Az autóvezetés tudománya kapcsán, az emberiség viszonylag korán két táborra osztotta magát, egész pontosan abban a pillanatban, amikor a második ember is volánt ragadott. Ugyanis ebben az elementáris erejű percben világlott fel az első ember számára, mennyivel jobb a vezetés műfajában, mint zöldfülű társa. Ez lehetett az autózás tudományának ősrobbanása. Azóta a helyzet mit sem változott. Annak fényében azonban, hogy mindez jócskán 200 évvel ezelőtt történt, jogos elvárás volna, fejlődést látni valamiben, ami ilyen sok embert érint manapság. Autózni ugyanis sikk, így ebben az egocentrikus világban természetszerű, hogy mindenkinek legyen autója.
A kilencvenes évek végére én is megszereztem a jogosítványomat. A nyári munkából – ami azt hiszem akkor kőműves segédmunka volt –, sikerült annyi pénzt összeszednem, hogy a szüleim anyagi támogatásával együtt, beiratkozhassak egy kalocsai autósiskolába.
Rendkívül flottul ment a dolog, bár hozzáteszem, volt némi autós előképzettségem. Egy évvel korábban ugyanis hosszas könyörgés után a szüleim nélkülem mentek nyaralni az öcsémmel, és a kocsi itthon maradt. Szabad volt tehát a pálya! Mivel mindig is nagyon figyeltem édesapám váltás közbeni kar- és lábmozdulataira, elég okosnak, de főképp nagyon bátornak éreztem magam, hogy egyedül is nekivágjak egy kis udvaron belüli autókázásnak. Beültem, a kulcsot bedugtam, elfordítottam, és máris apu satupadja alá kerültem a kis FIAT UNO-val. Kuplung? Minek? Azért ez nem egy „Meglógtam a Ferrarival”- szerű hollywoodi sztori, de élőben átélve adott annyi adrenalint, aminek legalább a felét szívesen átadtam volna valaki másnak. Szerencsére volt egy haverom, aki akkoriban festőnek tanult. Gondoltam ő majd kisegít. Így utólag is köszönöm neki, bár a motorháztetőn végzett rögtönzött glettelése hurkapálcával, újságpapírral és a két komponensű ragasztó használatával, sajnos nem ütötte meg a szintet. Nem úgy, ahogy majd apám engem, miután hazaér! Másra sem tudtam gondolni. Mindegy volt, már megtettem az első visszavonhatatlanul elbaltázott lépést – a megszáradt ragasztóra felkentem az ujjaimmal az otthon talált zöld festéket. Olyan lett a kis UNO, mint amikor egy gyerek kisminkeli magát az első farsangra az anyja festékeivel. Mikor kiderült a dolog, végül életben hagytak. Milyen szerencse, különben egy remek sofőrrel most kevesebb lenne a bolygónkon.
Szóval meglett a jogsim, és belevágtam az autózásba. Emlékszem, akkor annyira egybeforrtam a géptesttel, hogy amikor a buszmegálló mögötti füves réten vártak a barátaim, lendületből érkezve, majdnem elütöttem őket, pedig csak kezet akartam fogni velük, ahogy az szokás. Így utólag visszagondolva, még ijesztőbb a sztori.
Aztán télvíz idején, Hajóson raliztam a temető parkolójában, tapasztalatlanul és ostobán, a barátaim nagy örömére. Egyszer egy méteres szintkülönbségbe zuhantam, mert túl nagy köd volt, az út viszont az akaratom ellenére dobott elém egy bal kanyart, én viszont mentem tovább egyenesen. Nem csoda, hiszen nekem akkor már a szüleim sem parancsoltak, nemhogy egy kanyar!
Az idő múlásával aztán egyre okosabb lettem, és büszkén jelentem, ez a folyamat még most is tart. Ennek következtében pedig a vezetés felelősséggel való művelését, feltett szándékomnak tartom. Azon szerencsések közé sorolhatom magam, akik nem egy komolyabb incidens tanulságából kifolyólag higgadtak le a volán mögött, hanem szabad elhatározásukból. Ezen tapasztalatom, remélem később az életben, majd a fiam jogosítványának megszerzésekor is érezteti hatását, egész pontosan a kölyök 25 éves korában, amikor is engedélyt kap tőlem az autózásra. Persze ez csak vicc, de az biztos, hogy borzalmasan kell figyelni, hogy kinek adnak jogosítványt a kezébe, mert nyilván nem kell ecsetelni, mennyire nagy a felelőssége minden autóvezetőnek.
Azóta sofőrök millióival találkoztam az utakon, és már a kocsi színéből tudom, hogy milyen is az illető, aki vezeti. És ezt természetesen mindenféle szerénység nélkül mondhatom. Sajnos azonban nem sorolhatok fel mindenkit, mert valaki még magára ismerne a jellemzésből, és félreértve a karikatúrát, véletlenül komolyan a szívére venné a dolgot, azt viszont nem szeretném. De azért engedtessék meg néhány szituáció felemlítése, amelyben már biztosan mindenkinek volt része. A helyzet pikantériája, hogy habár mindannyian voltunk már elkövetői és elszenvedői is ezeknek, de egy kissé bajos ezt belátnunk, nem igaz?
1. A belejön a hátsómba – típus: valószínűleg fél egyedül, ezért törleszkedik a kipufogóvégembe – összebújva sokkal biztonságosabb.
