Evelin már egy ideje Linda ágya mellett ült a fotelben, és gondolkodott. Bálint telefonhívása után azonnal autóba ültek Péterrel, mert a férfi úgy ítélte meg, hogy a barátja nincs túl jó állapotban. Nem tévedett nagyot. Bálint majdnem elesett a saját lábában, amikor kinyitotta az ajtót. Látszott rajta, hogy a poharat már sikerült megtalálnia. Péter a nappaliban maradt vele, és próbált lelket önteni belé. Evelin inkább bement a hálóba, Lindához. Nem kedvelte Bálintot, pedig Péter miatt igazán igyekezett. Sikertelenül. Már az ismeretségük kezdetén nagyképűnek és elkényeztetettnek tartotta a férfit, akiről a legtöbben azt gondolták, hogy csak megszületnie volt nehéz. Evelin is így vélte. Lindával nem találkozott túl gyakran, mert egészen más körökben forogtak, de ettől függetlenül, amikor mégis összefutottak egy-egy baráti összejövetelen, mindig találtak közös témát, és kellemesen elcsevegtek. Az ilyen ritka alkalmakkor Evelinnek az volt a benyomása, hogy Linda nem igazán illik bele abba a nagyvilági miliőbe, amelybe Bálint miatt kényszerült. Látszólag álompárként tündököltek, Evelin mégis úgy sejtette, hogy a csillogó felszín tartogathat meglepetéseket. Nem kerülhette el ugyanis a figyelmét, hogy a közös rendezvényeken Linda sokszor feszengett, és többször elnézést is kért, leginkább a férje viselkedése miatt. Bálint volt az ifjú reménység, az apja cégének és tetemes vagyonának várományosa, és ennek megfelelően is viselkedett. Mindig néhány centiméterrel a föld és az átlagemberek felett járt. Evelin nem értette, két ennyire különböző ember, mint a férje és Bálint, hogyan képes a legnagyobb barátságban lenni. Amikor néha szóba került kettőjük között a téma, Péter egyre csak azt bizonygatta, hogy Bálint nem volt mindig ilyen, de Evelinnek ezt nehezére esett elhinnie.
A félhomályban ülve, most az alvó Lindára nézett, aki olyan kicsinek és elesettnek tűnt a hatalmas ágyban fekve… Bálintból csak annyit sikerült kihúzniuk, hogy azóta alszik így, mióta bevette az orvostól kapott nyugtatót. Az arcvonásai békésnek tűntek, csak a szempillái rezdültek meg néhányszor, finoman. Mintha álmodna…
Evelin kényelmesen hátradőlt a fotelben, és lehunyta a szemét. Kimerült volt a Rác doktorral folytatott beszélgetéstől, még nem tudta megemészteni a hallottakat. Érezte, ahogy a teste szép lassan elnehezül…
– Linda felfogta egyáltalán, hogy valójában mi történt? – intett a fejével Péter a hálószoba felé. A nappaliban ültek, miközben az elmúlt fél órában folyamatosan diktálta a vizet Bálintba. Próbálta kijózanítani.
– Igen. Amikor megtudta, hogy elveszítette a babát, magából kikelve kiabált és csapkodott. Az orvos attól tartott, hogy kárt tesz magában, ezért nyugtatót adott neki – válaszolt rezzenéstelen arccal Bálint.
– És TE jól vagy?! – nézett Péter a barátjára. Tudta, hogyha nem kérdez rá, Bálint magától nem mond semmit. Egyszerűen így működött, nem beszélt az érzéseiről.
– Ezen még nem gondolkodtam… – veregette vállon Pétert. – De köszönöm, barátom. Te vagy az egyetlen, akit mindig is érdekelt, hogy mi van velem. Apám most is csak arra volt képes, hogy egy rövid üzenetet írjon: sajnálom. Persze az is lehet, hogy valaki mással íratta, aki épp kéznél volt. Megint üzleti úton van… – sóhajtott egy nagyot. – Jól tudod milyen.
Péter amióta csak ismerte Bálint édesapját, az öreg tényleg mindig vagy megérkezett, vagy épp indulni készült a következő útjára, így a kijelentés annyira nem lepte meg. Amin inkább megütközött, az Bálint őszintesége volt. – Úgy látom, az alkohol megtette a hatását – állapította meg magában.
