Amikor megkaptam ezt a témafelkérést, habozás nélkül igent mondtam rá, tudva, hogy ez egy mély, gyógyulási folyamat összegzése lesz számomra. És most itt vagyunk: születik egy nagyon személyes, nagyon intim vallomás, mégis szükséges, hogy beszéljünk, gondolkodjunk róla. A női önismereti folyamatokban több téma is van, amelyre azt mondjuk: a látszat ellenére nem magánügy. Ahogy – én úgy érzem – a szülés után keletkezett heggel való élet lelki oldalának megismerése sem az. Ismét egy szubjektív írás tőlem, amely csupán egy nézőpont ebben a témában, de olyan rálátást ad, amelyre lehetséges, hogy eddig nem is gondoltál.

Közel három éve írtam meg a szüléstörténetemet, majd a szülés utáni hegkezelés jelentőségéről olvashattál tőlem, de a két időszak kevésbé látható részét csupán finoman kerülgettem ezekben az írásaimban. Ez az óvatosan érintett téma az a belső megélés és lelki út, amely során a hasi szülés után keletkezett heget a lényembe integráltam. Lehetséges, hogy meglepődsz, mikor mindezt olvasod, de úgy gondolom, nekünk, akik így szültünk ez egy elkerülhetetlen folyamat ahhoz, hogy nőként újra teljességben, szorongások nélkül létezhessünk.


Előbb egy kis kitekintés a saját történetemre, hogy érthető legyen számodra, honnan indultam. Otthonszülésből érkeztünk a kórházba, mivel elakadt a babám. Hihetetlenül méltatlan bánásmódban részesültünk, amelyből főképp az emberség hiányzott. Ha még nem szültél, talán nem tudod, hogy ebben az állapotban a nő nagyon nyitott, mondhatni más dimenziókban létezik, ami azt jelenti, hogy sokkal befogadóbb, így még mélyebben él meg apróságnak tűnő dolgokat is – ez lehet akár egy rossz mozdulat, a nem megfelelő szavak vagy hanghordozás. A lényeg, hogy a dolgok ilyenkor sokkal mélyebbre hatolnak, amivel gyakran csak a szülés után hónapokkal, sőt évekkel később szembesülünk. Ezt azonban nem érdemes elbagatellizálni, mert baby blues, gyermekágyi depresszió vagy akár szülés utáni PTSD alapja is lehet.

Visszakanyarodva a történetemhez: a szülésem végül egy sürgősségi császárral végződött, amely orvosilag ugyan szükséges volt, de amit végig kellett hallgatnom a műtőben tartózkodó orvosoktól, az nem tűr nyomdafestéket, és a gyermekemnek sem szabadott volna ezt hallania elsőre. Egyetlen mentsváram a bábám volt, akinek sosem felejtem el arcát, ahogyan a szoba sarkából kísért oltalmazó tekintetével – ebben a helyzetben ő volt az, aki sziklaszilárdan tartotta nekem a teret, és azt gondolom, ez segített abban, hogy ne omoljak össze totálisan. Persze végül őt is kiküldték, én pedig teljesen egyedül maradtam a szitkozódó emberek között, akik épp készültek felvágni a testemet.

Csak a hit maradt nekem, hogy majd minden rendben lesz. Mondhatnánk, hogy örüljek, hiszen mindketten jól vagyunk a kislányommal, és ez a lényeg. De ez óriási önbecsapás lenne, mert velem mindaz megtörtént, ami ma már elavult, brutális gyakorlatnak számít és kerülendő egy császár kapcsán. Mivel komplikált volt a műtét, így a hegem is hosszabb lett, mint egy tervezett császáros seb. Ennek ellenére, amíg bent voltam a kórházban nem látott gyógytornász, és senki nem mondta el, hogyan kéne megmozdulnom ahhoz, hogy ne okozzak még nagyobb fájdalmat magamnak. A nővér, aki felállított, csak ennyi instrukciót adott: „Majd valahogy megoldja a felkelést.” Szóval ebből a helyzetből indultunk.

Fizikailag még életemben nem éreztem ilyen megsemmisítő fájdalmat, ilyen mértékű korlátozottságot, és ott volt a kislányom, akit először megfogni sem tudtam a gyengeség miatt. Ez maga volt a pokol! – szebb szó nincs rá.

