A félelem az életünk része, míg valaki éppen attól szorong, hogy elismerik-e a munkájában és közben igyekszik leküzdeni a félelmét egy új kihívással szemben, addig mások az életüket próbálják megvédeni, és attól rettegnek, hogy a háború sújtotta területen nehogy éppen az ő házuk tetején robbanjon egy bomba. Dr. Shawfar Adel félelembe született, gyermekként is már dúlt a véres háború az országában, Jemenben. Mégis hogyan viseli egy kisgyermek, ha nincs biztonság körülötte, ami alapvető lenne az életében? Orvosként hogyan tudja a démonokat elhessegetni, miközben életet kell mentenie? A sebész-traumatológus főorvossal farkasszemet néztünk a félelemmel.

– Igaz, hogy az első pár évben féltél Magyarországon?
– Igen, sajnos így volt. Az egyetemre még ’92-ben is taxival jártam, mert a tömegközlekedésen nem éreztem biztonságban magam, inkább kerültem is ezeket a helyeket.
– Miből fakadt ez a félelem?
– Ahogy megérkeztem Magyarországra, az első napon megvertek a skinheadek. Felszálltunk egy barátommal az 53-as buszra – sosem felejtem el a számát. Tolakodott a tömeg, levegőt alig kaptunk, mozdulni nem lehetett. Egyszer csak azt éreztem, hogy ütnek hátulról. A következő állomásnál azonnal leszálltunk. A padkán ültünk, percekig bámulva az előttünk elrobogó autókat. Nehezen zökkentünk vissza a magyar valóságba. Este a szállásunkon már figyelmeztettek bennünket, hogy kerüljük a fekete ruhás csoportokat, akik akár bántalmazhatnak is. Olyannyira bennünk élt ez a negatív élmény, hogy évekig, mielőtt a buszra felszálltunk volna, néztük, kik utaznak fent. Az utcán is fürkésztük a furcsa kinézetű embereket, és próbáltuk messziről elkerülni őket.
– Gondolom, alig vártad, hogy vége legyen az egyetemnek és visszatérhess szülőhazádba.
– Ez volt a terv, de aztán az élet más lapokat osztott elém: jött a szerelem, és itt maradtam. De egyáltalán nem bánom. Tengernyi pozitív élményem van.
– Pár hete megmutattad nekem egy festményedet, amin egy drámai pillanatban elkapott gyermek tűnik fel. Abban a szempárban benne van egy egész ország tragédiája, fájdalma, félelme. Miért éppen ezt örökítetted meg?
– Rettentően fáj a szívem, hogy ugyanazt élik most át a hazámban élők, amit én anno gyermekként. Egy csodálatos országban születtem, Jemenben, ahol minden megvan ahhoz, hogy fejlődni tudjon, ásványi anyagban gazdag, a természeti kincsei felülmúlhatatlanok, mégis romokban áll, mert háború dúl. Ez tragédia.
– Folyamatosan tartod a kapcsolatot az otthoniakkal, hogy bírják elviselni háború borzalmait?
– Bizonytalanság veszi őket körül, kilátástalan nem csak a jelen, hanem az is, mit hoz a holnap. Három éve senkinek nincs fizetése, az oktatás úgy folyik, hogy a tanárok önkéntesen tanítják a gyerekeket. Ettől függetlenül az élet utat tör magának, az emberek egymásra utalva, elfogadva az adott szituációt, megpróbálják túlélni a borzalmakat.
– El lehet fogadni, hogy az egész családod élete állandó veszélyben van?
– Ha elfogadod a helyzetet, képes leszel az energiáidat a megoldásra összpontosítani. A háború leleményességre sarkallt bennünket. Pontosan tudtuk, hogy a támadók mindig fosztogatnak, az értékeinket el kellett dugdosni előlük. Elég kiszámítható volt, mikor érkezik a következő csapat, ezért az udvarban ástunk egy mély árkot, ahova betemettük az értékeinket, és bevetettük, locsoltuk, hogy minél hamarabb kicsírázzon. Képzeld, egy idő után már pontosan felismertük a fegyverek hangját is, de még a lövedékeket is képesek voltunk megkülönböztetni egymástól. A mai napig fel tudom idézné ezeket a hangokat. Ezek mind abban segítettek, hogy elkerüljük a véget.
– Mikor találkoztál először a halállal?
