Péter legnagyobb meglepetésére Evelin a nappaliban ült a kedvenc foteljében és olvasott. Örömmel nyugtázta a szembetűnő változást, mert amikor kora délután elindult Bálint születésnapi partijára, a felesége még pizsamában feküdt az ágyban.
– Már jobban érzed magad? – kérdezte kissé megkönnyebbülten.
– Úgy döntöttem, hogy mára már eleget sajnáltam magam – nézett fel Evelin a könyvéből mosolyogva. – Mesélj! Milyen volt a parti?
Mielőtt Péter válaszolt volna, odament a feleségéhez, leült vele szemben a kanapéra, megfogta a két kezét és mélyen a szemébe nézett.
– Úgy történt minden, ahogy megjósoltad. Bálint születésnapja teljesen másodlagos volt, mindenki Lindával foglalkozott. Még számomra is rossz érzés volt ez az egész, gondolom, hogy milyen nehéz lett volna ezt neked végighallgatni… Rettenetesen sajnálom a korábbi kirohanásomat. Ne haragudj!
Evelin megsimogatta a férje arcát és elmosolyodott.
– Nem haragszom. Ez egy nehéz helyzet, és még mindkettőnknek meg kell tanulnunk, hogyan megbirkózzunk meg vele. Ezen most túl vagyunk, ami volt, elmúlt. Előre kell tekintenünk, mert, ahogy mondtad, még van két lehetőségünk. El is küldtem a laboreredményt a koordinátornak, aki sajnálatát fejezte ki és azt kérte, hogy hagyjam abba a gyógyszerek szedését, majd egy hónap múlva jelentkezzünk náluk. Sokat gondolkoztam ezen, amíg nem voltál itthon. Nem vagyok biztos benne, hogy elég lesz egy hónap. Nem baj?!
– Annyi időt kapsz, amennyit csak szeretnél – nyugtatta meg Péter.
– Képzeld, Rác doktor felhívott! Érdeklődött a hogylétem felől. Ő is azt mondta, hogy ne szedjem tovább a bogyókat, és nyugodtan hívjam, ha úgy érzem, hogy szükséges. Igazán rendes tőle.
– Ritka normális orvost sikerült találnunk – állapította meg a férfi, majd lelkesen folytatta. – Arra gondoltam, hogy a következő pár napban csinálhatnánk néhány teljesen unalmas, hétköznapi dolgot. Esetleg elmehetnénk moziba vagy vacsorázni. Mit gondolsz?
– Ez nagyon jó ötlet – nézett Evelin hálásan a férjére.
Péter elégedetten megpuszilta a nő homlokát, majd átment a másik szobába. Evelin vett egy nagy levegőt, felállt a fotelből, és elindult a nappali felé, hogy elpakolja a gyógyszereket. A dobozok az asztalon hevertek szanaszét. A rossz hír óta most nézett rájuk először. A tekintete megakadt az injekción. – Legalább erre nem lesz szükség egy darabig – sóhajtott. Bízott benne, hogy néhány nap múlva már sokkal jobban lesz… De az élet ezúttal is máshogy gondolta.

