Ki az, aki még nem játszott el a gondolattal, hogy milyen nagyszerű is lenne bepakolni az életét egy bőröndbe, és elutazni a világ egy másik pontjára, itt hagyva mindent, ami addig fontos volt, vagy legalábbis annak tűnt? Kocsis Attila és párja Kocsis Anna megtették: az álmodozás helyett a kezükbe vették az életük irányítását. Mindent tudatosan és aprólékosan előkészítettek ahhoz, hogy hátrahagyva az otthonukat felkapják a hátizsákjukat, és tíz hónapra világgá menjenek.



– Ti megvalósítottátok azt, amiről más csak álmodozik.
Attila: Így is fogalmazhatunk. (mosolyog)
– Mikor született meg bennetek a világ körüli út gondolata?
Anna: Az utazás számunkra egy közös kikapcsolódás, de eddig csak Európán belül barangoltunk. Két évvel ezelőtt, amikor a vírus berobbant, szokatlan volt, hogy sehova se mehettünk, még az esküvőnket is el kellett halasztani. Ha már nem utazhattunk, el kezdtem utazós videókat nézni a Youtube-on, így legalább gondolatban eljuthattam gyönyörű helyekre. Teljesen véletlenül találtam rá egy magyar pár élménybeszámolóira, akik hasonló úton vettek részt – a bakancslistájukon szereplő helyekre utaztak el, miközben végig videós anyagot gyártottak, én pedig izgatottan néztem az egyes epizódokat. A pár története megerősített abban, hogy egy ilyen út nem lehetetlen küldetés. Akkor miért ne tudnánk mi is eljutni a világ másik csücskébe? Egyre inkább lelkesedtem az ötletért, és Attilát is elkezdtem győzködni, hogy vágjunk bele ebbe az óriási kalandba. Az elején még mi sem hittük, hogy mindez valóra válhat.
– Milyen országok kerültek fel a kívánságlistátokra?
Attila: A bakancslistánkon többek között Új-Zéland, Hawaii és Thaiföld szerepelt, aztán ahogy feltérképeztük a környéket, egyre több csodás hely került a látóterünkbe. Végül tíz országot jelöltünk be a képzeletbeli térképünkön, majd elkezdtük részletekbe menően megtervezni az utat. Megnéztük a repülőjegyek árát, utánajártunk, hogy mennyibe kerül az élet az egyes országokban, és ehhez viszonyítva kiszámoltuk, hogy egy hónap alatt mennyit költhetünk. Precíz listát írtunk a kiadásokról. Mivel alacsony költségvetésű utat terveztünk, ezért felkutattuk, hogy milyen költségcsökkentő módszerek léteznek a célországokban, és végül az önkéntesség mellett döntöttünk: a munkánkért cserébe szállást és étkezést kaptunk.
Anna: Ezek általában idénymunkák voltak, amik elég hektikusan alakulnak, de szerencsére léteznek szuper közvetítő oldalak, amelyeken véleményeket is lehet olvasni, így könnyen eldönthető, hogy melyik önkénteshellyel érdemes felvenni a kapcsolatot. Ebben nem volt semmi zsákbamacska, a rendszer biztonságosan működött, így szerencsére egyszer sem csalódtunk, mert az várt ránk, amire számítottunk.
Attila: Ezt úgy kell elképzelni, hogy a vendéglátóhely meghirdeti a munkalehetőséget – ez lehet kétkezi munka: gazolás, karbantartás, ültetés vagy akár a közösségi oldalak kezelése is. Ha tetszett a feladat, és az időpont is megfelelt, akkor leadtuk a jelentkezésünket, majd elkezdődött az egyeztetés. Minél több referencia volt a hátunk mögött, annál egyszerűbben találtunk új munkát.


