Annyiféle önismereti út létezik: pszichológiai, spirituális és ezek ötvözetei. Sokan például önismereti táborba mennek, és olykor több ezer km-t is utaznak, hogy a fejlődésükhöz megtalálják a megfelelő közeget. Bevallom, az eltelt több mint tíz évben én valamennyi utat megjártam, és ezek valóban vittek is előbbre, mert a fejlődés tagadhatatlan az életemben. Azt azonban csak azok tudják, akik folyamatosan „úton vannak”, hogy ennek a meghatározó kalandnak a vége beláthatatlan, mert mindig jön egy-egy belső réteg, amely egyre kifinomultabb mélységeket és magasságokat tár elénk. Az önismereti utam egy pontján én is rájöttem: valójában mindennek lehet fejlődést segítő aspektusa, kérdés, hogy a szemlélő észreveszi-e. Most ebbe a nézőponttágulásba szeretnék egy kis bepillantást adni.

Van egy mondásunk, egyfajta kollektív hitrendszerünk: amilyen a gazda, olyan a kutyája – biztosan mindenki hallotta már ezt legalább egyszer az életében. Én ennek a gondolatnak a mélyére mentem, tapasztaltam, és fejlődtem általa. A felelős kutyatartás ugyanis egy mély önismereti úttá válhat, ha komolyan megnyílunk felé. Persze nekem is kellett hozzá megfelelő vezetés, keretrendszer és támogatás, amely néha nyers, néha vicces, máskor pedig gondoskodó és megtartó volt. Na, de kezdjük a legelején.

Történt ugyanis, hogy lett egy kutyám. A családunknak mindig is volt házőrzője, de Ő, Edward, a border collie most tényleg az én kutyám lett. Akkor lépett be az életembe, amikor a kislányomat vártam, és már az érkezése is óriási tanítás volt számomra, ami egy évvel később még inkább felértékelődött. Nagyon vonzott ez a fajta, és az is megfogalmazódott bennem, ha eljut odáig az életem, hogy lehetőségem lesz kutyázni, akkor csak egy bizonyos helyről szeretnék kiskutyát választani. Úgy vélem, hogy már ez a hely is alapvetően meghatározta Edward személyiségét. Oly módon nevelkedett az élete első három hónapjában, mint egy igazi családtag, egy nagy falka részeként, úgyhogy egy csupa szív, emberimádó kis szőrgombóc hoztam haza magammal. A várandósságomat is szépen végigkísérte, kölyökkutyákat meghazudtoló nyugalommal, békével. És amikor megérkezett a kislányom, meglepően nagy kedvességgel és türelemmel fogadta, pedig akkor még egy éves sem volt.

Kamaszkorába érve azért már voltak jelei annak, hogy a magam „szakértelme” kevés lesz a fiatal úr kezeléséhez. Így, amint lehetőségem nyílt rá, kutyaiskolába mentünk Edwarddal. Nagy szerencse, hogy itt, Kalocsán is van már suli a négylábúaknak és kétlábú gazdáiknak, mert a kislányommal nem tudtam volna messzebbre utazni. Kezdetben magánórákat vettünk, ahol hamar megmutatkoztak a ránk váró kihívások. Talán nem árulok el nagy titkot azzal, ha azt mondom, hogy én voltam a fő kihívás a kutyám kialakult viselkedésének megoldásában. Igen, jól érted, én, a kétlábú. Veszélyes  ugyanis kismamaként kiskutyát vállalni, mert a túlcsordult hormonális állapotokban könnyen elkényeztetjük a négylábú társunkat. Velem legalábbis ez történt. Mondhatni, rajta gyakoroltam az anyaság kezdeti lépéseit. Így lett egy magának túl sok mindent megengedő, túlzottan rajongó, kamasz kutyám. Mindenkit össze-vissza nyalt, és ő akart mindig a középpontban lenni – ami az előélete alapján nem is csoda. Mivel társaságkedvelő bundásról beszélünk, a kiképző tanáraink azt mondták, hogy a csoportos foglalkozás előrébb vinne minket.
Megfogadtam a tanácsukat, és hamarosan egy intenzív alapengedelmes csoportba kerültünk Edwarddal.

Ott ért az az óriási megdöbbenés – valójában ahaélmény –, hogy valaki kimondta, amit mindig is tudtam, csak magamnak sem akartam beismerni, hogy ez a csoport első sorban a gazdiknak van.

Méghozzá azért, mert különféle okokból, de hibás módon neveltük eddig a kutyáinkat, ezért most elkezdődhet az újrakalibrálás. Akkor még nem is sejtettem, hogy ez mit fog hozni majd az életembe.

Hét héten át, heti 2×2 órában kaptunk tréninget, szuprevíziót, sőt olykor kemény útba igazítást. Utólag visszatekintve azonban nem is lehetnék hálásabb mindezért. Ez idő alatt ugyanis sokféle területen szerzett tapasztalást a kutyám, és általa én is.

Mivel Edwardot a közös utunk kezdetén kvázi a kisbabámként kezeltem, ezért csak minimális tekintéllyel bírtam a szemében: anyuka voltam neki, nem pedig falkavezér. Ez volt az első szembesülés, melyet nehéz volt beismernem – elsősorban magamnak. Volt is dolgom bőven ezzel, sőt, nem beszélek mellé, a mai napig van vele feladatom. Sokat változtam, változtunk a tréning óta, de még nem értük el a kívánt célt.