– Főzök egy kávét. Ha felébred a feleséged, szüksége lesz rád – lendületesen felállt a kanapéról, és már indult volna a konyha irányába, amikor Bálint alig hallhatóan megszólalt.
– Dehogy van rám szüksége… Szerinte mindig, mindent rosszul csinálok, és sosem vagyok ott, amikor kellene. Pedig én próbálok mindent megtenni, hogy semmiben ne szenvedjen hiányt, és mégsem jó neki! Érted?! Nem jó!! – szakadtak ki a mondatok Bálintból.
Péter jobbnak látta, ha egy kicsit még visszaül mellé.
– Hallgatlak… – tette a vállára a kezét bátorítóan.
– Evelin számíthat rád, de én állandóan úton vagyok apámmal vagy helyette, és emiatt Linda elég sok időt tölt egyedül.
– Megkérdezted már egyszer is, hogy valójában mit szeretne? Mert nekem nagyon úgy tűnik, hogy amire a legnagyobb szüksége van, az te vagy. Még a vizsgálatokra sem mentél el vele… Haver, ez egy kétemberes buli! Tudod, összehozni is úgy szokták – kacsintott Péter.
Bálint azonban csak lesütött szemmel a fejét fogta.
– Na, akkor most itt az alkalom, hogy mellette legyél! És lehetőleg józanul. Megyek, és megfőzőm végre azt a kávét! – állt fel a kanapéról Péter, és határozott léptekkel elindult a konyha felé.
Evelin halk nyöszörgésre riadt fel. Néhány pillanatig azt sem tudta, hogy hol van. Lassan az ágy irányába fordult, és a tekintete összetalálkozott Lindáéval, aki elgyötörtnek tűnt, a szemében pedig csalódottság és fájdalom tükröződött. Már majdnem megszólalt, de végül inkább lehajtotta a fejét, és csak mereven bámult maga elé.
– Hogy érzed magad? Fáj valamid? Hozzak valamit? – próbálkozott Evelin.
– Tipikus! Nem is tudom, mégis mire számítottam?!… – fakadt ki lemondóan. Evelin sejtette, hogy mire gondolhat, ezért egy kicsit tompítani próbálta a helyzetet.
– Bálint nagyon szeretett volna melletted lenni, de épp a démonaival birkózik, azt hiszem… a whisky démonával – harapta el a mondat végét.
Linda önkéntelenül elnevette magát. Megpróbált felülni, de nehéznek érezte a fejét, és enyhén szédelgett is. A gyógyszerek megtették a hatásukat.
– Az is valami, hogy nem vagyok egyedül. Igaz?!… Nem lehet mindenki olyan szerencsés, mint te, Evelin – tette hozzá epésen.
– Úgy látom, más fogalmaink vannak a szerencséről… Nézd, nem kétlem, hogy pocsékul érzed magad, de biztos, hogy az a jó megoldás, ha rajtam töltöd ki a Bálint iránt érzett haragodat?! Ezt inkább vele kellene megbeszélned.
Linda egy darabig hallgatott, majd vett egy nagy levegőt, és hirtelen dőlni kezdtek belőle a szavak.
– Tudod, mi Bálinttal nem igazán szoktunk beszélgetni. Néha már azt sem értem, hogy miért házasodtunk össze. Kezdetben annyira szépen alakultak a dolgaink… Egy hangulatos kis panellakásban laktunk, volt életünk és közös terveink. Aztán Bálint beállt az apja cégéhez, és egyik pillanatról a másikra minden megváltozott. Beköltöztünk ebbe a hatalmas házba, egyik puccos parti követte a másikat, lett bejárónőm és szakácsom…
Belecsöppentem egy olyan életbe, amit soha nem szerettem volna, miközben a férjem szépen lassan eltűnt mellőlem. Eleinte még próbálkozott közös ebédekkel, vacsorákkal, csak valahogy elfelejtett megjelenni rajtuk. Mert persze mindig közbejött valami fontosabb: egy újabb tárgyalás, egy fantasztikus anyagi lehetőség, egy kihagyhatatlan üzleti út. Gondoltam, ha terhes leszek, talán visszakaphatom őt…
a De tévedtem, és már egyáltalán nem tudom, hogy mit tegyek – sóhajtott szomorúan. A hirtelen beállt csendet Evelin törte meg.
