Már az első perctől kezdve tudtam róla, hogy született optimista, pedig az élet igencsak próbára tette. Több, mint tíz évvel ezelőtt elveszítette a szeme világát, és ezzel egy új fejezet kezdődött az életében. Ám nem egy lelkileg megtört férfi játssza a történet folytatásának főszerepét, hanem egy végtelenül közvetlen, sziporkázó humorú, önzetlen ember, aki éppen olyan, mint bárki más. Az otthonában fogadott bennünket, de mielőtt elkezdtünk beszélgetni, pár képet kattintottunk róla a kertészetben. Olyan magabiztossággal mozgott a virágládák és -sátrak között, hogy egy pillanatra meg is feledkeztem arról, hogy nem lát. Vallja, hogy félelemben nem lehet élni, és mindent meg tesz azért, hogy másoknak is erőt adjon.

vak sérült érzékenyítés Impulzív Magazin
Hogyan veszítetted el a látásodat?
– Látóként jöttem a világra, de egy velem született szembetegséggel, egészen pontosan zöld hályoggal, ami általában csak idősebb korban alakul ki az embereknél. Mivel nálam ez már a születésemkor jelen volt, sokkal súlyosabb volt a helyzetem, mint azoké, akiknél később jelentkezik a probléma. A másik szememmel 2009 tavaszán kezdődött minden, egy retinaleválással. Még abban az évben műtétek sorozata várt rám, de sajnos mind sikertelen volt, nem tudták megmenteni a látásomat. Ennek ellenére hálás vagyok, hiszen egészen 29 éves koromig láttam, és sokaknak ennyi sem adatik meg. Ez egy ajándék számomra.
– Pontosan mi történt veled 2009-ben?
– Húsvét vasárnapján éppen Pécsről utaztam haza, én voltam a sofőr. Ekkor vált le a retinám. Szerencsére volt mellettem valaki, akinek át tudtam adni a kormányt. Hétfőn már orvosok vizsgáltak Kecskeméten, Szegeden és Budapesten, mert sietni kellett, hogy időben visszakerüljön a látóhártyám. Többször és különböző módszerekkel próbálkoztak az orvosok, de egyszer sem jártak sikerrel. A sok beavatkozás miatt viszont egyre több seb keletkezett a szememen, ami gátolta a retina megtapadását. Később Budapesten már a hegesedést akarták eltávolítani, és én belementem, mert nem volt mit vesztenem. A műtétek után változó volt az állapotom, de mindvégig reménykedtem, hogy egyszer újra látni fogok. Mire eljutottam ahhoz az orvoshoz, aki valószínűleg meg tudta volna menteni a szememet, már túl késő volt.
– Mit éltél át abban a pillanatban, amikor ezzel szembesültél?
– Próbáltam a kiutat megtalálni. Még látóként részt vettem egy lelki tréningen, és az rengeteg erőt adott, amiből a mai napig táplálkozom. Ha akkor feladom, és nem tartom folyamatosan a kapcsolatot a külvilággal, akkor az élet zajlott volna tovább, de már nélkülem, és mindenki elfeledkezett volna rólam. Ha nem lennék ilyen pozitív gondolkodással megáldva, akkor most nem beszélgethetnénk itt. Igazából nem is volt időm kétségbe esni, mert akkor már működött a kertészeti vállalkozásom, ami nagy felelősséggel jár és szükség volt rám ahhoz, hogy tovább virágozzon. Jó érzéssel tölt el, hogy tehetem a dolgomat és alkothatok. Kifejezetten évezem, amikor az utcákat dekoráljuk: mindig azt szeretném elérni, hogy aki arra jár, és egy pillantást vet a virágokra, annak egy üde színfolt jelenjen meg a szeme előtt.
– Mennyi idő kellett ahhoz, hogy megszokd ezt az életet?
– Mielőtt lezárult a látó korszakom, csak egy szemmel éltem. Titkon fel voltam rá készülve, hogy velem megtörténhetnek olyan dolgok, amik egy látó emberrel nem. Az egész életem arról szólt, hogy a szemészetre jártam. Miután megvakultam, hazaköltözhettem volna a „mamahotelbe”, ahol ötcsillagos kiszolgálásban lett volna részem, de számomra az nem lett volna élet – kiszolgáltatottnak lenni a legsebezhetőbb dolog a világon. 