Éppen nyár volt, így a kutyák úsztatásához is kaptunk egy alaptréninget, ami jóval túlmutatott a „be kell dobni a vízbe, azt jól van az úgy” elven. Edward egy border collie, a fajta pedig alapból is imád fürdeni, legalábbis én még nem láttam olyan fajtatársat, aki nem szereti a vizet. Nos, az én kutyám az egyedüli kivétel: Ő bizony félt a víztől – nem kicsit, ellenben nagyon. Megtanultam azonban, hogyan tudom támogatni a félelme legyőzésében, és hogyan tudom számára biztonságban megtanítani, hogy a víz a barátja. És tudjátok mi történt? Edward fél óra alatt eljutott odáig, hogy remegés nélkül ment a vízhez, nyitottan. Mi volt ebben az én szerepem? Meg kellett mutatnom neki, hogy bízhat a kiképzőiben, mert én bízom bennük. Igazán érdekes, sőt csodás délután töltöttünk együtt.

 Az egyik legnagyobb tanítást az alap agilitypálya hozta számunkra. Akkor és ott a tanfolyam legkeményebb napjának éltem meg, ám utólag átalakult bennem ez a tapasztalás, mert láttam az eredményét. Egy pallón kellett volna áthaladnia Edwardnak, de teljes tiltakozásba kezdett: lefeküdt, a hátára fordult, úgy könyörgött nekem. És ez bevált. Ráhagytam. A tréner azonban közbeavatkozott, és megmutatta, hogy az, amit a kutyám előadott, csak színjáték. Hogy mire játszott? Az én gyenge pontomra, arra, hogy magamban sem hiszek, hogy képes vagyok a kutyámat átvezetni az akadályon, így Edwardban sem bíztam, és erre Ő rájátszott. Ez olyan volt számomra, mint egy tőrdöfés: kőkemény szembesítés önmagammal. Az önismereti utamon ritkán tapasztaltam ekkora keménységet és őszinteséget. A hidegzuhany élményéből eszmélve azonban az oktató bebizonyította nekem, hogy a kutyámnak meg se kottyan mindez, csak épp nincs kedve hozzá. És itt jött egy fontos tanítás! Mi adjuk a kutyánknak a biztonságot, az ételt, és ha kérünk tőle valamit, az pont olyan, mint nekünk a munka: ha dolgozunk, van fizetésünk, ha nem, akkor nincs. Gondoltál már így a kis kedvencedre? Én ez előtt sosem. Ez a tudás viszont mind a tanfolyam során, mind a saját belső világomban fordulatot hozott. Sokan amúgy itt rontjuk el: nem adunk feladatot a négylábú társainknak, hanem csak úgy kiszolgáljuk őket.

A legnagyobb visszaigazolás, hogy a fenti tapasztalás igenis kellett nekünk, éppen az utolsó órán jött, mégpedig Edwardtól. A játékidő alatt az én szuper okos bundásom saját magától, pusztán játékból, örömmel szaladt fel a pallón, megállt a tetején, és a magasból szemlélődött, majd – ahogy egy borderhez illik –, ugrott, szökkent, szélsebes volt.

A csúcsélményem viszont maga a vizsga volt, ahol az izgága, öntörvényű, kamasz kutyám teljesítette az alapengedelmes elvárásokat. Bevallom, az első alkalommal még nehéz volt mindezt elhinnem Edwardról. De megcsináltuk! Jól hallod: együtt, ketten. Mert ez nem a kutyámról, és nem is rólam szólt, hanem kettőnkről, a mi kis közös csapatunkról.

Ezzel a tapasztalattal a hátam mögött bátran ki merem jelenteni, hogy a kutyasuli nem valami úri hobbi, hanem a legfontosabb dolog ahhoz, hogy a felkészületlen embernek szófogadó, együttműködő négylábú pajtása legyen.

Ehhez azonban ismernünk kell a kutyánk működési mechanizmusát, és tudnunk kell azt is, hogy akárhogy nézzük, ő egy vadállat. Alapesetben, ha nem értünk valamihez, mondjuk az autószereléshez, akkor a kocsinkat elvisszük egy szakemberhez. Éppen ezért, ha felelős gazdiként nem értünk a kutyaneveléshez, az első önismereti lépés és tanulság az számunkra, ha őszinték vagyunk önmagunkhoz, és megfelelő támogatást kérünk benne. Ez ennyire egyszerű.

Az amilyen a gazda, olyan a kutyája nézőpontnak van tehát egy nehéz és egy felemelő oldala is. Úgyis fogalmazhatnék, hogy mindig ott van benne egy kettős érzés: ha a kutyám nem hívható be, és állandóan csínytevésekkel lep meg, az az én „saram”, viszont amikor megdicsérik, hogy milyen okos, nyugodt, türelmes és tehetséges, akkor az rám is vonatkozik, hiszen én nevelem, én adom neki a kereteket. Vagyis az érem mindkét oldalához van közöm, mert a kutyám viselkedése tükrözi az enyémet. Ezért érdemes mindkét oldalt felismernünk, és felelősséget vállalnunk érte, majd ha kell, akkor segítséget kérni a megoldásban.

Kedves Olvasó, gondoltál már így a bundás jó barátodra?