Két pozitív kisugárzású, elhivatott fiatal, akik egy párt alkotnak, sőt a hivatásuk is közös: mindketten borászok. A borospincékhez sok élményük kötődik, mégis erre a pályára a véletlen sodorta őket vagy talán legbelül ők is érezték, hogy a borkészítés művészete az ereikben folyik. Ezt bizonyítja, hogy szépen építgetett hajósi pincészetük, a Sziegl Pince borai a legjobbak között szerepelnek. Petrával és Balázzsal a borospincéjükben beszélgettünk, egy héttel a gyermekük megszületése előtt. Miközben kint szüretelnek, Balázs eltűnik olykor, hogy az utolsó szőlőszemek is a helyükre kerüljenek.
– Mi vonzott a borászkodásban?
Petra: Teljesen véletlenül kezdtem el ezzel foglalkozni.  A felvételi lapon negyedik helyen szerettem volna megjelölni egy különleges szakmát, ami teljesen elüt a szokásos hivatásoktól. Először nagyon furcsán hangzott a szőlész-borász mérnöki szak, hiszen itt, Hajóson és Nemesnádudvaron – ahol én születtem – mindenkinek van pincéje. A papámnak is volt szőlője, de én valahogy nem szerettem oda kijárni, sőt a szüretet is általában kihagytam.
– Ha a munkában nem is vettél részt, a kész bort azért szívesen ízlelgetted?
Petra: Érdekes, mert a baráti körünkben én voltam az egyetlen, aki nem tudta meginni. (nevet)
– Akkor mégis miért írtad fel a felvételi papírra ezt a szakot?
Petra: Sose vonzott ez a dolog, de mégis annyira piszkálta a fantáziámat. Mit taníthatnak erről az egyetemen?! Ráadásul három évig?! Ezzel az erővel, Nádudvaron száz mérnök rohangál. Végül teljesen belevetettem magam a témába, és gyorsan ráéreztem az ízére.
– Mit szóltak a szülők ehhez az éles váltáshoz?
Petra: Nem volt könnyű elfogadniuk, hogy ez lesz a szakmám. Sokszor hallottam édesapámtól, hogy ő nem szeretne alkoholistát nevelni a lányából. Ma már érti, hogy ez egyáltalán nem erről szól. Büszke ránk, a rólunk készült cikkeket a kocsi kesztyűtartójában gyűjtögeti, ahonnan bármikor elő tudja rántani, megmutatni az ismerősöknek, rokonoknak. Azt viszont sose gondoltam, hogy egyszer még segíteni is lesz kedve nekünk a pincében. Ez az idő is eljött! Most ment nyugdíjba, és önként ajánlotta fel a segítségét olyan munkákban, amelyekhez nem feltétlen kell szaktudás.
– Balázs, neked vannak gyermekkori emlékeid a szüretelésről?
Balázs: Az apai nagypapám még a mai napig készít magának bort. Emlékszem, nekünk is kellett segítenünk szüretelni, ami igazából egy családi program volt. Egy ünnep, amikor tényleg együtt lehettünk, beszélgettünk, mi, gyerekek pedig nagyon élveztük, hogy kint lehetünk a földeken. Együtt szedtük a szőlőt és csináltuk belőle a bort, mustot. Természetesen nem mindig szerettem kint lenni, főleg, amikor előtte hosszú volt az este… Buli után nem izgalmas szőlőt szüretelni! (nevet)
– Téged is a véletlen sodort ebbe az irányba?
Balázs: Olyan fiatal voltam, akinek fogalma sem volt, hogy mit kezdjen az életével. Viszont a papámnak szívesen segítettem a borospincében. Aztán felvetődött, hogy a borászkodáshoz itt tényleg minden adott, igazi szakember viszont kevés van. Ahogy Petra mesélte, az én fejemben is megfordult, hogy minek tanulni ezt a szakmát, amikor ehhez itt mindenki ért. Később, persze rájöttem… Elvégeztem a Kertészeti Egyetemet, közben a papámnak segítettem a pincében, 2012-ben pedig már elkészítettem a saját boromat.

Fotó: Atti
A cikk folytatását az Impulzív Életmód Magazin 2018/11. számában olvashatjátok el.