Keményen megdolgozott azért, hogy a nevéhez csupa elismerő szót társítsanak a páciensei és az orvosi szakma is. Dr. Borsós Ilona radiológus már több, mint 30 éve tekint hivatásként a szakmájára – alázattal, végtelen precizitással és empátiával végzi a munkáját. Az élet megedzette, bár erről keveset árult el, de a sorok között olvasva mégis egyértelművé válik, hogy ő az a típus, aki képes megújulni. Ha kell, akkor „új életet” kezd egy másik városban, ahol ugyanúgy otthonra lel és megtalálja önmagát, legyen szó Bajáról vagy Kalocsáról. A beszélgetésünk fő szála a hivatása mentén fut, de olykor azért megpillanthatjuk az orvosi köpeny mögött rejtőző embert is.


– Gyermekkora óta orvosnak készült?
– Tulajdonképpen mindig is az orvosi pálya lebegett a szemem előtt, ezért is kerültem el korán a szülőfalumból, mert olyan gimnáziumot kerestem, ahonnan egyenes út vezet az egyetemre. Éppen ezért az iskoláimat Budapesten, a Szerb Antal Gimnáziumban folytattam, ahol fantasztikus négy évet töltöttem. Összetartó társaságba kerültem, élvezhettem mindazt, amit a főváros nyújthat – rengeteg kulturális lehetőség adódott, válogathattunk a különböző színházi előadások között, gyakran jártunk komolyzenei koncertekre, és ha úgy alakult, akkor egy-egy érdekes kiállítást is megnéztünk. A mai napig, amikor elmegyek egy színház vagy az Operaház előtt, előtörnek belőlem a régi, kedves emlékek. Sosem felejtem el, hogy azelőtt nem volt alkalmi öltözetem, ezért Pesten anyagot vásároltunk, amiből aztán elkészült az első igazi alkalmi ruhám. Minden egyes alkalommal izgatottan vettem fel, mert királylánynak érezhettem magam benne. Élveztem, hogy Pesten kinyílt előttem a világ! Ugyanakkor egy vidéki lánynak a nyüzsgő belváros olykor nyomasztó és túl zajos – vágytam arra a békére, amit otthon megszokhattam. Ezért szerettem bele egyből Szegedbe, mert sokkal emberibb léptékű, mégis nyitott, befogadó város, ahol fantasztikus az egyetemi élet.
– Ma már meg tudja fogalmazni, hogy miért az orvosi pálya vonzotta?
– Azt hiszem, már a génjeimben is kódolva volt, hogy orvos legyek. A skorpiókra általában jellemző, hogy odaadóak, olykor akár önfeláldozóak is, és szeretnek segíteni – ez rám teljes mértékben igaz. Úgy gondolom, hogy a személyiségemből és a családi hátteremből is adódott a felismerés, hogy az orvoslás az én utam. Szeretek adni, és akkor vagyok boldog, ha tudok segíteni másokon.
– Egyenes út vezetett a radiológia felé?
– Az egyetem alatt még nem gondolkodtam a radiológiában, a gyermekgyógyászat és a tüdőgyógyászat érdekelt. Végül az élet döntött helyettem, de nem bántam meg. A radiológia abszolút hiányszakma, rendkívül sokrétű, szinte minden szakmához érteni kell, különösen vidéken, ahol nincs igazán lehetőség egyetlen szakterületre specializálódni. Az sem mellékes, hogy feleségként és édesanyaként így könnyebben össze tudtam egyeztetni a hivatásomat a magánéletemmel.


