Alázat, megfelelő hozzáállás, lemondás és kemény, kitartó munka… ez mind szükséges ahhoz, hogy jó sportoló légy, ahogy azt Takács Kevin, a mindössze 18 éves futballista megfogalmazta, aki jelenleg az 1860 München színeiben játszik. A fiatal játékos, aki már egészen kicsi kora óta focista szeretett volna lenni, Németországba költözött, és ott indította el labdarúgó-karrierjét. Kevinnel a pályafutása kezdetéről, az ambícióiról, és a felmerülő nehézségekről beszélgettünk, amit külföldi játékosként tapasztalt új csapatánál.

– Mikor kezdted el rúgni a bőrt?
– Mint a fiú gyerekek általában, én is focista szerettem volna lenni. Ez már akkor is a futball iránti szenvedélyről szólt, ahogy most sem csak a megélhetésről. 6 éves lehettem, amikor Kalocsán a Méhecskéknél már rúgtam a bőrt. Akkor még a bátyám is focizott, ma már azonban játékosügynökként segíti a labdarugó-pályafutásomat. A Méhecskés évekhez azonban örök emlékek fűznek, a legmaradandóbb a 2011-es Diákolimpia első helyének megszerzése volt.
– Milyen volt párhuzamosan két csapatban, Pesten és Kalocsán is játszani?
– Nem volt túl egyszerű, hiszen az iskola után a Méhecskéknél edzettem, és hetente 2-3 alkalommal pedig Budapestre rohantunk a szüleimmel. Hétvégente általában torna volt és előfordult, hogy szombaton még a Méhecskék színeiben játszottam, vasárnap pedig már a Dalnoki Akadémia mezében rúgtam a labdát. Rengeteg energiára volt szükségem ahhoz, hogy helyt tudjak állni mind a két helyen, de a körülöttem lévők támogatása sokat segített. Utólag is hálás vagyok az edzőimnek és a vezetőknek a Méhecskéknél, akik mindenben mellettem álltak, csupán azt tartották szem előtt, hogy mi a jó a pályafutásom szempontjából. Kiemelném Faragó Lászlót, illetve az edzőimet, Vancsik Zsoltot és Balogh Tamást. Azt is pontosan tudom, hogy a szüleim nélkül lehetetlen lett volna ezt végigcsinálni, és a mai napig számíthatok rájuk.
– Valójában hogyan kezdődött a németországi karriered?
– Annak idején 2012-ben a Dalnoki Akadémia csapatával megnyertünk egy rangos nemzetközi tornát, és az OMV-CUP-ot is Kircheimben. Sok nagyhírű csapatot legyőztünk, többek között a Bayern München, a 1860 München, az Ulm, a Red Bull Salzburg és a Nürnberg együttesét is. Ezután több klub mellett a két müncheni csapat is megkeresett. Egy év múlva már náluk fociztam, hiszen a Nemzetközi Labdarúgó Szövetség három héten belül jóváhagyta az átigazolásomat, és már pályára is léphettem a bajnoki meccseken.
– Hogyan élted meg, hogy távol kerültél az otthonodtól és a megszokott környezetedtől?
2013 óta élek kint Németországban, egészen pontosan Münchenben, ahova a családommal együtt költöztem. A Nemzetközi Labdarúgó Szövetség a korom miatt csak így engedélyezte az átigazolást, ugyanis ilyen fiatalon egy gyermeket nem szabad teljesen kiszakítani a megszokott környezetéből. Persze így is nehéz volt eleinte: a közeg teljesen ismeretlen volt, új emberek vettek körül, és az iskola is merőben más volt, mint itthon. A pályán is érdekes volt megtapasztalni, hogy az eltérő mentalitás miatt időre volt szükség ahhoz, hogy összeszokjunk a társaimmal, nem beszélve a német nyelv miatti kezdeti nehézségekről.
– Hogyan küzdötted le ezeket az akadályokat?
– Szerencsére első osztályos korom óta német-magyar tannyelvű iskolába jártam, így már volt egy alapszintű tudásom. Ez persze nem volt elegendő, ezért a csapatom nyelvi iskolába íratott be, illetve magántanárt is fogadott mellém, aki az edzések előtt tanított, így rohamléptekben fejlődtem. Az első év arról szólt, hogy megszokjam az új életemet. A beilleszkedés pedig könnyen ment, hiszen jól ment a foci, így könnyebben elfogadtak. A csapatban egyébként rengeteg külföldi játszik, így magyarként nem számítottam csodabogárnak.
– Mi jelentette számodra a legnagyobb kihívást az edzések mellett?
– Természetesen az iskola, de az esetleges nehézségeket szerintem gyermekként egészen könnyen átvészeltem. Ma már német állampolgár is vagyok, így minden leegyszerűsödött. Külföldön nem is igazán tudják, hogy magyar vagyok. Érdekes élmény volt, amikor tavaly Magyarországról jött egy próbajátékos és azt mondták neki, hogy nincs magyar nemzetiségű ember az együttesnél. Úgy gondolom, hogy ez azt jelenti, hogy sikerült beilleszkednem a német csapatba.
– Hogyan képzeled el a jövődet?
