Az alábbi sorokat olvasva, egy olyan édesanya történetét ismerheted meg, akinek elképzeléseit az anyaságról – annak minden magasságával és mélységével együtt – a gyermeke legalább száz ponton írta már át, de mostanra mégis úgy érzi, talán éppen így kerek az egész. Ez a mese a kislányomról és rólam szól. Elöljáróban csak annyit, hogy szerintem az a legjobb, ha semmi elvárásunk nincsen, még egy olyan fontos életeseménnyel kapcsolatban sem, mint az óvodakezdés. Ismerd meg a mi beszoktatási történetünket – talán könnyebben tudsz azonosulni egy-egy morzsájával, mint hinnéd.

A mi sztorinkban az a vicces, hogy a kislányom születése előtt még úgy képzeltem, hogy az én édes kis gyermekem bizony hároméves koráig itthon marad velem. Azt gondoltam, egész biztosan ez lesz neki a legjobb, ráadásul remekül fogunk majd szórakozni egészen addig, amíg óvodába nem kerül. Az élet azonban mást hozott, mert a mi alig kétéves csemeténk, annyira jókat bandázott a hosszú nyári napokon a házunk előtti játszótéren, hogy a hűvösebb idő beköszöntével szinte sértődötten vette tudomásul, hogy a kis társai sajnos egyre ritkábban jelennek meg.

Én persze próbáltam elmagyarázni neki, hogy az egyik legjobb barátnője bölcsődébe, a többiek pedig óvodába mentek – ezért kong olyan üresen az imádott játszótér. Ezután hetente többször is el kellett sétálnunk a bölcsi felé, megnézni a gyerekeket. Aztán egyszer csak kijelentette, hogy ő is szeretne velük játszani, még akkor is, ha én nem maradhatok ott. Nem mondom, hogy számítottam erre, de legbelül azért örültem egy picit annak, hogy a lányom vágyik a közösségbe, és nem traumaként éli meg az elválás gondolatát.

Végül – mivel engem is vártak vissza a munkahelyemre, akár részidőben is, és úgy tűnt, hogy ő is készen áll a váltásra – megszületett a döntés, hogy elkezdjük a bölcsődét. (Számomra szürreális élmény volt, amikor elvittem a beiratkozási papírokat.) Először csak heti pár alkalommal és a délelőtti órákat töltötte ott a pici. A következő emlékem már az volt, hogy ezek a hetek, hónapok, valahogy tényleg jó átmeneti időszakot jelentettek az óvodakezdés előtt.

Én visszatértem a munka világába, a lányom pedig szokta a közösséget. Persze voltak sírások reggelenként, ha épp nem volt kedve menni – amitől persze, hogy a szívem szakadt meg –, és igen, nagyon várta az apukáját ebéd után, az ajtóban ülve, de valahogy mégis jó irányba formált mindkettőnket ez az időszak.

Bár a beszoktatás mindössze pár napig tartott, természetesen minden fázisát végigjártuk annak, hogy egyre messzebb tudjam engedni magamtól, és ő is el tudjon szakadni tőlem. Az egyetlen anyai félelmem talán az volt, hogy nem fogja jól érezni magát, és egész életében ott lapul majd a tudatalattijában ez a rossz benyomás.

Ezzel szemben minden nap egy csomó jó élménnyel jött haza, és a gondozók is biztosítottak arról, hogy minden rendben ment.  Már a beszoktatás előtt és természetesen alatt is, próbáltam magunkat pozitív megerősítésekkel „bombázni”. Ehhez egy nagyon szép könyvet kaptunk, amely arról szól, hogy bárhol is vagyunk és bármit is csinálunk, van kettőnk között egy láthatatlan fonal, ami összeköt minket, és amikor egymásra gondolunk, az olyan, mintha ezt a kötelet megrántanánk a két végén.