– Gondolom, így sem lehetett egyszerű megtalálni az egyensúlyt?
– Sajnos csak részben sikerült… ma már azt is látom, hogy a gyermekeimnek még több együtt töltött időre lett volna szükségük. Egyszer a szememre is vetették: „Anya, neked a munkád a hobbid, ez őrület!” Azt hiszem, hogy tényleg kissé munkamániás lettem, de ennek ellenére azt érzem, hogy óriási szerencsém van, mert imádom a hivatásomat. Folyamatosan képzem magam, sok tudományos ülésen, kongresszuson, továbbképzésen vettem részt, hogy lépést tudjak tartani a szakma fejlődésével, és meg tudjak birkózni a munkámban napi szinten felmerülő kihívásokkal. Voltak túlterhelt időszakok az életemben, főként, amikor egyszerre dolgoztam több helyen: Bonyhádon, Kalocsán és Pakson is. Ez egy kívülálló számára valóban rémesnek tűnhet, számomra mégsem volt az, mert mindhárom közösségben megtaláltam a helyemet, jól éreztem magam, nagyszerű kollégákkal dolgozhattam együtt. Sosem jelentett problémát az utazás. Azt vallom, hogy nem az a fontos, hogyan jutok el egyik pontból a másikba, hanem az, hogyan érzem magam ott, ahová érkezem.
– Miért ragaszkodik ennyire Kalocsához, miközben már évek óta Baján él?
– Az egyetem után Budapesten kezdtem el dolgozni, aztán a bajai kórházban vártak tárt karokkal, majd az életem úgy alakult, hogy Kalocsára költöztem a két gyermekemmel. Visszagondolva a legszebb éveimet töltöttem ott. Persze, csak miután befogadtak. (nevet) Azt vettem észre, hogy bizonyos időnek el kellett telnie ahhoz, hogy az emberek elfogadjanak, és közelebb engedjenek magukhoz, de onnantól kezdve már nem eresztettek el, és most is szeretettel vesznek körbe. Furcsa érzés is volt visszaköltözni Bajára, mert szerettem Kalocsán élni. Sosem szakadtam el teljesen a várostól, a magánrendelőm azóta is ott van, így hetente egy napot biztosan ott töltök.
– Egy cikkben olvastam, hogy a radiológus tulajdonképpen egy ügyes rejtvényfejtő. Gondolt már így a hivatására?
– Még sosem, de ha jól belegondolok, akkor a páciens tényleg egy olyan bonyolult „feladvány”, amelyet csak a különböző vizsgálatok eredményeinek az összegzésével lehet megfejteni. Óriási öröm, amikor az apró részletekből egyszer csak összeáll a kép, és rájövünk a megoldásra. A különböző diagnosztikai eszközökkel gyakorlatilag belelátunk az emberi szervezetbe, és észrevehetünk olyan dolgokat is, amelyek mindaddig rejtve maradtak. Azt tapasztalom, hogy egyre több az olyan beteg, aki évekig tünet nélkül hordozza a betegségét, és mire kiderül a probléma, már nehezebb rajta segíteni. Ezért szorgalmazom, hogy évente menjünk el egy teljes körű kivizsgálásra, hogy ne legyünk megoldhatatlan „rejtvények”.


– A szakmájában még 30 év után is talál újat a nap alatt?
– Vannak tipikus esetek, gyakori betegségek, ezeket könnyen fel lehet ismerni, ugyanakkor bármikor szembejöhet egy-egy fejtörést okozó orvosi kihívás. Elképesztő, hogy az emberek mi mindent cipelnek magukban!
– Aggasztja egy új, eddig még nem látott eset, vagy inkább kihívásként éli meg?
– Ezekre mindig tudáspróbaként tekintek – ha nincs rögtön ötletem, utánaolvasok, és keresek hasonló eseteket. Valójában nem tudok megnyugodni, amíg nem alakul ki a helyes diagnózis, vagy a hozzá vezető út, ami elengedhetetlen a páciens számára.
– Jól érzem, hogy Ön nem ismer lehetetlent?
– Azt tapasztalom, hogy a zsebünkből mindig könnyebb előhúzni az „ezt így nem lehet” kártyát, pedig ezt a mondatot már igazán el lehetne felejteni! Inkább arra kell fókuszálni, hogy megtaláljuk a megoldás felé vezető utat. Ugyanakkor a saját határainkkal is tisztában kell lennünk – ha végképp elakadok, akkor továbbküldöm a pácienst olyan szakemberhez, aki a részeredményekből kiindulva, újabb vizsgálatokat végezve biztosan megtalálja a megoldást. Az is gyakori, hogy egy összetettebb problémát szakmai konzíliumon beszélünk meg.
– És ezzel még nincs túl a nehezén, hiszen ha rossz hírt kell közölnie, az egy újabb embert próbáló helyzet.
– Valóban rettenetes feladat, és nincs is rá bevált módszer. Egyszerűen rá kell érezni, hogy a beteg lelkileg mennyire áll készen arra, hogy szembesüljön a problémával – fontos, hogy ne törjön össze, hanem lássa, hogy van kiút a nehéz helyzetből. Az ultrahang után például gyakran szükség van egy magasabb szintű vizsgálatra is, amely megerősítheti a gyanút, vagy akár ki is zárhatja a nagyobb bajt. Ezzel kapcsolatban van egy rendkívül régi élményem. Kezdő orvos voltam még, amikor az osztályvezető főorvos közölte a súlyos diagnózist az egyik betegével, aki ezek után zaklatottan távozott, majd rövid idő múlva hordágyon érkezett vissza a röntgenosztályra. A szörnyű diagnózis sokkoló hatása miatt ugyanis nem figyelt a hazafelé vezető úton, és balesetet okozott, miközben sérülést szenvedett. Ez minden alkalommal eszembe jut, ha rossz eredményt kell közölnöm, és szem előtt tartom: a beteg nem halhat bele a diagnózisba!


