Érzékenyítés. Mit is rejt magában ez a szó? Pontosan azt, hogy a fogyatékosságot, a normától való eltérést kezeljük kellő empátiával, fogadjuk el, ha valaki más, és ha módunkban áll, akkor segítsük. De vajon a szülők milyen mintát adnak át a gyerekeiknek? Hogyan várhatjuk el, hogy elfogadó legyen a csemete, ha szülőként is előítéletekkel élünk? Erről beszélgettünk Novák Zsuzsával, aki nap mint nap sérült emberekkel dolgozik az Origó Család és Gyermekjóléti Központban, óvodai-iskolai szociális segítőként, sőt, érzékenyítő programokat is szokott szervezni, ilyen a „Te is lehetnél…”.


– Miért nőtt a szívedhez a „Te is lehetnél…” program, aminek az egyik főszervezője vagy?
– Boldogsággal tölt el, hogy egy ilyen alkalommal a gyermekek életébe elhinthetünk egy magot, ami nem most, hanem majd tíz-húsz év múlva lesz fontos, amikor sérült emberekkel érintkeznek, és eszükbe jut az a tapasztalat, amit most megszereznek.
– Tehát ahelyett, hogy távolságot tartunk egy életen át a sérültekkel szemben, igenis meg kell ismerni őket, csak ez a módja az elfogadásnak?
– Pontosan! Azt veszem észre, hogy rengeteg sztereotípia kapcsolódik a fogyatékos emberekhez, ez abból is adódhat, hogy egyáltalán kimaradnak a hétköznapi életünkből, ritkán kerülünk olyan szituációba, amikor érintkeznünk kell velük. Ha mégis ilyen adódik, akkor – azt veszem észre –, inkább nagy ívben elkerüljük őket, mert fogalmunk sincs, hogyan közeledjünk hozzájuk. Felesleges olyan messzire menni: egy látássérülttel sem találkozunk nap mint nap, egy elzárt világként tekintünk rájuk, és fogalmunk sincs, mit tehetünk, ha ilyen emberrel állunk szemben. A szülőknek sincsenek általában tapasztalataik, éppen ezért nem tudnak hiteles mintát átadni a gyermekeknek, viszont ha ők is bizonytalanok, érződik, hogy távolságtartással kezelik ezeket a szituációkat, akkor egyértelműen ezt viszik tovább a csemeték is, képtelenség elvárni, hogy elfogadó legyen a másik embertársával, hiszen tőlünk sem ezt látta.
– Mi volt az eddigi legelszomorítóbb tapasztalatod?
– Fáj a szívem, amikor azzal szembesülök, hogy a szülő az utcán elfordítja a fejét a gyermekének, csakhogy ne lássa a sérültet, ne legyenek kérdései, amikre a szülő tudna kielégítő választ adni. Pedig egy gyermeket minden érdekel, kíváncsian tekint rá, de ha nem szembesül az élettel, akkor ódzkodni fog az ismeretlentől.
– A sérült pedig érzi, ha nem fogadják szeretettel?
– Rettentő jók a szenzorjaik, egyből leszűrik, ha valaki nem nyitottan közelít feléjük, azt is megérzik, ha nem kívánsz velük foglalkozni. Azt gondolom, ezekre sokkal érzékenyebbek, mint mi, teljesen más a gondolkodásuk, a belső mozgatóik, de a megérzéseik nem csalnak, sőt kifinomultabbak. Mivel rá vannak utalva másokra, pontosan kell érezniük a másik ember rezgését.

– Felvetődik a kérdés, hogy valójában a gyermekeket vagy sokkal inkább a felnőtteket kell érzékenyíteni?
– Halkan megsúgom, hogy a felnőtteknek is ugyanolyan szükségük lenne rá, sőt talán ott érdemes elkezdeni. Nekünk volt több olyan kezdeményezésünk, aminek éppen az volt a célja, hogy a fogyatékossággal élő emberekkel találkozzanak a különböző korosztályok, egészen a felnőttekig.
– Mi volt ezeknek az alkalmaknak a tanulsága?
– Meghívtunk sérült gyermeket nevelő szülőket, hogy meséljenek arról, milyen érzések kavarogtak bennünk, amikor megtudták, hogy rájuk más feladat vár, mint amit hittek. Megosztották velünk, milyen egy fogyatékos gyermeket felnevelni, hogyan fogadták el azt, hogy a társadalom nem túl befogadó velük szemben. Így a leghatásosabb az érzékenyítés, meghallgatni egy édesanya történetét, akire óriási teher nehezedik, más sors jutott neki, mint amire vágyott. Belelátni egy más világba, amitől lehet, hogy eddig távol álltak, de most találkoztak vele, beleélhették magukat az édesanya helyzetébe, és ezek örök élmények maradnak, formálja a szemléletet, és bízunk benne, hogy a gyermekeiknek is más mintát adnak tovább.
– Hogyan lehet az empátiát felébreszteni a csemetékben?
– Ha megismerkednek fogyatékos társaikkal, akkor nem félelmet és visszataszító érzést keltene bennük, ha ilyen emberrel találkoznak, hanem elfogadják, empátiával fordulnak felé, bátran mernek segíteni.
– Miért vonzott ez a sok energiát igénylő munka?

– Én választottam ezt a segítő szakmát, habár én is megrettentem, kellemetlenül éreztem magam, amikor először találkoztam súlyos értelmi fogyatékos gyermekkel, de segítettek nekem átlendülni ezen, hiszen rengeteg szeretetet és jóságot adnak, őszinték, nyitottak, így én is ezt tudtam neki visszatükrözni.


– És amikor kiürül az energiatárad?
– Az kétségtelen, hogy néha elfáradok, és akkor úgy érzem, minden erőm elfogyott, de olyankor odajönnek hozzám, és ők töltenek fel engem, hiszen hihetetlenül jó akkumulátorok. (mosolyog)
– Mesélj el egy érdekes tapasztalást, amit a munkád kapcsán raktároztál el!
– Egyszer egy kedves vak ismerősöm eljött meglátogatni, kíváncsi volt a városra, ezért körbevezettem. De ez a „városnézés” merőben más volt, mint a megszokott! Úgy kell elmesélni a látottakat, hogy a lelki szemei előtt ő is ugyanazt lássa, mint én. Ez érdekes tapasztalás volt nekem is, hiszen vannak magától értetődő dolgok, amikről pontosan tudod, hogyan néz ki, de neki ezek rejtélyesek, egészen addig, míg meg nem osztod vele. Nehezen szoktam hozzá, hogy kommunikáció közben nincs szemkontaktus, ami egyébként segíteni szokta a beszélgetést, hiszen az érzések, a reakciók, mind az arcunkra vannak írva. Itt ez sem segít, csak arra volt utalva, amit én elmeséltem neki.
– Mit élsz meg sikernek ebben a hivatásban?
– A hétköznapokban kell megtalálni az apró örömöket, amik itt óriási sikerekké válnak. Ha már egy mosolyt csalsz a másik arcára, ha egy öleléssel erőt tudsz adni, vagy éppen egy bátorító szóra van szükség, akkor örömmel tölt el, hogy segíthetsz – ezekért érdemes ezt csinálni.

Fotó: Panna

Szerző