Több város is szerepel a bakancslistámon, de az olasz főváros mindig is az élmezőnyben szerepelt. Régóta dédelgetett álmom volt eljutni Rómába – a káprázatos fotók, a hangulatos utcák és persze az olasz sorozatok (na meg a sármos pasik!) mind-mind csak erősítették bennem a vágyat. Gyerekkorom óta lenyűgöz az Örök Város történelme és kultúrája, úgyhogy idén húsvétkor az egyik barátnőmmel végre a nyakunkba vettük az ódon utcákat.
Az utazás megszervezésekor a fő célunk az volt, hogy felfedezzük a város nevezetességeit, és megízleljük a valódi olasz életet, de természetesen a gasztronómia sem maradhatott ki a sorból. A tervezés során úgy alakítottuk a programjainkat, hogy a lehető legtöbbet lássuk Rómából, és a lábainkat nem kímélve rójuk a kilométereket a festői utcákon, miközben az itáliai életérzés minden percét élvezzük.
Ahogy közeledett az utazás napja, egyre inkább úgy éreztem, hogy nemcsak testben, de lélekben is ott kell lennem az Örök Városban, ezért már jóval az indulás előtt olasz slágerekkel hangolódtam az útra, és órákon át kutattam az autentikus római éttermeket, cukrászdákat, valamint koktélbárokat, csak hogy biztos legyek abban, a legjobb helyeket választjuk majd.
Az utazás napján hajnali 4 órakor keltem, és már alig vártam, hogy végre Róma utcáit járhassam, így az adrenalin miatt egyáltalán nem éreztem fáradtságot. Amikor a repülőgépen ülve, végre felbukkantak előttem a távolban a jellegzetes olasz épületek, úgy éreztem magam, mint egy gyerek, aki végre beléphet a játékboltba.
Első úti célunk a Colosseum volt. Ahogy egy szűk utcában sétáltunk, és végre megpillantottam a híres ókori amfiteátrumot, elakadt a lélegzetem. Ez AZ, amire gondolok? – ez volt az első kérdésem. Már a távolból is lenyűgöző volt, de ahogy a tömeggel együtt beléphettünk a kapuján, hogy megcsodáljuk ezt a közel 2000 éves csodát, már tudtam: itt valami egészen különleges történik velünk. Milyen izgalmas is belegondolni, hogy itt valaha gladiátorok harcoltak, miközben nagy, római császárok nézték a páratlan bemutatókat.
Az első napunkat egy ínycsiklandozó vacsorával koronáztuk meg a Trastevere negyedben, ahova egy kellemes sétával jutottunk el, miközben a Viktor Emánuel emlékművet és más történelmi látnivalókat is megcsodáltunk. A La Tavernetta 29 da Tony e Andrea étteremnél, már nyitáskor hosszú sor állt, de megérte várakoznunk, mert így egy igazi, olasz carbonarát ehettem, hogy aztán a vacsorát egy utánozhatatlan tiramisuval zárjam.
Minden tökéletesnek tűnt, ám adódott egy váratlan nehézség. A szálláshelyünket ugyanis utolsó szempontként kezeltük, mert úgy terveztük, hogy napközben inkább a városban leszünk, és oda csak aludni térünk vissza. Azonban a vacsora után szembesültünk a ténnyel, hogy Róma tömegközlekedése meglehetősen kiszámíthatatlan, és a külvárosba eljutni nem is olyan egyszerű. Bár többször átszálltunk, és újragondoltuk a terveinket, végül sikerült alkalmazkodnunk a helyi viszonyokhoz. Azt hiszem megtanultuk értékelni az itthoni tömegközlekedést.
A második napunkat a lenyűgöző Borghese Galériában kezdtük, amely már a bejáratánál elvarázsolt minket mesés kertjével. Ez a hely egy igazi művészeti kincsestár: falai között olyan mesterek alkotásai sorakoznak, mint Caravaggio és Bernini. A festmények és szobrok együttese szinte életre kelti a klasszikus művészetet. Már maga az épület egy műalkotás, és minden terme egy újabb csodát tartogat – bármerre néztünk, a műremekek szinte körbeöleltek minket.
A hatalmas Borghese kertet akár gyalog is bejárhatja az ember, de mi inkább egy mókás, félig elektromos, pedállal hajtható kis járművet béreltünk, hogy egy kicsit kíméljük a lábainkat. Imádtuk, ahogy suhanva fedezhettük fel a kert rejtett zugait, miközben lélegzetelállító kilátás vett körül bennünket. A turisták jókedvűen integettek, mindenki mosolygott, így mi is teljesen átszellemültünk ebben a vidám hangulatban.