– Hogyan dolgozza fel a páciensei traumáit?
– Nekem az a szerencsém, hogy a rendelés után még vár rám egy hosszabb hazaút, ami éppen elegendő időt ad arra, hogy átkapcsoljak, kiventiláljam magamból a bennem ragadt feszültséget, stresszt. Előfordult, hogy Kalocsától Dusnokig csak zokogtam, megállás nélkül, így tudtam magamból kiadni a fájdalmat, amit egy-egy szomorú eset kapcsán éreztem. De szerencsére a 30 év alatt volt számos sikertörténet is, ami örömmel tölt el, és megerősít abban, hogy érdemes dolgoznom. Sok gyógyult pácienssel találkozom, akik kontrollvizsgálatokra jönnek, és elégedetten távoznak. A pár hetes babák vizsgálatáról nem is beszélve! Minden alkalommal bearanyozzák a napomat, különösen, ha a vizsgálat alatt gügyögnek és nevetgélnek.
– Ön képes minden napban megtalálni az apró örömöket?
– Pozitív beállítottságú ember vagyok, igyekszem megtalálni mindenben a jót, de ez nem azt jelenti, hogy előttem nincsenek akadályok. A nehézségek is az élet részei, de én megpróbálok más szemszögből ránézni ezekre a helyzetekre. Eszembe is jutott egy friss történet: nemrég éppen kirándulni voltunk a barátnőmmel, és a lehető legrosszabb időt fogtuk ki, zuhogott az eső, iszonyatos szél fújt. Mit lehet tenni egy ilyen esetben? Bosszankodhattunk volna azon, hogy miért épp velünk történik mindez, de mi inkább elfogadtuk a körülményeket, hiszen azokon nem tudtunk változtatni. Beláttuk, hogy a közös utazás élményét senki és semmi nem veheti el tőlünk, ezért eldöntöttük, hogy élvezni fogjuk az utazást, és annak örülünk, hogy világot láthatunk.


– Ezek szerint, azért jut ideje saját magára is.
– Abszolút! Tudatosan meghúzom a határokat a munkámban, és már nem is szeretnék a nap 24 órájában csak a rendelőben lenni, más életstílusra vágyom.
– Pontosan milyen életre gondol?
– Már megfogalmazódott bennem: amit ezen a pályán az adott körülmények között el lehet érni, azt én elértem. Régebben még mindent meg akartam tanulni a radiológiai diagnosztikában, vonzottak a kihívások, ma már inkább a nyugalmat igénylem. Elvégzem a munkámat, szakmailag megteszek minden tőlem telhetőt, de ahogy becsukódik a rendelő ajtaja mögöttem, már a saját életemet szeretném élni. Szeretnék több időt tölteni a családommal, az unokámmal, az utazás pedig teljesen kikapcsol. Szívesen kelek útra a párommal, a barátainkkal vagy épp a barátnőimmel. Korábban sokat túráztunk, amit a térdsérülésem miatt sajnos mellőzni kellett, de remélem, hogy hamarosan újra felvehetem a túrabakancsomat, és élvezhetem a természet csendjét. Imádok még olvasni, kertészkedni, varrni és korábban sokat kötöttem is.
– Szemmel láthatóan kiegyensúlyozottak tűnik. Sok munkája van ebben?
– Azt gondolom, hogy rengeteget jelent az, hogy megtaláltam a páromat, akivel boldogan élek. A baráti kapcsolataimat is folyamatosan ápolom, és bármennyire is nehéz a napi feladatok mellett időt szakítani erre, én mindig is ügyeltem rá, hogy megtegyem. Persze vannak nehezebb pillanataim, főleg, amikor egyszerre több negatív tapasztalat is ér, mert ezek befolyásolják a hangulatomat, de amúgy a helyem vagyok. Ha mindenki így érezné magát, mint én, akkor jó világban élnénk.

Fotó: Panna