Ha már ez is kell a ráncfelvarráshoz, rendben, beszéljünk róla. És hogy miért kell? Bevezetőül jöjjön egy-két emlékfoszlány és jelenetecske az életemből, hogy megfelelően illusztráljam.

Haladjunk szépen, időrendben. Az első, ami eszembe jut, az az, ahogy anyám ül a kórházi ágyam szélén, és a tekintete végigpásztáz a hol gézzel takart, hol gipszbe burkolt tagjaimon, aztán sóhajt, és halkan ugyan, de kimondja a mondatot, amely a mai napig az elevenembe hatol, pedig több, mint negyven éve volt az autóbalesetem: Többé már nem leszel ugyanolyan. A lábad. Meg kell értened, hogy soha nem lesz már tökéletes. Ezt el kell fogadnod. Nem értettem. Igazán nem. Mi az, hogy nem leszek tökéletes? Én, aki úgy éreztem akkor, tizenpár évesen, hogy majd gyorsan összevarrják azt, ami elszakadt, összeforr az, ami eltörött, és talán még ma, de legkésőbb holnap már ott is leszek megint a meszesi discóban. Vagy akárhol, ahol zene és tánc van.

Ugye sejted, hogy nagyon sokáig nem mentem sehova? És nem azért, mert nem akartam, vagy nem engedtek. Bármennyire igaza volt anyámnak, akkor is itt maradt bennem az a mondat, valahol legbelül. Meg az érzés, a „nem lehet” véglegességének és kényszerű elfogadásának érintése, amely azóta is kitartóan emlékeztet a sérülésemre – nincs mit tenni.

Azért volt idő, amikor ennek ellenére futásra adtam a fejem, és nem átvitt értelemben. Még mindig azt hittem, enyém a világ, azt teszek, amit csak akarok, és gyere, buci, hamm bekaplak! módjára álltam a dolgokhoz. Ugyanakkor a futás monotonitásában felfedeztem az elmélyülés lehetőségét is, és sokszor csak úgy „voltam” a ritmusos „jobb a bal után” repülésben. Esetenként vánszorgásban persze, egészen addig, míg be nem dagadt a térdem újra, üzenve a rég elfeledett intelemről: fogadd el, neked ez már nem fog menni. Ugyanezt ismételte fejét csóválva az orvosom is, szinte szó szerint, miközben a térdemben kotorászva a kameraképet figyelte, majd több hét mankózást írt elő.

Ezen a ponton viszont meg kell szegnem a saját, fentebb tett kijelentésemet az időrendről, mert annyira nyomakodik előre, a torkomat szorítva, egy kamaszkori emléknyom. Egy érzés akkor olyan erős volt bennem, hogy nem is gondolkoztam, csak leírtam, versnek szánva a sorokat. Valahogy napvilágot is látott a remekem, legalábbis az akkori iskolám lapjában, és még az egyik, titkon csodált tanárom is meghökkentett váratlan dicséretével az egyik óráján. Aztán telt, múlt az idő, és valahogy többé már nem vetemedtem arra, hogy izzadva erőlködjek a papír felett, hiszen volt elég, sokkal harsányabban tehetséges társam. Nem nekem való ez, gondoltam, és elfogadtam: ez nekem nem megy.

Most pedig eljött az az idő, amikor azt is el kell fogadnom, hogy már mennyi és mennyi dolog nem megy már, nem való nekem. Hihetetlen lenne a listám, ha összeszedném, mi minden veszett oda, és mi jöhet még a leírandók közé! Csak úgy hirtelen néhány apróság, ami eszembe jut: nem tudok a sejhajomba rúgni futás közben, futni is alig; nem tudok két kézzel üzenetet írni (ja, bocs ezt sosem tudtam); nem tudom megjegyezni, mit kell vennem; nem tudom felidézni induláskor, hogy kihúztam-e a vasalót, és bezártam-e az ajtót; nem tudom felbecsülni, mekkora távot tudok megtenni; nem tudok kényelmetlen cipőben járni; nem tudom behúzni a hasam, és nem tudok továbbmenni.

És most minden veszteség olyan végérvényesnek tűnik. Már egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy tudok változtatni, hogy képes vagyok újra megtalálni az egyensúlyt.

És mi lesz akkor, ha öregedni sem tudok rendesen, ha sírok majd egész nap, vagy örökre lekonyul a szám, mert belekövülök a saját dagonyámba, és úgy maradok?

Na, itt hagyom abba ezt az egészet! Mert, mi van akkor, ha ezt úgy, ahogy van, kidobom a kukába, és nem mondom ki ugyan, de azért sejted, mi az a végtermék, amit a magasból ráteszek?

Mostantól egyszerűen elfogadom, hogy elengedem. Kinyitom az ajtót, mert nincs mumus a sötétben, nem leszek beteg, nem fogy el a pénzem (ma még nem), megmondom a magamét, és megcsinálom, amit akarok. Ma még igen. Úgyhogy lefogyok a nyárra, kiveszem a szabim, elutazom messzire, feltűröm az ingem ujját, és újra nekifogok.