Két nappal a szülésem után hazaengedtek. Már a kórházból kivezető út sem volt egyszerű, de segítséget persze nem kaptam. Egy örökkévalóság volt, mire elértem a kocsihoz, tartva a hegemet, hogy lépés közben ne húzódjon annyira. Ekkor egy „kedves” járókelő megjegyezte, hogy ő a császára után simán hazavezetett a kórházból. Természetesen, mivel két nappal korábban szültem, és megállíthatatlanul tombolt bennem a hormonok tánca, ez a megjegyzés csak tovább fokozta a lelkem mélyén csendesen növekvő bűntudatomat.

Hazaérve aztán azzal szembesültem, hogy nem tudom ellátni a kislányomat, mert a fájdalomtól szó szerint a világomat sem tudtam. Majd erre jött még a trombózis injekció, amelyet, ha jól emlékszem, hét napon át kellett szúrni magamnak – ez már túl sok volt. Az egész testem fájt, és közben ott volt bennem a mardosó önvád: milyen anya vagyok, hisz a gyermekemet sem tudom ellátni?! Ez az állapot nagyjából két hétig tartott.

A heggel való kapcsolatom újabb állomása a varratszedés volt – a szakmaiatlanság és a megalázás csúcsa. Az egészségügyi dolgozók a folyosón kiabálva konstatálták az érkezésemet: „Megjött az otthonszülő, varratszedésre!” Orvos nem látott, hanem egy szülésznő fogadott, aki elvégezte a műveletet, és utána annyit sem mondott, hogy kész vagyok, mehetek.

A súlyosabb problémára, és arra, hogy a hegem további kezelést igényelt volna, mert valószínűleg már akkor gyulladt volt, csak utólag derült fény. Ám a kérdéseimre válaszul csupán ennyit kaptam: „Ne legyen már olyan érzékeny!” Ma már tudom: a testem nem hazudik. Akkor viszont a totális talajvesztettség miatt elhittem a szülésznőnek, amit mondott. Hiba volt.


Az első szembesüléseim a sebbel furcsák voltak, bár nem nevezném őket negatívnak, inkább egyfajta ismerkedésnek, hogy mostantól ez lesz az „új” testem. Eleinte úgy tűnt, hogy hétről hétre könnyebb, és én kezdtem „őt” a részemmé tenni. A valódi kihívások azonban jóval ezután jöttek, és a nehézségeim egyáltalán nem esztétikai szempontból voltak jelentősek. Mindez a végtelen haraggal indult, amikor apránként szembesültem azzal, hogy a heg mennyi mindenben korlátoz és mennyi fájdalom forrása – szinte nem tudtam tőle létezni sem.

Aztán hónapokkal a szülésem után lassan elöntött a düh érzése: miért így történt, miért tették ezt velem?! A bábám figyelmeztetett erre a postnatális beszélgetésekben, és az intellektusom meg is értette a helyzetet. De amikor ez a rengeteg fájdalom egyszerre kezdett felbuggyanni belőlem a hormonjaim tombolása közepette – az felemésztett. Nem beszélve az állandó alváshiány negatív hatásairól, amikkel minden kisbabás család szembesül.

Ekkor már magam is sejtettem, hogy ezzel foglalkoznom kell, mert nem jó irányba haladok. Most már tudom, hogy mindig érdemes segítséget kérni, főleg ilyen mélyen transzformatív hónapokban. Én is ezt tettem. Egy szakemberrel kezdtem el dolgozni a szülési traumámon, ami rengeteget segített – főképp a mardosó és szűnni nem akaró bűntudatot sikerült elengedni a világomból.

Ugyanakkor a fizikai problémák miatt kialakuló belső feszültséggel is törődnöm kellett. Sokak szerint talán az lett volna a megoldás, ha elfogadom a hegem és a testem állandóan fájdalmát. De én másképp láttam. Folyamatosan kerestem a megoldást, és a sikert végül a hegemhez való visszafordulás hozta el. Hiszen minden innen indult – tehát vissza a gyökérproblémához!

Ekkor derült ki számomra az is, hogy valójában mennyire eltoltam magamtól a testem ezen új részét – és ezért „ő” kegyetlenül jelzett nekem. Amikor a szülés után 15 hónappal újrakezdtük a hegkezelést, az már nem csupán a testemről szólt, hanem a lelkemről is – az integrálásról, az elfogadásról és a felszabadulásról, szó szerint. Felszabadulni a bántalmazás mélyen megbúvó érzése alól, amelyet a műtő vakító fehér fényében megtapasztaltam – akkoriban talán még mindig ez fájt a legjobban. De ahogy a hegszövetek könnyültek, lazultak, úgy történt meg a változás is a testemben: szépen lassan, a saját ritmusomban, ahogyan arra a lényem képes volt.

