Van abban valami egészen különleges, ahogyan Őri Viola, a Csodaerdő Lovas Tanoda vezetője időről időre belép az iskolai tanulószobába. Általában ugyanis nem egyedül érkezik – hol Tefitivel, a kutyájával, máskor egy agámával vagy épp egy siklóval. És ezek az pillanatok nemcsak a meglepetés erejét hozzák el az órákra, hanem valami mást is: újfajta kíváncsiságot, nyitottságot és kapcsolódást. Innen indult a beszélgetésünk arról, hogy mit adhat a gyerekeknek a természet közelsége – és hogyan segíthetik őket az állatok abban, hogy fejlődjenek.

Viola pedagógiai asszisztensként dolgozik az iskolánkban, de szakmai munkája messze túlmutat ezen, hiszen folyamatosan jelen van a gyerekek életében. Nagyon tudatosan, mégis játékosan kapcsolja össze számukra a tanulást a közösségi élményekkel. Nem egyszer előfordul, hogy a szünetben az simogathatja meg Tefiti kutyust, aki folytatni tudja az éppen megtanulandó kötelező verset – a gyerekek persze lelkesen belemennek az egyezségbe. Van, hogy üveggolyókat hoz a közös játékhoz, vagy éppen kézműveskedni – például kötni, szőni – tanítja őket, miközben a legnagyobb természetességgel beszélget velük akár komolyabb, lelki témákról is. Viola állatai pedig képesek hidat építeni azokhoz a gyerekekhez, akiket nehezebb megszólítani. Innen indult a beszélgetésünk arról, hogy mit adhat a gyerekeknek a természet közelsége – és milyen szerepe lehet mindebben az állatoknak a gyerekek fejlődésében.

Hogyan kerültél kapcsolatba az állatokkal végzett segítő foglalkozással?
– A történet valójában a kisebbik fiam, Kolos születésével kezdődött, aki szürke hályoggal jött a világra, ami nagyon ritka. Ez az egész helyzet persze nagyon megviselt. Akkoriban hallottam az ismerőseimen keresztül egy alternatív, terápiás lovas képzésről, és úgy döntöttem, hogy elvégzem. Az az egy év nemcsak módszertani tudást adott, de komoly önismereti folyamat is volt, ugyanis valamennyi alkalmazott gyakorlatot nekünk is végig kellett csinálnunk. A módszer a kineziológiát veszi alapul, és ezen belül a múltbeli elakadások oldásán segít, amely a gyerekeknél képességfejlesztésre is alkalmazható, lovak bevonásával. Azóta persze már sokat alakítottam az eljáráson a saját tapasztalataim alapján. Olyan ez, mint egy jó süti: az alapreceptet megkapod hozzá, de a saját ízeidet is beleteszed.

Van pszichológiai vagy terápiás előképzettséged?
– Klasszikus értelemben nincs, de mivel mindig is egy kicsit másképp álltam a világhoz, így ez nagy segítség a munkám során. Gyerekként gyakran mondták rám, hogy „furcsa” vagyok. Korombeli barátaim sem nagyon voltak – tizenhat évesen például egy 42 éves nő volt a legjobb barátnőm. Mindezek mellett valahogy ösztönösen ráérzek bizonyos dolgokra. Talán ezért is olyan jó a kapcsolatom az állatokkal – hiszen ők is nagyon ösztönösek.

Mit jelent pontosan a lóasszisztált képességfejlesztés?
– A ló ebben a folyamatban nem eszköz, hanem társ. Gyakran nem is ülünk fel a hátára, hanem mellette dolgozunk. A lovak rendkívül érzékeny állatok: figyelik a testbeszédünket, a mozdulatainkat, az energiánkat. Olyan apró jeleket is észrevesznek rajtunk, amelyeket az emberek nem. Emiatt sokszor úgy működnek, mint egy tükör: visszajelzik azt, ami bennünk van. A ló pályán való végigvezetése például egy egyszerű feladat, mégis sok mindent megmutat arról, hogyan működünk. Egyszer egy ikerpár ugyanazt a pályatípust kapta feladatnak, és míg az egyikük minden akadálynál megállt, gondolkodott, és csak azután kerülte ki a bójákat, addig a másik először végignézett a pályán, majd egyszerűen végigment rajta – két teljesen különböző megközelítés ugyanarra a gyakorlatra.

Mennyiben más ez a fejlesztő módszer?
– Ez egy tapasztalati tanulás, amely akkor működik igazán, ha erős érzelmek kapcsolódnak hozzá. Volt, hogy valaki lovaglás közben egy pillanatra elveszítette az egyensúlyát, és hátrabillent. Miután visszasegítettük a nyeregbe, együtt nevettünk vele a helyzeten, majd megbeszéltük, mi történt valójában: mi maradt ki, mire kellett volna odafigyelnie, hogyan tartotta a csípőjét, mennyire szorított a combjával. Egy ilyen élmény sokkal alaposabban rögzül egy gyermekben, mint egy hosszú magyarázat.