Újra nyakunkba vettük a várost, és természetesen nem hagyhattuk ki a Trevi kutat sem. Bár a látvány magával ragadó volt, a turisták tömege sajnos egy kicsit elvett a csodás élményből – nehéz volt igazán elmerülni a pillanatban. Ugyanez várt ránk a Pantheonnál is, de az épület monumentalitása mindenért kárpótolt. A hely eredetileg a római istenek temploma volt, ma pedig a világ egyik legjobb állapotban fennmaradt ókori építménye, melynek híres kupolája még mindig a mérnöki zsenialitás egyik örök példája.
Ezután tettünk egy sétát Róma egyik leghíresebb terén, a Piazza Navonán, amely nemcsak barokk szökőkútjairól ismert, hanem arról is, hogy itt mindig nyüzsög az élet. Szűk, kis utcákon barangoltunk, és a kirakataikkal hívogató bőrtáskaboltokat sem hagytuk ki a látnivalók közül, ahol barátságos eladók köszöntöttek minket.
A napot egy hangulatos vacsorával folytattuk, a történelmi belváros egy szűk sikátorában megbújó Mastrociccia étteremben. A választásunk most egy ízletes pizzára esett, hiszen a vékony tésztás olasz finomság egyszerűen utánozhatatlan. A desszertünk egy epres tiramisu volt, ami mennyei lezárása volt a vacsorának. De az édes ízek ezzel még nem értek véget a számunkra. Ellátogattunk a Limon’é-ba, ahol megkóstoltuk az olaszok egyik desszertkülönlegességét, a lemon sorbetet, melyet egy valódi citromban szolgáltak fel. Amíg sorra kerültünk, a kedves eladók limoncellóval és pisztáciakrémmel kínáltak minket.
Húsvét hétfő reggelén mit sem sejtve szálltunk fel a Termini központi pályaudvaron egy zsúfolt helyi buszra, hogy ellátogassunk a híres Spanyol lépcsőhöz. A tömeg közepette egy kedves úriember felállt, hogy átadja nekünk a helyét. Amint leültünk, ránk nézett, és halkan csak ennyit mondott: The Pope has died. Megdöbbenve, kikerekedett szemekkel néztünk egymásra – alig akartuk elhinni, amit hallottunk. Azonnal előkaptuk a telefonunkat, és perceken belül meg is találtuk a szomorú hírt: Ferenc pápa reggel 7:35-kor elhunyt. Rögtön érkeztek otthonról is az üzenetek, mindenki arról érdeklődött, mi történik most Rómában, hiszen az Örök Város épp egy történelmi, bár fájdalmas pillanatának lehettünk a szemtanúi.
Mivel épp Róma központjában voltunk, így a rengeteg turistának köszönhetően nem éreztük közvetlenül a gyász hangulatát, ugyanakkor a város minden szegletében feltűnt a szívbe markoló hír: kávézók teraszain, éttermekben, sőt buszokon és metrókon is képernyőkön közvetítették a pápa halálának hírét. Némi időbe telt, mire feldolgoztuk mindezt, különösen, mert másnapra volt időpontunk a Vatikánba, és fogalmunk sem volt, hogy így mi lesz. Az utazás előtt figyelemmel kísértük a híreket, és tudtuk, hogy bár a pápa állapota válságos, de úgy tűnt, talán mégis jobban lett. Akkor és ott, volt valami mélyen megindító abban, hogy épp húsvétkor, egy ilyen szimbolikus pillanatban távozott a katolikus egyház feje.
Kissé szomorúan érkeztünk a Spanyol lépcsőhöz, de lenyűgöző látvány fogadott minket: a lépcsőfokokat ellepték a virágok, és a színes sziromtenger még inkább fokozta a napfényes, tavaszi hangulatot. Amikor besétáltunk a lépcső tetején álló Trinità dei Monti (Szentháromság) templomba, a szokásosnál is meghittebb légkör fogadott minket. Valahogy mindenki elcsendesedett és lelassult, mintha a templom falai között megállt volna az idő.
Lehetetlen lenne felsorolni az összes hangulatos teret és bájos kis utcácskát, amelyeken végigsétáltunk, de a Campo de’ Fiori mindenképp meghatározó élmény volt. Ez a tér nemcsak a múltban, ma is fontos piaca Rómának, ahol a friss zöldségeken, gyümölcsökön és halféléken kívül, különböző tészták, jellegzetes olasz sajtok és persze mindenféle szuvenír kapható – a Van Gogh-sálaktól kezdve a pestókig itt minden megtalálható. Az árusok barátságosan megszólítottak minket, és megkínáltak csípős pestóval, ízletes sajttal és hűsítő limoncellóval.
