnék példát mutatni a fiataloknak, a történetemen keresztül megmutatni, mennyi élményt és tapasztalatot jelent az önkéntes munka. Bár a világ egyre inkább a pénz körül forog, én mégis azt gondolom, hogy rengeteget adhat nekünk, ha szívből segítünk másokon. Az öröm, amit a rászorulók arcán látok, mindent felülír.
– Érdekel, hogy milyen út vezetett az elnöki székig.
– Minden a Magyar Ifjúsági Vöröskereszt elsősegélynyújtó versenyein kezdődött, és az országos döntő hangulata teljesen magával ragadott: az ott megélt érzelmek tárháza rendkívül színes volt. Aztán az évek alatt lépésenként minden területen kipróbáltam magam: számos programot szerveztem, részt vettem adománygyűjtéseken, a vírus idején pedig a diszpécserszolgálaton is megfordultam. Úgy gondolom, hogy csak úgy tudom jól vezetni a szervezetet, ha minden területét ismerem.
– Volt egy konkrét élményed, ami a gyógypedagógia irányába indított el?
– Az egyik meghatározó élményem a Hétcsoda élménytáborhoz köthető, ahol hátrányos helyzetű és fogyatékos gyerekeket táboroztattunk. A mai napig tisztán él bennem a kép, amikor egy sérült kisfiúval foglalkoztam: feladta a leckét, ugyanakkor egész héten rengeteg szeretetet kaptam tőle, hálás volt mindazért, amit érte tettem. Azt hiszem, akkor dőlt el, hogy gyógypedagógus leszek. Érdekel a világuk, és szeretnék segíteni nekik abban, hogy könnyebben boldoguljanak az életben.


– Mit tanultál legutóbb?
– Minden érdekel, ami a gyógypedagógiához kapcsolódik, ezért is végeztem el legutóbb a Mesés finommotorika fejlesztő programot. Azonban úgy éreztem, hogy ez úgy lesz teljes, ha egy mozgásterápia kurzusra is jelentkeznem, hiszen az is fontos része a fejlesztésnek. Így elvégeztem a Komplex mozgásterápia képzést, illetve nemrég egy babamasszőr tanfolyamon is részt vettem, amire teljesen véletlenül találtam rá, de ezzel a tudással is csak több lettem.
– Hogy kell elképzelni a mesével történő fejlesztést?
– Ez a módszer arra az alapelvre épül, hogy a 4-8 éves gyermekek testének a mozgás, lelkének pedig a mese a legmegfelelőbb fejlesztőeszköze. Ezt úgy kell elképzelni, hogy a foglalkozás egy mese köré épül: játékkal hangolódunk rá, majd felolvassuk a mesét – ez húsz percnél általában nem hosszabb –, majd a történettel kapcsolatos játék következik. Ilyenkor nem a mesét játsszuk el, az csak a kiindulópont. Ha a főszereplő például egy békakirály, akkor egy csettintésre békává változunk, és békaugrásban szedünk össze különböző tárgyakat. A finommotorika fejlesztésekor pedig békát rajzolunk, vagy éppen papírból hajtogatunk egyet.
– Nem lehet elégszer hangsúlyozni a meseolvasás fontosságát.
– Főleg a pandémia óta, hiszen óhatatlanul többet ültek a gyerekek a számítógép előtt. A mese mindig is a szívügyem volt, ugyanis fontos szerepet játszik az érzelmi intelligencia kialakulásában, és persze a fantázia is fejlődik általa. Szemmel látható a különbség azoknál a gyerekeknél, akiknek rendszeresen olvasnak mesét: a hallott szöveg ugyanis gondolkodásra készteti a gyermeket, szárnyalhat tőle a fantáziája, miközben a saját világában képzeli el a történetet. Ha a mesét elbábozzuk azt is megtapasztalja, hogy mindaz, amit ő elképzelt, egy lehetséges verzió, és persze nincs egyetlen jó megoldás, mert mindenkinek más kép születik meg a fejében. Mindez a mesenézés közben nem történik meg, mivel egy kész látványvilág tárul eléjük, ami egy cseppet sem készteti őket gondolkodásra.