Előfordul, hogy olykor mélyebb lelki témák is előkerülnek?
– Nagyon gyakran. Az egyik kisfiút például sokszor bántották a társai. Amikor arról beszélgettünk vele, hogy bár a ló is megsérülhet, mégis képes újra bízni az emberben, hirtelen felfedezte magában az érzést, hogy nincs egyedül – ez egy nagyon fontos pillanat volt a számára. Máskor az élet természetes körforgásával találkozhatnak a gyerekek. Egy alkalommal tele volt a kertünk nyuszikákkal, de másnapra vihar pusztított a környéken, így amikor a gyerekek megérkeztek, már a kis sírokat ástam. Ott és akkor közösen beszélgettünk a halálról. Máskor meg épp a születésről! A gyerekek ilyenkor rácsodálkoznak a dolgokra, azután kérdeznek, és az adott történeten keresztül például megértik azt, hogy az életnek van kezdete és vége is.

A természetnek mekkora szerep jut a foglalkozások során?
– Amikor kint vagyunk az erdőben vagy a mezőn, egyszerűen másképp működünk. Ott nem kell mindent elemezni – csak jelen lenni.

A természetben minden mindennel kapcsolatban áll: a fák, az állatok és a talaj egy hatalmas rendszert alkotnak. Mi, emberek gyakran elfelejtjük, hogyan lehetünk a részei ennek az egésznek, de amikor kimegyünk oda, egyszerűen megérezzük.

Milyen állatokkal dolgoztok együtt?
– A lovak mellett sok más állat is él nálunk: pónik, nyuszik, kutyák, hörcsögök és egy csincsilla, de van agáma, sikló, néhány teknős sőt rovarok is. Sokan meglepődnek például azon, hogy a „nem szeretem” állatok – mint a kígyók vagy a rovarok – milyen fontos szerepet töltenek be az életünkben. Az emberekben sokszor él előítélet ezekkel az állatokkal kapcsolatban, pedig a természetben minden egyes lénynek megvan a maga feladata.

Gondolom, a lovak nagyon különböző személyiségek.
– Abszolút. Pitypang például bohókás, játékos. Mivel nagyon könnyen megadja az embernek a bizalmat, ezért vele tanítom a gyerekeknek a bizalomjátékokat. Szellő viszont traumatizált ló – korábban bántották. Négy hónapnyi, napi több órás kőkemény munka eredménye volt, mire egyáltalán meg tudtam érinteni. Sokszor csak csendben álltam mellette a karámban, és nagyon apró lépésekkel közeledtem felé, hogy érezze, velem lenni jó. Közben figyeltem minden apró jelzését – a sóhajait, ahogy nyugalomban lerágott valamit, és éppen átengedő volt. Amikor végre megnyugodott, egyszerűen csak ott maradtam mellette. A türelmem jutalma az lett, hogy ma már együtt dolgozunk, miközben teljes biztonságban érezheti magát velem.

Hogyan reagálnak a gyerekek erre a közegre?
– Nagyon sokszor olyan dolgok kerülnek felszínre, amelyekre még a szülők sem számítanak. Egy kislányt például képességfejlesztő foglalkozásra hoztak, mivel beilleszkedési zavarral küzdött, de az óra során kiderült, hogy valójában szorongás okozza a problémáját: két évvel korábban ugyanis elveszítette az egyik nagyszülőjét, akihez szorosan kötődött, és a gyászt még nem tudta feldolgozni. Az iskolában felmerült nehézségei mögött, valójában a családjában megélt, érzelmileg megterhelő időszak állt – neki végül a lélekhangoló foglalkozás segített. Egy másik kislány, aki beszédfejlesztésre érkezett hozzám, kifejezetten magabiztos és beszédes volt, amikor a nagymamája kísérte el az órára, amikor viszont az édesanyjával jött, szinte meg sem szólalt – nagyon érdekes volt ezt megtapasztalni. Ebből is látszik, hogy a családi dinamika milyen erősen kihat a gyerekekre.

Milyen nehézségekkel találkoztál a legelején?
– Mivel Kelebia egy kis falu, ezért nagyon szokatlannak számított, ahogy én élek: például az alternatív gyermeknevelési módszereim, az, hogy mosható pelenkát használtam, és hordozókendőben vittem a gyerekeimet, vagy hogy az átlagosnál hosszabb ideig szoptattam őket – ezek mind furcsának hatottak a környezetemben. Az sem volt megszokott, hogy mindenbe bevontam a kicsiket: a főzésbe, a kerti munkába és az állatok körüli feladatokba. Sokszor azt is megkaptam, hogy a módszerem „boszorkányság”, mert az ember a lovat csak munkára vagy lovaglásra használja. Az, hogy valaki állatasszisztált képességfejlesztéssel foglalkozzon, sokak számára érthetetlen volt. Ezért eleinte leginkább a városokból, Szegedről és más településekről hozták hozzám a gyerekeket. Egy család például kifejezetten a táborom idejére időzítette a Németországból való hazalátogatását. Mindez megerősített abban, hogy van értelme annak, amit csinálok.