A boltban sétált és céltalanul nézelődött a sorok között, mert a vacsorához valót már betette a kosarába. Épp a pénztárhoz indult, amikor eszébe jutott, hogy jól esne majd valami édesség is az esti fogás után. Egyik sorból a másikba tévedt, és csalódottan vette tudomásul, hogy a desszerteket már nem ott találja, ahol korábban voltak. Úgy tűnt, hogy az árukészletet megint átrendezték. Egyszer csak egy enyhe szúrást érzett a hasa tájékán. Az előző napról már ismerős volt a fájdalom, akkor is néha belenyilallt, de amilyen gyorsan jött, el is múlt. Emiatt könnyedén meg is feledkezett róla… egészen mostanáig. Az apró tűszúrásra emlékeztető rándulás egy pillanatra megállította. Vett egy mély levegőt, és mire kifújta, a nyilallás már el is illant. Fellélegezve tolta tovább a bevásárlókocsit, még mindig desszert után kutatott. A fájdalom azonban újra rátört, most erősebben: az alhasát szinte összerántotta a görcs. Derékból enyhén előredőlt és megkapaszkodott a kocsiban. A fejét lehajtotta, lélegezni próbált. Enyhe pánik kezdett úrrá lenni rajta, és a fejében cikáztak a gondolatok: nem tudott rájönni, hogy mi lehet a baj. Egy újabb görcsöt követően, azonban minden világos lett…
Érezte, ahogy a szorítás enyhülésével, folyadék kezd szivárogni a testéből. Rátört a felismerés: eddig a gyógyszerek megakadályozták, hogy menstruáljon, de már néhány napja nem szedte őket… A lábai, mintha ólomból lettek volna, nem akartak megmozdulni. – Haza kell menned! – parancsolt magára. Majd jött egy újabb ráeszmélés: a táskájában semmi nincs, ami egy ilyen helyzetben kellene. Az elmúlt évek alatt annyira elszokott a havi ciklussal járó dolgoktól, hogy már nem hordott magánál ilyesmit. Még azt az egy darab vésztartalékot is száműzte a táskájából, pedig most jól jött volna. – A bevásárlóközponttól hazáig fél óra az út tömegközlekedéssel, addig teljesen átázom. Muszáj vennem valamit. Kész szerencse, hogy nem kell messzire mennem… – Körülnézett a sorban… Egy kis idő kellett ahhoz, hogy felfogja, milyen árucikkek sorakoznak vele szemben a polcon. Megrázta a fejét és hangosan felnevetett. – Értékelem a fentiek humorát. – Ugyanis sikerült a bébiételekkel szemben megállnia.
Az esti desszert keresése közben már egyszer elment a női higiéniai termékek mellett, így gyorsan megtalálta, amire most szüksége volt. Kivárta a kígyózó sort a pénztárnál, majd bedobált mindent a szatyrába, és keresett egy mosdót. Szerencsére csak alig pár csepp vér látszódott a fehérneműjén. Gyorsan elhelyezte a tisztasági betétet, és közben próbált nem összezuhanni. Valami most vált világossá a számára: ez a menstruáció abban különbözik a próbaciklus alattitól, hogy a kiürülő vérrel együtt a beültetett apró embriók is távoznak a testéből… Tisztában volt vele, hogy ez egy természetes folyamat, de a felismerés teljesen kiborította.

Valahol az agya egy egészen kicsiny hátsó zugában tudta, hogy ez fog következni, de egyszerűen nem akart róla tudomást venni, mert egészen eddig a pillanatig azt hihette, hogy talán mégis sikerült… még bízhatott benne, hogy néhány nap múlva kiderül, hogy az eredmény téves volt. És ő reménykedett. Egészen mostanáig.

De a keserű igazság megdönthetetlen bizonyítéka ott virított a fehérneműjén. Csak állt a mosdóban megkövülten. Az egyik percben elöntötte a meleg, a másikban a hideg rázta. Legszívesebben lefeküdt volna a hűvös kőre, hogy magához térjen. Enyhén szédelgett. – Egy ájulás… az lenne csak hab a tortán – motyogta maga elé. Eszébe jutott, hogy vett egy doboz kockacukrot. Lehajtotta a vécé fedelét, ráült, ölébe vette a szatyrot, megkereste a cukrot, kivett egyet belőle és összerágta. Várt. Lassan érezte, hogy szűnik a szédülés, és helyreáll a vérkeringése. A parányi édesség hatott. Vett még néhány mély lélegzetet, óvatosan felállt, és hideg vízzel meglocsolta az arcát. Már nem szédült.