– Mi a titkos terved?
– A hosszú távú vágyam az, hogy egyéni fejlesztéseket tartsak játékos formában az óvodás és kisiskolás korosztálynak. Úgy érzem, hogy így a nehezebben kezelhető gyerkőcökkel is megtalálom a közös hangot. A játék segít ebben! Szeretek gyerek lenni, velük együtt szabadon játszani, rajzolni, barkácsolni. Ha ebbe még a német nyelvet is beépíthetném, akkor lenne kerek számomra a történet. Már azt is kitaláltam, hogy a mese az, ami ezt a két területet összeköti. Nagyon sok német nemzetiségi nyelvjárásban íródott mese létezik, melyek egyes településekre jellemzőek, és én ezeket szeretném a fejlesztő foglalkozásokon felhasználni. A nemzetiségi óvodákban jelenleg nincs ilyen alternatíva, innentől kezdve pedig ez egy fantasztikus, új lehetőség, amelyet meg kell ragadni. Persze az is nagy vágyam, hogy mindegyik meséhez egy saját meseszoknyát vagy mesekötényt készítsek.
– Ez zseniális, akkor megtaláltad a saját utadat!
– Mindig is olyat szerettem volna csinálni, ami eltér a megszokottól. Éppen ezért talán nehezebb, hiszen saját magamnak kell kitaposnom az utat, de ettől olyan izgalmas. Egy megszokott pálya nem rejtene számomra ennyi izgalmat.
– Jól érzem, hogy hajlamos vagy túlhajtani magad?
– Sajnos rendszeresen beleesek ebbe a hibába. Jó pár éve a testem jelezte, hogy ideje változtatni. Akkoriban Pécsen jártam egyetemre, mellette főállásban dolgoztam, és esténként még nyelviskolában is tanítottam. A két munkahelyre az önfenntartás miatt volt szükségem, mert soha nem vártam el a szüleimtől, hogy eltartsanak, persze ha segítség kell, akkor rájuk bármikor számíthatok.
– Elmeséled, mi történt veled pontosan?
– December elején történt minden. Egy szimpla hétköznap reggel éreztem, hogy sokkal fáradékonyabb vagyok, és elindulni sem volt kedvem igazából, nemhogy helyt állni egész nap. Szóval éreztem, hogy kezdek teljesen kimerülni, de úgy terveztem, hogy még pár hetet kibírok, és karácsonykor majd végre pihenek. Viszont a testem nem így gondolta! Egyre erősebb fájdalmat éreztem a lapockámnál, de a napot valahogy még kibírtam. Éjfél körül azonban egyre jobban aggasztott, hogy nem múlik el a fájdalom, sőt erősödött, és levegőt is nehezen kaptam. Mivel egyedül éltem Pécsen, így saját magamnak hívtam mentőt. A kórházban kiderült, hogy tüdőembóliát kaptam, de a neheze csak utána jött! Amint csökkent a fájdalomcsillapító hatása, iszonyatos fájdalmaim lettek, nem tudtam mozogni, és a levegővétel is nehezemre esett.


– Mire hívta fel a figyelmedet ez a betegség?
– Egyértelműen arra, hogy túlterheltem magam. Miután meggyógyultam, munkahelyet váltottam, ahol lazábban oszthattam be az időmet. Azt is meg kellett tanulnom, hogy bizonyos helyzetekben magamat helyezzem előtérbe. Erős bennem a segítő szándék, de ma már tudom, hogy nem szabad állandóan a határaimat feszegetni, és olykor mondhatok nemet is. Bár ezt még gyakorolnom kell. (mosolyog) Most már tudatosan tervezem a mindennapokat, legalább egyszer a héten lazítok, elmegyünk piknikezni a Margit-szigetre, vagy a barátaimmal töltöm az időt.
– Vidéki lányként szeretsz a fővárosban élni?
– Sokáig nem tudtam elképzelni, hogy Budapestre költözzek, aztán tavaly nyáron mégis idesodort az élet. Nem bántam meg, hogy így döntöttem, jól érzem itt magam: szeretem a pörgést, a főváros ezernyi lehetőséget rejt: már több olyan tanfolyamon is részt vettem, melyeket évek óta csak nézegettem, mert a távolság miatt le kellett mondanom róluk.
– Kitől örökölted a kreativitásodat?
– Apukám barkácsoló típus, ezért gyermekkoromban azt láttam, hogy nincs olyan, amit ne lehetne megjavítani, újragondolni, valami új ötlethez felhasználni. Ezt a szemléletet viszem tovább: szeretek alkotni, kifejezetten kikapcsol.
– Az, hogy idáig eljutottál szerencse vagy tehetség kérdése, esetleg jókor voltál jó helyen?
– Szerintem minden csillag éppen együtt állt. Mindig is társasági ember voltam, így értékes kapcsolatokat építettem ki, melyek nélkül nem lehet ma boldogulni. Éppen jókor jött a vöröskeresztes tábor és a meghatározó élmények, amik elindítottak ebbe az irányba. Valahogy mindig olyan ember érkezett az életembe, akinek szükségszerű volt a megjelenése.
– Büszke vagy arra, hogy ilyen fiatalon eddig jutottál?
– Majd akkor leszek az, ha az elkövetkező négy évben sikerül megvalósítani a saját magam számára kitűzött terveket.
– Hol képzeled el az életedet?
– Ez egy állandó dilemmám: még nem döntöttem el, hogy városban vagy vidéken éljek. Szeretem Hartát, a vidéki létet, de a budapesti zsongás sem áll távol tőlem. Az biztos, hogy ha családom lesz, akkor hazaköltözöm. Azt is látom, hogy mozgásfejlesztésre a környékben is nagy szükség van, úgyhogy még az is lehet, hogy itthon valósítom meg az álmomat.

Fotó: Panna