Azért akadt olyan pillanat, amikor elbizonytalanodtál abban, hogy tudsz-e segíteni?
– Alapvetően nem. Mégpedig azért, mert elsősorban nem magamban hiszek, hanem az állatokban, a természetben és a módszerben. Ez pedig belső meggyőződésből fakad, mert a saját tapasztalataim alapján tudom, milyen hatásuk van együtt. Persze az elején voltak helyzetek, amikor rá kellett jönnöm, hogy nem minden változás történik meg azonnal. El kellett engednem a gondolatot, hogy mindent meg lehet oldani egy alkalommal – hiszen van, akinek több időre van szüksége, és van, aki még nem áll készen bizonyos lépésekre.

Találkoztál olyan helyzettel, amikor különösen nehéz volt a segítségnyújtás?
– Igen, például amikor egy kislány családi gyász miatt érkezett hozzám, ugyanis a Covid idején elveszítette az édesanyját. A foglalkozások során nagyon jól látszott, hogy a családjukban mindenki másképp dolgozza fel ezt a veszteséget. A kislány úgy érezte, hogy az apukája nem gyászol eléggé, az apa viszont éppen azért tartotta magát, mert úgy gondolta, erősnek kell maradnia a gyerekek miatt. Mindeközben mindketten nagyon nehéz érzéseket éltek meg, csak éppen nem beszéltek róla egymásnak. Egy ilyen helyzetben óvatosnak kell lennem, mert nem adhatom tovább azt, amit az egyik fél bizalmasan megosztott velem. Ezért inkább kérdésekkel próbálok segíteni: Beszéltetek már erről egymásnak? Mit éreznél, ha elmondanád neki? – ezek gyakran fontos párbeszédet indíthatnak el.

Mit adhat a gyerekeknek ez a környezet?
– Például azt a tudást, hogy minden mindennel összefügg. Volt, hogy egy kisgyerek megsimogatta az egyik fa törzsét, majd megkérdezte, miért olyan sima, és miért különbözik más fák kérgétől. Ekkor közös felfedezésre indultunk: megnéztük a többi fát is, és arról beszélgettünk, mi történhetett velük. Ez ugyanígy működik az állatoknál is. Ha például meglátunk egy pókot, sok gyerek első reakciója, hogy el kell taposni. Ilyenkor elkezdünk beszélgetni arról, miért van éppen ott a pók, és mi a szerepe – például, hogy elkapja a rovarokat, amelyek az állatokat zavarhatják. Így lassan megértik, hogy minden élőlénynek megvan a maga helye és szerepe a természetben, ahogy azt is megtapasztalják, hogy az ember is részese mindennek. Mi gondoskodunk az állatokról, etetjük őket, cserébe ők is adnak nekünk valamit – tejet, tojást vagy egyszerűen a jelenlétüket.

Milyen meghatározó élményt jelent a gyerekek számára a lovakkal való közös munka? – Az önbizalom megtapasztalását. Amikor egyikük bemegy a karámba, és a saját testbeszédével képes kapcsolatot teremteni egy több száz kilós állattal, az hatalmas élmény. Volt, hogy egy kislány először bizonytalanul lépett be ebbe a térbe. Ekkor megkérdeztem tőle: Ki a vezérkanca itt bent? Ki irányít? Azzal, hogy kimondta, ő az, egyre erősebb lett benne az érzés, hogy képes erre.

Amikor egy gyerek megtapasztalja, hogy a ló tényleg reagál rá és követi őt, az nagyon mély tapasztalás tud lenni. Főleg azért, mert nincs kötél vagy kényszer – ez a kapcsolat teljesen a bizalmon alapul.

Szerinted miért ilyen hatásos a tapasztalati tanulás?
– Mert az erős érzelmekkel kísért élmények mélyebben rögzülnek, legyen szó fizikai vagy éppen érzelmi tapasztalásról. Egy-egy esemény célzott kérdések mentén történő, közös átbeszélése mindig alaposabb tudást eredményez, mintha csak elmagyaráznánk a dolgokat. És mivel az állatok képesek a feltétel nélküli elfogadásra, ezért a gyerekek újra képesek lehetnek bízni önmagukban és másokban.

Mit jelent számodra ez a hely?
– Egy olyan különleges teret, amely az értelmen túlmutatva felébreszti az érzékeinket, és segít rálelni a bennünk rejlő képességekre. Általa meglátjuk az összefüggéseket, amely a megértésen keresztül elvezet bennünket az elfogadáshoz. Az erdő ölelésében, az állatok között mindez nagyon természetesen van jelen. Itt az ember új lendületet kaphat ahhoz, hogy megtalálja a helyét a világban, és kiteljesedjen.

Mi az a legfontosabb dolog, amit megtanultál az állatoktól?
– Hogy a vezetés és a bizalom szorosan összefügg egymással. Az állatvilágban ugyanis csak az lehet vezető, aki kiérdemli – nem azért követik a többiek, mert félnek tőle, hanem mert bíznak benne. Azt is megtanultam, hogy mennyire fontos a jelen pillanatban élni. A mi fejünkben mindig ezernyi gondolat kavarog egyszerre, az állatok számára viszont csak az adott pillanat létezik. Ebből mi is sokat tanulhatunk.