– Általában sokan azért nem vágnak bele egy ilyen kalandba, mert meggyőződésük, hogy horribilis összegbe kerül.
Attila: Mi is kaptunk ilyen típusú rosszalló megjegyzéseket, de pont emiatt beszélünk nyíltan arról, hogy milyen költségvetésből gazdálkodtunk – nincs mit titkolnunk.
Anna: Azt tudni kell, hogy az utazás előtti két évben minden pénzünket félretettük. Szóval nem vettünk két évig ruhát, nem jártunk étterembe, és tényleg csak élelmiszert vásároltunk, meg természetesen tömegközlekedéssel utaztunk. Egészen pontosan havonta 400 ezer forintot költhettünk így az utazás alatt ez naponta 13 ezer forintot jelentett két főre. Ennyiből meg kellett oldanunk a szállást, az étkezést, a programokat és az országon belüli utazást is. És igen, volt olyan, hogy egy fagyizás sem fért bele, de emiatt egy cseppet sem búslakodtunk. A fagyit inkább élményekre cseréltük!
– Látszik, hogy erre az útra rendkívül tudatosan készültetek.
Anna: Másképp ez számunkra elképzelhetetlen lett volna. Ahhoz, hogy bele merjünk vágni ebbe a kalandba, óriási lökést adott Vigh Bori Hogyan menjünk világgá című könyve. Bori digitális nomád, aki életvitelszerűen utazik a nagyvilágban, és a magyarok közül talán elsőként kezdett erről blogot írni. Rengeteg praktikus tanácsot olvastunk a könyvében, melyben minden részletre aprólékosan kitér. Ezek alapján meghatalmazásokat írtunk a szüleinknek, hozzáférést adtunk a bankszámláinkhoz, a postánkhoz, lefénymásoltuk az összes iratunkat, az internetes jelszavainkat is odaadtuk a családnak, hogyha valamihez nem tudunk hozzáférni, akkor itthonról helyettünk tudjanak intézkedni.


– Gondolom a szüleitek először őrültségnek tartották ezt az ötletet.
Anna: Hát persze! Nem akarták elhinni, egyenesen képtelenségnek gondolták. Szerintem azt hitték, hogy csak elérhetetlen álmot kergetünk, de ez nem szegte a kedvünket. A háttérben szerveztük az utat, és amikor már minden kirajzolódott előttünk, egyszer csak bejelentettük, hogy fél év múlva világgá megyünk. (nevet) Féltettek bennünket – ami teljesen természetes reakció –, de mi tudatosan készültünk a váratlan helyzetekre is, és ez számukra is megnyugtató volt.
Attila: Saját szabályokat hoztunk: nem hordtunk ékszereket; a telefonokat soha nem tettük feltűnő helyre; hat bankkártyával indultunk útnak, melyeket külön zárható helyekre tettünk, hogyha valamelyik eltűnne, vagy az egyik pénzautomata nem fogadná el, akkor se essünk kétségbe. Megígértük nekik, hogy amint egy új országban érkezünk, leírjuk a szállásunk pontos címét, az útvonalunkat, és ha tudunk, akkor megadunk még egy kontaktot is. A külügyminisztérium oldalán regisztráltunk a Konzinfo felületre, hogy biztonságban utazhassunk külföldön. Szóval mindent megtettünk a védelmünk érdekében.
– Rugalmasságot és nyitottságot kíván egy ilyen út. Ez megvolt bennetek?
Attila: Csak részben! Mind a ketten mérnökök vagyunk, így ebből adódóan szeretünk mindent a lehető legaprólékosabban megtervezni.
Anna: Még az esküvőnkre is Excel-táblázatot készítettünk. (nevet)
Attila: Az elején nehezen viseltem, hogy csak kevés dologra van ráhatásom, és ez komoly stresszt jelentett. Bármikor közbejöhetett egy nem várt nehézség, és akkor a tervünk máris dugába dőlt. Mivel az egész út tele volt nem várt fordulatokkal, így egyre rugalmasabban alkalmazkodtam: beláttam, hogy amikor szabadok merünk lenni, akkor van igazán részünk életre szóló élményekben.



– Felkészültetek a különböző kultúrák szokásaiból?
Attila: Mielőtt beléptünk volna az egyes országokba, bújtuk a könyveket, a különböző blogokat, hogy minél több információt szerezzünk. Nekünk különösen fontos volt, hogy ismerjük az adott kultúrát, hiszen önkéntesként együtt éltünk a helyiekkel. Másrészt mindig megtanultunk néhány szót az idegen ország nyelvén. Ezt javasoljuk mindenkinek, aki külföldre utazik, mert ez egy olyan kedves gesztus a másik nép felé, amit nagyra értékelnek, ráadásul erősíti a pozitív benyomást irányunkban.
– A turista csak egy kirakatot lát, ti viszont a való életbe cseppentetek bele.
Attila: Igen, ez is volt a célunk. Mindenképp úgy szerettünk volna utazni, hogy minél jobban megismerjük a helyi emberek szokásait, kultúráját. Önkéntesként életre szóló tapasztalatokat és élményeket szereztünk, márpedig ezekből biztosan kimaradtunk volna, ha nem élünk együtt a helyiekkel.
– Könnyen teremtettetek kapcsolatot velük?
Anna: Ahol jártunk, oda rendszeresen érkeztek önkéntesek, ezért bennünket is nyitottan fogadtak. Mindenhol azt tapasztaltuk, hogy kíváncsiak ránk, és szívesen engednek bepillantást az életükbe, ugyanakkor tudatosan meghúztak egy határvonalat, amelyen nem illett átlépni egy kívülállónak. Jordániában a beduin család a nappaliban fogadta a vendégeket, a hátsó házrész viszont már a saját életterük volt, ahova nem léphettünk be – itt a család hölgytagjai már nem viselték a fejkendőt.
Attila: Konkrétan a csirkeól mellett laktunk egy összetákolt házikóban – az volt az önkéntesek szállása. Korán reggel a kakasok kukorékolására ébredtünk, úgyhogy nem volt lustálkodás. (nevet)
– Ütköztetek nyelvi akadályokba?
Anna: Az angol nyelvvel egészen könnyen el lehet boldogulni, ugyanis a legtöbb helyen beszélik, de ha mégis nyelvi nehézségünk adódott, akkor egy fordító applikációt hívtunk segítségül, ami szuper megoldásnak bizonyult.