– Gyermekként mindig én mentem le a faluba tejért. Az egyik nap az esti ütközet miatt halottak hevertek az utcákon, az emberek egy helyre pakolták őket, imádkoztak és eltemették őket. Tátott szájjal néztem a történéseket, nem hittem a szememnek. Ami a pszichológiája az egésznek, hogy jó pár évvel később, épp ramadán idején a városból utaztam haza. Ebben az időszakban megfordul a világ, az emberek nappal pihennek, éjjel pedig aktívak. Este volt, a busz éppen ott rakott le, ahova anno az elesett katonákat temették. Olyan érzésem volt, mintha követnének, féltem, hogy a halottak egyszer csak kísértetként utánam jönnek. Ennyire mélyen bennem lakozott a gyermekkori emlék.
– Milyen képek jutnak még eszedbe erről az időszakról?
– Mivel Észak-Jemen kapitalista, Dél-Jemen pedig kommunista terület volt, elég veszélyes szakaszon terült el a falunk. Az ugyanis rendkívül közel esett az észak és dél közötti határhoz, ami néha ingadozott. Eredendően az északi részhez tartoztunk, de volt, amikor a délieknek sikerült megszerezniük ezt a határ közeli körzetet. Tehát nagy volt a bizonytalanság. A szüleim, hogy minél biztosabb jövőt teremtsenek meg számunkra, a nagyobb öcsémmel elküldtek a városba tanulni. Ekkor kilencéves voltam. Ahogy mondtam, a völgy, amiben a falunk húzódott, egy időre délhez került, a szomszédos hegytető viszont már észak volt. Pirkadatkor egy táskával a hátunkon nekivágtunk a hegyoldalnak, aminek a csúcsán édesanyám bátyja, egy rangos katonatiszt várt bennünket. Felfelé menet viszont túl korán vettem elő a táskámból az északiak zászlaját, és emeltem a magasba. Lentről abban a pillanatban megindult a golyózápor felénk. A nagyobb kövek mögött találtunk fedezéket, ahonnan az északi katonák menekítettek ki bennünket.
– Nem érezted, hogy ez a tett akár az életedbe is kerülhet?
– Erős bátorságot éreztem magamban, meg akartam mutatni, hogy én igazi hazaszerető vagyok, nem félek az ellenségtől. Persze, amikor eldörrentek a puskák, és lőni kezdtek rám, elfogyott minden bátorságom – menekülőre fogtam, hogy mentsem az életem.
– Rémálmodban megjelent ez a pillanat?
– Sosem álmodtam a háborúval, de rengeteg emlék olyan pontosan bevésődött, mintha tegnap történt volna.
– Gyermekkorodban és most is háború dúl Jemenben, hogyan látod innen a helyzetet?
– Az egymással szemben álló felek csak a saját érdekeiket szeretnék érvényesíteni, mit sem törődve a másikkal. A saját hazám példájából látom, hogy egy országot úgy lehet tönkretenni, hogy elveszik a kenyerünket, a tanult embereket minél jobban háttérbe szorítják, ha nem engedelmeskednek, akkor ellehetetlenítik őket. A külföldi kapcsolatokat minimálisra csökkentik, burokba zárják az országot, elszigetelve a környezetétől.
– Említetted, hogy az élet utat tört magának, ez azt jelenti, hogy a háború ellenére boldogan éltetek?
– Nagy szeretet vett körül, annak ellenére, hogy közben rommá lőtték az országunkat. Nehézségek voltak, de együtt oldottuk meg a problémákat. Képzeld, hatan jártunk suliba, és még azóta is tartjuk a kapcsolatot, pedig a világ különböző pontjaira kerültünk. Azt gondolom, ezek az igazi értékek.
– Hogyan fogalmaznád meg, mi is valójában a félelem?
– Egy életmentő emberi reakció, ami megoldást kínál arra, hogy az adott veszélyes, kritikus helyzetet túléld. A félelem az emberből kihozhatja a rettegést, másokat pedig arra sarkall, hogy megoldást találjanak, kijussanak a kritikus helyzetekből. Szerencsés vagyok, mert én szembe megyek a félelemmel.
– Egy orvos be meri vállalni, hogy néha fél?