Nem igazán emlékezett rá, hogy hogyan is jutott haza. Bement a lakásba, bezárta az ajtót, és a szatyrot ledobta az előszoba kövére. Nézte egy darabig, de nem érzett magában erőt ahhoz, hogy kipakolja a tartalmát. Ott hagyta. A cipőjét még a helyére tette, de a táskáját és a kabátját már csak ledobta az egyik székre. Nehéznek érezte a végtagjait, húzta az ágy. Bevonszolta magát a szobába, bebújt a takaró alá, a fejére húzta és összegömbölyödve sírt.

Arra ébredt, hogy Péter simogatja. A takaró már nem volt a fején, így látta, ahogy a férfi riadt arckifejezéssel néz rá.
– Drágám, mi történt? Miért nem hívtál? Rosszul lettél?
Evelin gyorsan megrázta a fejét.
– Menstruálok… – válaszolta elcsukló hangon, majd sírni kezdett. Remélte, hogy Péter megérti majd, hogy ez mit jelent, és nem kell elmagyarázni neki. Szerencsére nem kérdezett semmit, mert nagyon is emlékezett arra, hogy Rác doktor mit mondott erről. Felemelte a takarót, bebújt a felesége mellé az ágyba, átölelte és gyengéden simogatni kezdte.
– Nem igazán tudom, hogy mit is mondhatnék, de itt vagyok. Sírj, ha úgy érzed… Ha nem, az sem, baj… és beszélgetnünk sem kell, ha nem akarod. A lényeg, hogy veled vagyok, és nem megyek sehova.
Evelin szorosan hozzábújt és potyogni kezdtek a könnyei… Álomba sírta magát.
Péter nem tudta megsaccolni, hogy mennyi ideje feküdhettek összebújva, de a karjai már kezdtek egészen elzsibbadni. Lassan, óvatosan kibújt az alvó nő öleléséből és kimászott az ágyból. Egy darabig még nézte, mert félt, hogy talán felébresztette, de Evelin békésen aludt tovább.

A következő napok egyforma monoton ismétlődésben teltek, mint egy régi beakadt bakelitlemez, ami mindig ugyanazt a számot játssza. Reggelente Evelin üveges tekintettel kibotorkált a konyhába és evett pár falatot, éppen csak annyit, hogy Péter békén hagyja. Napközben is kijött ugyan néha a hálószobából, csupán azért, hogy a mosdóba menjen, de aztán rögtön visszafeküdt. Az ilyen alkalmakkor épphogy vonszolta magát, és nem szólt egy szót sem. Péter néha hallotta, ahogyan halkan sír. A férfi a nappaliban töltötte az elmúlt napokat – próbált időt és teret adni a feleségének, mert remélte, hogy egy-két nap után jobban lesz majd. Csalódnia kellett: a helyzet már jó ideje nem változott. Tennie kellett valamit. Halkan odaosont a hálószoba ajtajához és óvatosan belesett. Evelin most is aludt. Egy darabig nézte őt, majd zajtalan léptekkel, csalódottan visszaoldalgott a nappaliba. Napok óta azon járt az agya, hogyan tudná a feleségét kirángatni ebből az állapotból. Végül elhatározásra jutott. Felvette a telefonját, kikereste a számot és tárcsázott. A beszélgetés végeztével, elégedetten sóhajtott egyet.

Másnap reggel Evelin bizonytalan léptekkel kivánszorgott a hálóból. Remélte, hogy Péter nem veszi észre. Tévedett. A férfi az ajtóval szemben állt. Már várt rá.
– Szép reggelt Álomszuszék! Ma már, ugye az is szerepel a terveid között, hogy a pizsamádat lecseréled egy másik ruhadarabra, és kimegyünk a lakásból? – kérdezte lelkesen. Evelin értetlenül meredt rá.
– Péter, beléd meg mi ütött? Kérlek, hagyj békén. Nincs kedvem semmihez – mondta morcosan. Próbálta kikerülni a férfit, de nem járt sikerrel. Péter elállta az útját, megfogta mindkét kezét és mélyen a szemébe nézett.
– Evelin, ezt nem csinálhatod örökké! Tudom, hogy fáj és szenvedsz, de össze kell szedned magad! Napok óta csak fekszel és alszol, alig eszel valamit… Nagyon aggódom érted. Gyere, menjünk ki egy kicsit a levegőre. Kérlek…
– Nem akarok sétálni! Még a végén összefutunk egy ismerőssel, akivel majd beszélgetni kell, és én ezt nem akarom! – csattant fel a nő hevesen.
– Oké, oké. Akkor nem sétálunk. De legalább menjünk el kicsit autózni, a kedvemért – kérlelte kedvesen a férfi.