2. A belejön a hátsómba, de nem fél – típus: ő előzni szeretne, de, vagy nincs elég szufla a verdájában, ezért csak a hátszelemmel felgyorsulva tudna belevágni, vagy előtte a tudtomra akarja adni, hogy lassabban megyek, mint ő szeretne. Köszönöm, tudom, menj csak nyugodtan! Ez a mondat a valóságban persze nem szokott jelzős szerkezet nélkül véget érni.
3. A magabiztosan vágtat 150-nel a 90-es táblánál – típus: ő az, akire nincsenek megfelelő jelzők, egyszerűen ön- és közveszélyes. Ugyanezt a városban 50 helyett 80-nal műveli. Őket tessék a rendőröknek megfogni, ne engem igazoltassanak, én ártatlan vagyok! A feleségem is az!
4. A körülményektől és a sebességkorlátozástól függetlenül, nyugisan, 50-nel autózó – típus: ő annyira biztonságosan vezet, hogy ha megelőzöd, le is néz téged. Megvető pillantásokkal, lebiggyesztett szájjal és a feje lassú ingatásával adja a tudtodra, hogy egy huligán vagy. Könyörgöm, ha belehúzok, ekkora sebességre még lábbal is képes vagyok! Ezen típus minden megtestesítője vegye fontolóra, hogy bringóhintóra vált. (Lehet, hogy valaki nem ismeri: a bringóhintó egy autó és egy bicikli vadházasságából született, jópofa zabigyerek – lábbal hajtott városi sétakocsi.)
Így visszaolvasva, elég nevetséges, milyen sokféleképpen lehet az ember a saját embertársai ellensége. És persze a saját magáé is. Azért lássuk be, valakinek akkor sem kéne a volán mögé ülnie, ha van is jogsija. A notórius gyorshajtó és az úton csigatempóval poroszkáló, bizonytalan mazsola, ugyanúgy veszélyes. Ez utóbbira rá sem merek dudálni, még megijedne és belehajtana az árokba. Az előbbire meg felesleges, mert utol sem éri a dudahang.
Nem tudom hány évvel ezelőtt kezdtek el a gumigyártók odafigyelni arra, hogy nyáron forró az aszfalt, télen pedig fagyos, de ahhoz biztosan elég ideje már, hogy mindenkiben tudatosuljon, hogy van ilyen. Ennek megfelelően, ahogy az időjárás változásával a cipőnket is lecseréljük papucsra, úgy az autónk gumiját is „illik” téliről nyárira váltani. És persze a fordítottja is igaz. Mióta Szekszárdon élünk, a változatos domborzat okán szemtanúja lehetek annak, hogyan is néz ki, amikor valaki elfelejt téligumira váltani, és csúcstámadást kísérel meg az Alisca utcában. A domboldal dölyfösen, kacagva, karba tett kézzel hagyja visszacsúszni a hasán, a felkapaszkodáshoz jegyet nem váltókat. Én pedig a Csillagok háborújában érezhetem magam a visszacsúszó autók közt szlalomozva. Higgyétek el, csak a megfogalmazás miatt tűnik eltúlzottnak, a valóságban tényleg így történik. Iszonyú veszélyes!
Sokan nem tudják, csak élvezik annak a tudományos fundamentumnak a védelmező hatását, melyet valószínűleg az UFO-k hagytak ránk. Nevesül, hogy a járművében mindenki érinthetetlen. Legyél gizda, kigyúrt, férfi vagy nő, nem bánthatnak még akkor sem, ha ököllel mutogatsz a másik felé. Sőt, az autó átlátszó üvegei is olyanok, hogy csak te látsz ki belülről, így természetesen simán turkálhatsz akár az orrodban is. Hiszen senki nem lát téged. Csak te látod őket. Hát ez egy valódi csoda!
De van még remény a biztonságosabb autózásra, hisz mostanra megérkeztek az önvezető autók. Hosszú időnek kellett eltelnie, mire rájöttünk, sosem fogunk normálisan, egységesen és kulturáltan vezetni. Ezért találtuk ki az önmagunk kordában tartására szolgáló teremtményt, a mesterséges intelligenciát. A sajátunk ugyanis nem bizonyult elegendőnek ahhoz, hogy ne kelljen félnünk az utakon. Fricska is ez, meg nem is. Mindenesetre érdekfeszítő, mire képes az ember, ha összefog, és mire nem, ha csak a KRESZ szabályait várják el tőle.
Zárásképpen pedig, rugaszkodjunk el egy kicsit a valóságtól!
Az sofőrök egy utópikus világban, a zebra előtt már 50 méterrel lassítanak, és figyelő tekintetük oltalmával engedik el a zebrán áthaladókat. Az urak pedig cilinderük felpöccintésével, a hölgyek pukedlizéssel fejezi ki hálájukat. Utazás közben a gyermekek újra játszhatnak a kalaptartón, mert az autózás teljesen veszélytelen, és nincs szükség arra, hogy beszíjazzuk őket egy erre speciálisan kialakított kapszulába. Sávváltáskor pedig a letekert ablakból kilógatott kezünkkel tessékeljük előre a beférni vágyókat.
Milyen szép világ is volna, nem? Amíg viszont nem köszönt be a Kánaán, vezessetek körültekintően, és ha nagyon féltek, akkor se álljatok bele az előttetek haladó hátsójába, mert az bizony illetlenség.