– Jelenleg külföldön szeretnék játszani, itt szeretném a karrieremet egyengetni. Ha viszont az élet úgy hozná, akkor a hazatérés gondolatát sem vetném el. Jelenleg az 1860 München játékosaként lépek a pályára, de számtalan más lehetőség áll előttem, jóformán csak rajtam múlik, merre indulok el. A későbbiekben fog eldőlni, hogy hol folytatom, lehet, hogy egy másik csapatban, sőt az is lehet, hogy egy másik országban.
– Szerinted mi a legnagyobb különbség a hazai és a külföldi labdarúgás között?
– Fiatal vagyok még ahhoz, hogy véleményt formáljak erről, de az biztos, hogy itt teljesen más a közeg és a csapat mentalitása. Otthon egy jó játékosnak elég 70-80%-ot teljesítenie, itt viszont, még ha tehetségesnek is tartanak, a maximum is kevésnek bizonyulhat, ez a hozzáállás pedig keményebb munkára ösztönöz. Nem olyan régen az U17-es bajnokságban csapatkapitányként három hétig ültem a cserepadon, mert elégedetlenek voltak a teljesítményemmel. Örültem, ha a második félidőben játszhattam. Ez miatt kétségkívül javult a hozzáállásom, és rádöbbentem, hogy senki sem pótolhatatlan.
– Mikor kaptál először profi szerződést, és ez milyen kötelezettségekkel járt?
– Három éve kaptam az első szerződésemet, ami pont idén, június 30-án járt le. Természetesen szigorú szabályok mentén kell élni az életünket, még a viselkedésünkkel és a ruházatunkkal kapcsolatban is elvárásoknak kell megfelelnünk, illetve azt is meghatározzák, hogy milyen jótékonysági rendezvényeken kötelező részt vennünk.
– Úgy tudom, hogy szerződésed van a Nikeval is. Mit takar egy ilyen szerződés?
– Nyilvánvalóan csak az ő termékeiket viselhetem. Például egy-egy új cipőkollekcióból már a megjelenés előtt kapok 2-3 párat, valamint van egy pénzügyi keretem is, amit minden évben felhasználhatok Nike-termékek vásárlására.
– Mint hivatásos sportoló nagy felelősség hárul rád, ami a példamutatást illeti… Ha jól tudom, a hátrányos helyzetű gyerekeken is segítesz.
– Próbálok a lehetőségeimhez mérten segíteni, de nem igazán érzem otthon magam a reflektorfényben. A mai napig szeretem a Méhecskéknél, immár hagyománnyá váló karácsonyi adományozást, amit természetesen idén is folytatunk. Az edzők és a vezetők kijelölnek 2-3 játékost, akik kiemelkedően teljesítenek vagy éppen hátrányos helyzetűek és nekik próbálunk segíteni, illetve igyekszünk őket jutalmazni. Fontosnak tartom a példamutatást, szeretnék bizonyítani azok előtt, akik figyelemmel kísérik a pályafutásomat.
– Hogyan telik egy napod, mint hivatásos sportoló?
– Reggel nyolc órakor kezdődik a tanítás, hetente háromszor 16 órakor és kétszer pedig 13 órakor ér véget. A rövid napokon suli után rohanok egyéni edzésre, ahol két órát dolgozunk. Minden héten négy alkalommal van csapatedzés, ami 19 órától 21 óráig tart, utána összepakolunk, és 10 körül már otthon is vagyok, kivéve, amikor kondizok még az edzőközpontban. A napirendem egyébként nem túl bonyolult: iskola, edzés, másnap pontosan ugyanez. Valójában szeretem, amit csinálok, így nem élem meg teherként a focival járó kötelezettségeket. Ami azonban valójában kikapcsol, az az utazás, illetve érdekel a gasztronómia, az egészséges életmód, és ezek mellett a divat világa is vonz.
– Mennyire nehéz összeegyeztetned a tanulást a sportkarriereddel?
– Folyamatosan időhiánnyal küzdök. Most még intenzívebb ez az időszak, hiszen érettségizek, így jelenleg minden szabadidőmet a tanulásra fordítom, de ettől függetlenül az edzéseken is teljesítenem kell. Jövőre viszont már sportegyetemre fogok járni, ami nagyban megkönnyíti majd a dolgomat.
– Szerinted milyen személyiségjegyekkel kell rendelkezni ahhoz, hogy valaki sikeres legyen a sport világában?
– Fogós kérdés… Azt gondolom, hogy egy élsportolónak kötelessége példát mutatni, hiszen ő olyan ember, akire felnéznek a gyerekek, ezért ehhez méltóan kell viselkednie. Ahhoz azonban, hogy sikeres sportoló légy a tehetség kevés, alázat, megfelelő hozzáállás és gondolkodásmód is szükséges. Mindezeken kívül a sportolói hivatás rengeteg lemondással is jár, és persze ne feledjük el a sok munkát se, amit nem lehet megúszni.
– Mit gondolsz, mindig a sportolói pályán maradsz, vagy el tudod képzelni magad valami másban is?
– Mivel ebben nőttem fel, nem igazán gondolkodom másban, viszont a foci mellett a tanulás a legfontosabb. Úgy érzem, hogy mindenképpen a pálya közelében szeretnék dolgozni. A labdarúgó-pályafutásomat követően el tudom magam képzelni edzőként, esetleg vezetői pozícióban vagy játékosügynökként is. Egy a lényeg: a futball közelében lehessek.