Szerettük volna átélni az esti Róma varázsát is, ezért később elindultunk, hogy lefotózzuk a naplementét. Így találtunk rá a Giardino degli Arancira (Narancsliget), ahonnan lélegzetelállító kilátás nyílt a városra. A narancsfák árnyékában egy gitáros zenélt, miközben megcsodálhattuk a kék, római égboltot, ahogy lassan rózsaszínbe borult. Ez volt az egyik kedvenc pillanatom az utazás alatt! A különleges nap zárásaként visszasétáltunk a Colosseumhoz, amely kivilágítva is egészen varázslatos látványt nyújtott, majd egy pohár Aperollal és egy finom pizzával zártuk ezeket a felejthetetlen élményeket.
Az utolsó napunkat teljes egészében a Vatikánnak szenteltük. Bár a tömegközlekedés ismét próbára tette a türelmünket, végül úgy tűnt, az égiek mégis velünk vannak: percre pontosan megérkeztünk a Vatikáni Múzeumokhoz, épp a lefoglalt időpontunkra.
És innentől kezdve mintha egy másik világba csöppentünk volna! A Vatikáni Múzeum nem egyszerűen egy múzeum, hanem maga a történelem. Minden egyes terme egy külön univerzum: mindenhol márvány padlózatok, lélegzetelállító falfestmények, lenyűgöző szobrok, gazdagon keretezett képek és arannyal díszített mennyezetek fogadtak bennünket. Annyira lenyűgöző volt a díszítés részletgazdagsága a padlótól egészen a plafonig, hogy alig tudtam eldönteni, hová is nézzek. Folyamatosan azon kaptam magam, hogy egy helyben állok, és csak bámulok. Akár órákat is el tudtam volna tölteni csupán egyetlen teremben. Úgy éreztem, egy hét sem lenne elég arra, hogy igazán felfedezzem ezt a kincsekkel teli világot.
És ekkor elérkeztünk a vatikáni látogatásunk csúcspontjához, a Sixtus-kápolnához. Az a pillanat, amikor beléptem oda, egyszerűen leírhatatlan. Amit addig csak tankönyvekben, dokumentumfilmekben vagy képeslapokon láttam, az most élőben tárult elém: Michelangelo csodálatos mennyezetfreskói egy lenyűgöző térben, ahol mindenki csak felfelé néz. És valóban: egy ponton észre sem vettem, hogy megfájdult a nyakam, mert egyszerűen nem tudtam levenni a szemem a mennyezetről. Azt mondják, amíg nem láttad élőben a Sixtus-kápolnát, addig nem tudod, mire képes az emberi kéz – valóban így van.
Ezután a Szent Péter tér felé vettük az irányt. A monumentális bazilika bejárata előtt hosszú sor kígyózott – mindenki be akart jutni, hogy ennek a csodának is a részese lehessen. A szigorú biztonsági ellenőrzés miatt, a tér tele volt rendőrökkel és egyenruhásokkal, miközben különböző vallásos csoportok érkeztek, hogy leróják tiszteletüket Ferenc pápa halála miatt. A levegőben érezni lehetett a mély gyászt, és bár rengetegen gyűltek össze, valahogy mégis sokkal halkabb és elmélyültebb volt a tömeg – mintha az egész város gyászolt volna.
A Szent Péter Bazilika belső tere viszont egyszerűen lélegzetelállító volt! A méretei felfoghatatlanok – mintha egy katedrálisokon túli dimenzióba léptem volna be – az épület minden egyes íve, oszlopa és szobra egy-egy külön műalkotásként állt előttem.
Római utazásunk végéhez közeledve, úgy éreztük, hogy kell még egy utolsó, méltó búcsú az Örök Várostól. És mi más lehetett volna erre érdemesebb, mint egy gőzölgő tányér spagetti egy hangulatos étterem teraszán? Vacsora közben csendben figyeltük a körülöttünk zsongó, olasz életet – a hangosan nevetgélő helyieket és a lelkesen fotózkodó turistákat. Tudtuk, egy igazán különleges fejezetet zárunk most az életünkben.
A repülőn ülve, miközben lassan távolodtak alattunk a város fényei, az járt a fejemben, hogy mennyi minden belefért ebbe a négy napba. Több mint 60 kilométert gyalogoltunk Róma utcáin! Bejártuk szűk sikátorait, nyüzsgő tereit, bámulatos templomait és gazdag múzeumait – de mégsem volt elég. Biztos vagyok benne, hogy egyszer még visszajövök ide, erre a csodás helyre, amit úgy hívnak: RÓMA.
Képek: Nóra