Evelin egy darabig zavarodottan egyik lábáról a másikra állt. Tépelődött. Semmi kedve nem volt az egészhez, nagyon jól elvolt az ágyban, a paplan alatt. Dühös volt és dacos, mint egy sértődött kisgyerek. Vad érzelmi vihar dúlt a lelkében: néha tombolni és üvölteni szeretett volna, máskor meg csak csendesen sírni, de olyan pillanatok is akadtak, amikor semmi mást nem érzett, csak ürességet.

Napok óta most először nézett a férjére… Elszégyellte magát. Eddig kizárólag magával volt elfoglalva. De mi van Péterrel, ő mit érez a történtek után? Tudta, hogy most hallgatnia kell rá. Magára erőltetett egy halvány mosolyt és határozottan elindult a fürdőszoba felé. Miután becsukta maga mögött az ajtót, a férfi elővette a telefonját és gyorsan bepötyögött egy rövid üzentet.

Remélte, hogy beválik a terve, bár már annak is örült, hogy végre elérte, hogy a felesége rendesen felöltözzön és kimozduljon a lakásból. Vezetés közben lopva rápillantott: Evelin üveges tekintettel bámult ki az ablakon. A következő sarkon befordultak az autóval, és egy kanyargós domboldalon kezdtek felfelé araszolni – maguk mögött hagyták a panelrengeteget. Az utat mindkét oldalról családi házak fogták közre. Péter a kelleténél gyorsabban hajtott át egy fekvőrendőrön, ami egy kicsit megdobta a kocsit. Evelin a hirtelen rázkódástól felocsúdott. Kinézett az ablakon, és próbált rájönni, hogy merre járnak. Már lassan fél órája autóztak. Éppen szólni akart Péternek, hogy ennyi elég volt a mai napra, menjenek inkább haza, mert nagyon fáradtnak érzi magát és szeretne lefeküdni… De erre nem volt lehetősége, mert a férfi lassított és megállt az egyik ház előtt. Evelin értetlenül nézett rá.
– Péter, mit keresünk mi itt? Miért álltál meg?
– Ev… muszáj volt segítséget kérnem. Nem nézem tovább tétlenül, hogy tönkreteszed magad.
– Azonnal mondd meg, hogy hova hoztál! – követelte felháborodottan a nő.
– Kérlek, nyugodj meg! Akihez jöttünk… – de elharapta a mondat végét, mert meglátta, hogy a ház tulajdonosa feléjük tart, és kiszállt az autóból.
Evelin követte a tekintetével, és azonnal felismerte a közeledő férfit, akinek az üdvözlésére Péter annyira sietett. Kijózanító hatással volt rá az ismerős arc. Hirtelen belé hasított a felismerés: az elmúlt napokban nagyon eltávolodott a férjétől, önsajnálatba burkolódzott, és teljesen egyedül hagyta Pétert, meg sem próbálta összeszedni magát. A korábban támadt dühét most a szégyen érzése váltotta fel – felnőtt nő létére úgy viselkedett, mint egy elkényeztetett gyerek, akitől elvették a kedvenc játékát. Maga sem tudta, hogy meddig mehetett volna ez így tovább. Végignézett a szabadidőruháján… – Még mindig jobb, mintha pizsamában jöttem volna – állapította meg. Egy nagy sóhaj kíséretében kiszállt az autóból, és odasétált a két férfihez.