– Sajnálom. Mostanában feltűnt, mintha nem éreznéd magad túl jól Bálint feleségének a szerepében, de azt hittem, hogy azért boldogok vagytok együtt.
– Ugyan már, Evelin! Te is tudod, hogy a boldogság csak egy illúzió, egy hangzatos szó… talán sikerült volna, ha nem…
– Ha nem, mi?? Mondd ki nyugodtan! Hidd el, könnyebb lesz, ha kiadod magadból. Saját tapasztalat…
– Ha nem esem le a lépcsőn, és nem veszítem el a babát – mondta ki megadóan.
– Nem hiheted, hogy csak és kizárólag akkor lehettek újra boldogok, ha gyermeketek születik?! Persze, egy pici hatalmas öröm, de kell lennie másnak is a közös életetekben, ami megelégedetté tesz. Csak meg kellene találnod. Teljesen normális, hogy most így érzel, viszont, ha hosszú távon is kitartasz amellett, hogy semmi nem tesz boldoggá ebben a házasságban, akkor alaposan el kell gondolkodnod azon, hogy jó helyen vagy-e. Mit ér ez az egész, ha közben boldogtalan vagy?! – mutatott körbe Evelin. – Beszélned kell Bálinttal arról, hogy mit érzel!
Néma csend telepedett a két nőre. Linda hallgatásba burkolózott. Bevett még egy nyugtatót, majd újra elaludt. Evelin feltételezte, hogy bizonyára már így is több részletet osztott meg vele, mint amennyit a tökéletes életük illúziójának megőrzése érdekében szeretett volna, ezért inkább az alvást választotta. Még várt egy kicsit, majd lábujjhegyen kiosont a szobából. Gondolta ránéz a fiúkra, hogy mi lehet velük. Az elé táruló látvány mosolyra késztette: Bálint hanyatt fekve hevert a kanapén, és hangosan horkolt, Péter pedig mellette ült egy széken, mintha csak az álmát őrizné.
Amennyire csak lehetett, csendben elindultak kifelé. Evelin még egyszer visszanézett, mielőtt a hatalmas mahagóni bejárati ajtó végleg bezáródott volna mögöttük. Az alvó Bálintra és az asztalon elhagyatottan gőzölgő kávéra pillantott, és hirtelen átfutott a fején a gondolat, hogy ez az egyszerű hétköznapi kép, milyen jól jellemzi Bálint és Linda kapcsolatát: csak egy karnyújtásnyira hever a férfi előtt, amire szüksége lenne, ő mégsem él a lehetőséggel.
Beültek az autóba, és az első néhány kilométert szótlanul tették meg. Péter törte meg a csendet.
– Jól érzed magad? Lehet, hogy jobb lett volna, ha egyedül jövök, te pedig inkább otthon pihensz. A Rác doktorral való találkozás után néhány órával belecsöppenni Bálinték drámájába… nem biztos, hogy jó ötlet volt.
– Azt hiszem, hogy mindkettőre szükségem volt… Tudod, egész eddig irigyeltem Lindát, de most, hogy jobban beleláttam az életébe, már egyáltalán nem lennék a helyében. Leteremtettem, amikor azt mondta, hogy nem lehet mindenki olyan szerencsés, mint én, de rá kellett jönnöm, hogy igaza van. Igenis szerencsés vagyok. Miattad! Mert mindig, mindenben számíthatok rád, és még csak kérnem sem kell, hogy itt legyél mellettem. Bálint és Linda látszólag tökéletes életet élnek, amit viszont – nagyon úgy tűnik –, egyikük sem szeret. Ők csak egymás mellett élnek, nem együtt. A mi életünkben ugyan nincs tündöklés, de megvan benne az, ami igazán számít: hogy itt vagyunk egymásnak. A mi kis szeretetburkunkban, ketten, együtt. Aztán majd az élet eldönti, hogy leszünk-e többen…