A hegem folyamatosan mesél: elmondja, mi minden történt velem. Elmondja, hogy bántottak, hogy megerőszakolták a lelkemet és részben a testemet is. De azt is elmeséli, hogy általa új élet érkezett a világra, és én életben maradtam, hogy anyává váljak. A segítségével olyan mélységeket jártam meg az önismeret útján, amelyeket csak vele tehettem meg, és általa valójában két új élet született: a kislányom és én, anyaként.


Egy heg arról is beszél, hogy mekkora szükségünk van a testünkbe való megérkezésre, az önmagunk felé forduló gondoskodó szeretetre, amit újdonsült anyaként 100%-ban szeretnénk továbbadni a gyermekünk felé. De idővel elfogyunk, és nem tudjuk, mi a baj velünk. Nekem a hegem tanította meg, hogy nem luxus, hanem szükséglet a saját magammal való foglalkozás – már csak azért is, hogy egyáltalán fel tudjam emelni a gyermekemet.

Amikor a szülés kapcsán keletkező hegekről beszélünk – legyen az hüvelyi vagy hasi szülés kapcsán keletkezett vágás –, akkor nem csak a testet kell megemlítenünk, hiszen a nő egész lényéről van szó, amely rengeteg mindent foglal magába, de minimum négy aspektust: a leányt, a szeretőt, az anyát és a bölcs asszonyt. Amikor szülés közben megsebeznek egy nőt, akkor óriási jelentősége van a hogyannak: az emberi méltóság tiszteletben tartásának és az anyai gyengédségnek, amely a beavatkozás után kísérni fogja a nőt.

Fontos, hogy mi, nők támogassuk egymást ezekben az időkben, mert az újonnan született anya számtalan kihívással áll szemben, és jó ha tudja: nincs egyedül a fájdalmában, a testét ért változásokban. És azt is, hogy van megoldás! – fizikai és lelki értelemben is. Újdonsült anyaként a legfelszabadítóbb érzés tudni, hogy kérhetünk segítséget, és ez talán nagyobb erőt jelent, mint némán szenvedni.

Ma már nem érdemes olyan áldozatot hoznunk, amely lerombolja a gyermekünkhöz és az önmagunkhoz fűződő kapcsolatunkat. Bár a fizikailag látható hegeink idővel halványulnak, a lelki sebek csak egyre nőnek bennünk, és egy ponton felszínre törnek, általában egy betegség formájában.

Azt szeretném megmutatni a történetemmel, hogy a mai szülészeti rendszer sajnos rengeteg sebet hagy maga után, és nem feltétlenül „csak” a testünkön – de gyakran ott is. Fontos, hogy nőként fel tudjuk ismerni, és el tudjuk fogadni, ami velünk történt a szülésünk során, mert csupán ezután kezdődhet el a gyógyulásunk. A szülészeti erőszak egy társadalmilag került téma, de éppen a némaságba burkolódzással ejtünk még több sebet magunkon.

Van egy mondás, amely szerint egy társadalom minőségét a benne élők születésének a módja határozza meg. Én ezt tovább vinném azzal, hogy magának a szülésnek a módjával is. Az én példám azt mutatja, hogy egy negatív szülésélmény után is van lehetőség  a gyógyulásra, mind fizikai, mind lelki szinten. Mindenkit, akinek feladata van ezzel, arra bátorítok: merjen támogatást kérni egy szakembertől, hogy maga mögött hagyhassa mindazt, ami hátráltatja az útján.

Amikor ezeket a sorokat írom, gyógyulok. Ezt már korábban tudtam, de most elementáris erővel jöttek fel az emlékek és a testi érzetek lenyomatai. Még így, lassan három évvel a történtek után is tisztul mindaz, ami akkor és ott lerakódott bennem, abban a néhány kórházi órában. Téged is arra buzdítalak, ha lehetőséged van rá, meséld el a szüléstörténetedet! Emlékezz rá, idézd fel, mert ez is egyfajta gyógyulás. A megosztás tanítás, a folyamata pedig maga a csoda – mert nem csupán az egyént, hanem a nagy egészet is gyógyíthatjuk általa.