Ezek a módszerek nagyon szuperek voltak, de soha nem felejtem el az első teljes – de még csak félállású – napomat a munkahelyemen. Ekkorra már megbeszéltük a gondozókkal: a kicsi már ott tart, hogy mostantól, akár ebédig is otthagyhatom. Nem kis gyomorgörccsel indultam meg, és persze utána jött a következő sokk: útközben megadta magát a telefonom, amin ugye el kéne érnie a bölcsődének, ha valami mégsem úgy alakulna, ahogyan reméltük. Gyors töltés, közben őrült aggódás, hogy nincs-e gond, és vajon nem zokog-e a lányom egyfolytában. Ebédidő után persze jött a hívás apától, hogy minden rendben.

Ezután naponta elég részletes tájékoztatást kaptam, hogyan érzi magát a kis bölcsis, mennyit eszik, és hogyan viselkedik a közösségben. Aztán nagyon gyorsan elröppent ez az időszak, és a mi kis Törpillánk egyszer csak önállóan úgy döntött, hogy már nem kell neki a pelenka. Az pedig külön örömmel, sőt büszkeséggel töltött el, hogy a gondozói szerint is nagyon jó fej a kis csaj.

A következő élénk kép előttem, amikor már az óvodai nyílt napon vagyunk, és a leendő ovit próbáljuk kiválasztani – be kell vallanom, elsősorban az óvónők személyiségét figyelembe véve.

Majd elérkezett az utolsó, zokogós nap is a bölcsődében, de akkor már én sírdogáltam. A gondozónők ugyanis olyan gyönyörű levelet írtak a lányomnak – amelyben minden szépet és jót kívántak neki –, hogy azt nem lehetett könnyek nélkül végigolvasni.

A következő emlékképen már az, hogy nagyon várja az óvodát – egyébként is a bölcsődei gondozói szerint már odavaló „ez a nagylány”. Könnyes búcsú, és persze megígérjük, hogy jövünk még a bölcsis családi napokra. Majd egy fotó a bölcsőde bejáratánál, amin utoljára csukja be bölcsisként az ajtót, majd a kaput – büszke mosollyal integetve a kamerába, de egy pillanatra azért még merengőn visszatekintve az ismerős bejáratra.

Az első óvodai napon valószínűleg a lányomban is volt félelem, bennem meg – mit tagadjam – egy nagy adag szorongás, mert erről a közegről már nekem is voltak emlékeim, és nem feltétlenül pozitívak.

A második napon reggel, úton az óvodába megkérdezte, hogy ott aludhat-e? Én egy pillanatra lefagyta – végül is, miért ne? Persze megkértem, hogy gondolja át még egyszer, amíg az odaérünk, mert ott majd meg kell ezt beszélnünk az óvó nénivel is. Az ovi előtt határozott igennel válaszolt, és közölte velem, hogy menjek nyugodtan dolgozni. Az óvónő arcán is láttam a döbbenetet, de a dadus néni már kereste is neki az ágyat. Azután már délutánig maradt az oviban, csak az ebéd utáni alvás már nem volt olyan jó buli…

Azóta úgy peregnek a napok, hetek, hónapok és évek, mint egy végtelenített szalag – és már iskolába jár a nagylány.

Igazán hálás vagyok, hogy így indulhattunk el az oviba vezető úton. Ha lehetne egy tanácsom azoknak az anyukáknak és gyermekeiknek, akik még ennek a kalandnak az elején járnak, akkor azt mondanám: Bízzatok a beszoktatás alatt a gyermeketekben, és közben jó sokszor veregessétek meg a saját vállatokat, mondván: „Ezt a napot is MEGCSINÁLTUK!” Tegyetek így akkor is, ha néha otthon is megy a szipogás. És persze mosolyogjatok büszkén a csemetétekre, amikor elmeséli, hogy „már csak EGY KICSIT sírt”, amikor otthagytátok az oviban, és igazából vidáman telt az egész nap.

Soha rosszabb beszoktatást kívánok Neked, Nektek!