– Melyik önkéntes munka állt hozzátok a legközelebb?
Attila: Jordániában a sivatag közepén éltünk, ami már önmagában is érdekes élmény volt. A közösségi médiafelületeket kezeltük, illetve az online foglalásos rendszerek karbantartásáért feleltünk. A munkánkért cserébe különös élményekben lehetett részünk: például egy sivatagi dzsiptúrán is részt vehettünk.
Anna: Amúgy általában farmokon dolgoztunk, növényeket ültettünk, gazoltunk. Mivel itthon egy irodában ülve töltöttük a munkaidőnk nagy részét, így különösen fontos volt számunkra, hogy az utazásunk ideje alatt közelebb kerüljünk a természethez, és ezeken a farmokon ez megvalósult.
Attila: A fizikai munka közben máshogy fárad el az ember, és ezt annyira jó megtapasztalni. Az utunk alatt kialakult egy kellemes egyensúly a mindennapokban: ezeken a helyeken korán keltünk, és általában 4-5 órát dolgoztunk a földeken – erre szántuk a délelőttöt. Munka után ebédet főztünk, délután pedig megvágtuk a videóinkat, olvastunk, vagy felfedeztük a környéket.
Anna: Jó volt megtapasztalni, hogy a munkánknak kézzelfogható eredménye van, mert például Thaiföldön abból főztünk, amit a földeken megtermeltünk. Mindenféle zöldségből és gyümölcsből isteni vegán és vegetáriánus ételeket készítettünk.
– Milyen az élet a komfortzónán kívül?
Anna: Fárasztó, ugyanakkor végtelenül izgalmas! Folyamatosan a határainkat feszegettük, és saját magunknak bizonyítottunk.
Attila: Nem túlzás, ha azt mondjuk, hogy mi végig komfortzónán kívül mozogtunk.
– Mi az a három dolog, ami nélkül el sem indulnátok egy útra?
Anna: A fejlámpa és Attilának az övtáska, ami mindig hozzám volt tapadva. A harmadik helyre talán a kendőmet sorolnám, mert az egy nő számára multifunkcionális. És ha még egy dolgot vihetnék, akkor az a füldugó lenne, mert ha nem sikerült kipihenni magamat, akkor másnap igazi megpróbáltatás volt a munkában helytállni.


– Hiányzott úgymond a civilizáció?
Attila: Hogyne! Meleg víz először csak Hawaii-on volt, a negyedik önkéntes helyünkön. Thaiföldön viszont a halastóból szivattyúzták fel a fürdővizet a zuhanyzóba. Persze csak hideg víz folyt a csapból, esténként pedig úgy lehűlt az idő, hogy kabátot kellett húzni, szóval, ha fürödni szerettünk volna, akkor azt délre kellett időzítenünk. A mosdók sem úgy néznek ki, mint itthon. De az első sokk után igazából már semmi sem kottyant meg. (nevet)
Anna: Ahhoz is hozzá kellett szoknunk, hogy szinte mindig kényelmetlen ágyakban aludtunk, sátrazáskor meg egészen közel kerültünk a természethez, ami okozott olykor váratlan meglepetéseket. Szerencsénkre volt szúnyogháló az ágyunk körül, de reggelente a kakas kukorékolása ébresztett. Tehát az élet nem feltétlenül volt komfortos, sőt! Néha bizony előfordult, hogy aggasztottak minket a körülmények, mégis mindig azt vittük tovább magunkkal, hogy még inkább megbecsüljük mindazt, amink van, ami talán annyira természetes, hogy fel sem tűnik. Egy-egy ilyen önkéntes hely után mindig megszálltunk pár napra egy hotelben, ahol kipihentük a komfortzónán kívüli élet „szépségeit”, mert azért megesett olykor, hogy nálunk is betelt a pohár.

Anna és Attila egy hét múlva tovább mesélik kalandos történetüket.