Kis karácsony, nagy karácsony… hát újra eljött. A megunhatatlan dallamok sora, a forralt bor fűszeres illata, a gyermekzsivajtól hangos szalmalabirintus a téren és a mesés fényruhába öltözött belváros. Az otthon mézeskalács illatú melege és az adventi koszorút díszítő gyertyák arany fénye is mind-mind azt üzeni, hogy közeleg az év legszebb ünnepe.
Emlékszem még gyermekkorom fenyőillatú karácsonyaira. Édesapám kipirult arcára, a puha, fehér hó ropogására a cipője alatt, miközben én és a nővérem a szánkón szorosan összebújva vártuk, hogy a nagyszüleinkhez érjünk. A régi ház fűtetlen, hideg folyosójára, a jégvirágra az ablakon és az asztalon álló karácsonyi pompájában tündöklő aprócska fenyőre. Érzem még az ezüst csomagolású rózsaszínű konzum szaloncukor ízét a számban és látom magam előtt a szivárvány valamennyi színében pompázó, gyertya alakú égősort is a fán, ahogy a csillagszóró szikrázó fényét is. Nem felejtem az izgatott várakozást sem, mielőtt a kis kék csengő megszólalt volna, jelt adva, hogy vár minket a sok meglepetés a fa alatt. Szép karácsonyok voltak…
A legemlékezetesebb karácsonyom mégis kilenc évvel ezelőtt volt, mert akkor kaptam és adtam életem legszebb ajándékát az Ünnepre: a kisfiamat. A születése után apránként át- és kialakult a saját kis családi „menetrendünk” erre a három napra. Nálunk már Ádám-Éva napjának reggelére díszben áll a fenyőfa és az ajándékok sem hiányozhatnak alóla, hiszen másnap már a szülinaposé a főszerep. A karácsony „meséje” pedig évről-évre változott, annak megfelelően, ahogyan a kisember értelme nyiladozott.

A cikk folytatását az Impulzív Életmód Magazin 2017/8. számában olvashatjátok el.