– Természetesen, hiszen én is kerülök olyan szituációkba, amikor igenis a félelem ott lebeg a szemem előtt, miközben életek múlnak egy-egy döntésemen. Ezért tartom alapvetően, hogy szakmailag mindig fejlődni kell, mert a biztos tudással rengeteg életveszélyes szituációt lehet orvosolni, annak ellenére, hogy sok esetben ezek a helyzetek félelemre adnak okot. Ha úgy érzem, hogy szakmailag a kollégám segíthetne, akkor van bennem annyi alázat, hogy merjek segítséget kérni, mert ez nem a gyengeség jele. Nem szabad kudarcként megélni, ha más valamiben jobb, a saját tudásunk nem csorbul attól, ha kikérjük a munkatársunk véleményét. A tudás összeadódik, a végeredményen pedig egy ember élete múlhat. Ezért is szoktuk Alival (Mokarrami Mohammad Ali traumatológus szakorvos – szerk.) megbeszélni a rizikósabb helyzeteket, ha lehet, a nagyobb beavatkozásoknál együtt állunk a műtőasztalnál, mert megbízunk egymás tudásában.
– Hogyan hat rád a félelem a műtőasztalnál? Üzemanyagként szolgál?
– Amikor a műtőben állok, már nem érzem a stresszt, csak arra fókuszálok, hogy a problémával szembe menjek, és meggyógyítsam a beteget. Egyébként az elhivatottságom ott is megmutatkozik, hogy képtelen vagyok elviselni, ha valaki felkészületlen, nincs a helyzet magaslatán, miközben én a maximumot szeretném nyújtani. De mivel ez egy csapatmunka, amennyire tudjuk egymást építeni, úgy lehet hátráltatni is. A maximalizmusom nem feltétlen inspirálja a kollégáimat, mert lehet, hogy ők a saját határukat máshol húzzák meg, és nem értik, én miért vagyok elégedetlen. Azt is érzem, hogy ez a fajta hozzáállásom merőben ellentétes azzal a szemlétemmel, hogy mindenki más, és ettől szép a világ. Ebben még fejlődnöm kell, mert saját magamtól a maximumot várom el, és ezáltal másoktól is.
– Mit tapasztalsz, mit hoz ki az emberekből a félelem?
– A betegségtől való félelem, a betegnek teljesen más arcát mutatja meg, valakiből az agresszív oldalát hozzá elő, más depresszióba esik és szorong. Nekünk fel kell mérnünk, hogy a pácienst hogyan tudjuk megnyugtatni, ha megfogjuk a kezét és finoman beszéljük meg a problémát, mással erősebb módszereket kell alkalmazni, mert nem lehet a gyógyulás útjára lépni, ha nem találjuk meg a közös nevezőt.
– A betegek és a hozzátartozók arcán is látod a félelmet, ez viszont nem ülhet át rád.
– Fontos, hogy rajtam ne vegyék észre, hogy esetleg feszült vagyok vagy tartok az adott helyzettől. A betegek még a félelem szikráját sem vehetik észre rajtam. Azt kell látniuk, hogy magabiztos vagyok, ezáltal megbíznak bennem, mert nálam van a megoldás kulcsa. Egyébként van egy jól bevált pókerarcom ilyenkor, így biztosan semmit nem lehet leolvasni a tekintetemből. (nevet)
– Stresszes a munkátok, mindig topon kell lenni. Könnyen átkapcsolsz otthoni, pihenő üzemmódba?
– Rettentő nehéz kikapcsolódni, van olyan, amikor éjjel felébredek egy zajra, és máris elindul az agyalás, azon töprengek, hogy a betegem állapotát hogyan tudnám mihamarabb orvosolni. Elkezdek kattogni, egy szempillantás alatt reggel lesz, és már úton vagyok a kórházba. Ez is hozzátartozik a sikerhez, ez mutatja a munkám iránti alázatot. De nem egyszerű a munkahelyen hagyni a problémákat, mindent megteszek, hogy azt a kevés időt, amit a családommal tölthetek, azt aktívan tegyem és a figyelmemet otthon nekik szenteljem.
– Mi okoz szorongást most?
– Aggódom amiatt, hogy a gyermekeim ne szenvedjenek megkülönböztetést az édesapjuk hovatartozása miatt. Bízom benne, hogy ez a lelkükben nem okoz törést. Sokat szoktam velük erről beszélgetni, elmesélem nekik, hogy az emberek különbözőek, más a hajuk, szemük színe, mindenki különleges úgy, ahogy megszületett. Ettől érdekes és színes a világ, hogy mások vagyunk. Ha mégis bántódás éri őket, akkor nálunk megtalálják a biztonságot.