– Ki volt a segítségedre?
– Egy fantasztikus hölgy jött oktatni Szegedről. Tulajdonképpen a rehabilitációm része volt megtanulni a házi praktikákat – mondjuk az ablakpucolást – és az egyszerű, hétköznapi dolgokat, hogy például séta közben, hogyan használjam a botot. Ő tanított nekem Braille-írást és olvasást, de mivel akkoriban nem volt időm ezzel komolyabban foglalkozni, és úgy gondoltam, hogy a továbbiakban nem is lesz szükségem erre a tudásra, így nem mélyítettem el az ismereteimet. Egyébként én is szívesen adok erőt másoknak a környezetemben, és ez jó érzéssel tölt el. Persze nekem is volt még segítségem, például Norbi (Lakatos Norbert a Vaklufis – szerk.), neki köszönhetem, Mexet is, a vakvezető kutyusomat, akit a miskolci Baráthegyi Vakvezető Kutya Iskola Alapítványtól kaptam.
– Mesélj egy picit a kutyáidhoz fűződő kapcsolatodról!
– Mex kétéves múlt, amikor hozzám került. Nagyon rövid idő alatt megtaláltuk a közös hangot. Bár az oktatás kemény volt, de ugyanakkor egy nagyon fontos lépés is, hiszen akkor derült ki, hogy pszichikailag is illünk egymáshoz. Mex mellett jelenleg két tacsim is van. Hiszek abban a Mark Twain idézetben, amely szerint „Minél jobban megismerem az embereket, annál jobban szeretem a kutyámat.” Nekem ők hárman a leghűségesebb társaim. Az a szeretet, ami Mexben van, egy olyan ősi erő, amely lelkileg feltölt. Megrettenek, amikor azt látom, hogy az emberek hogyan bánnak az állatokkal – én sosem tudnék nekik ártani. Csak azt sajnálom, hogy Mex idősödik, és egyszer el fogom veszíteni, ami biztosan nagy trauma lesz, dehát ez az élet körforgása.
– Olyan magabiztosan közlekedsz.
– A kertet már úgy ismerem, mint a tenyeremet, de itt a faluban, Mex segít nekem. Időközben viszont megöregedett, és egyre inkább úgy érzem, hogy már nem olyan biztos a dolgában. Régebben komfortosabb hely volt Bátya, mert jóformán minden elérhető volt itt is, de mára sokan bezártak és átköltöztek Kalocsára. Én viszont egy városban olyan lennék, mint egy „palacsinta”, egy darabig önállóan is ellennék, de egy idő után elfogyna a kezdeti magabiztosságom.
– Van egy sztereotípia, miszerint nem szabad odamenni az utcán egy vakvezető kutyához, hogy megsimogassuk, mert könnyen kizökkenthetjük. Ez tényleg így van?
– Ezt a dolgot érdemes kettéválasztani. Amikor Mex dolgozik, vagyis intenzív tempóban vezet engem, akkor nem ajánlatos „kutyulizni”, de amikor ülünk egy padon, és ott van mellettem, akkor nyugodtan. Sokak számára megható és megindító pillanat lehet, amikor figyelik a kutyát, akire teljesen rábízom magam. Sokszor tapasztalom, hogy nem tudnak mit kezdeni ezzel az érzéssel az emberek, és nem tudják helyesen kezelni a szituációt, de ez nem baj, ezért kell tanítani és érzékenyíteni őket.
– Milyen vicces szituációkba csöppensz a mindennapokban?
– Az összes szójátékot el tudom lőni, ami a látással kapcsolatos. Szeretem zavarba hozni az embereket, mert szükség van arra, hogy lazábban álljanak hozzám. Így érzik, hogy nem vagyok egy befeszült, beteg, látássérült ember.


– Hiányzik valami az életedből?
– Közhely lenne, ha azt mondanám, hogy a látás, de igazából tényleg nem lenne rossz, ha visszakapnám a szemem világát. Gyors és pörgős vagyok, ezért hiányzik az önállóságnak az a része, hogy könnyen eljussak egyik helyről a másikra. Pedig ez egy óriási ajándék, csak nem értékeljük addig, amíg el nem veszítjük. Egyébként a konyhában nagyon otthonosan mozgok, szeretek sütni-főzni, bár egy-két fűszer megtalálásában azért kell a segítség, de, amit kitalálok, azt megcsinálom. A hétvégén például barackos pitét sütöttem, és igazán finom lett! Tulajdonképpen nincs lehetetlen, csak tehetetlen ember. Még egy krumplit is fel tudok vágni anélkül, hogy megsérülnék. Szerintem félelemben és szorongással telve nem lehet élni, mert az nem is lenne igazi élet.
– Az emberek visszaélnek a helyzeteddel?
– Ez pont annyira sokrétű, mint a hagymahasonlat a Shrekben. (nevet) Érdekes, hogyha kutyával vagyok, akkor sokkal több figyelmet kapok, és az emberek empatikusabbak, mert a segítő állat jelenléte érzékenyebbé teszi őket. Amikor megérkeztem Bátyára, feladtam egy hirdetést, hogy értesítsem a helyieket, hogy itt vagyok, részt veszek az életükben, és szóljanak, ha akadozok. A mai napig előfordul, hogyha meglátnak Mexszel a kerékpárúton, akkor inkább kimennek a főútra, és saját magukat veszélyeztetik, ahelyett, hogy csengetnének. Azt veszem észre, hogy az emberek nem tudják, hogyan szólítsanak meg egy vak embert, de ez nem is baj. Miért is kellene tudniuk, hogyan kezeljenek jól egy ilyen helyzetet? Viszont szeretem, ha valaki bátor és megszólít, hogy hogyan tudna segíteni. Én ugyanis nem szégyellem, hogy nem látok, ugyanolyan teljes értékű ember vagyok, mint mindenki más.
– Ért bármiféle negatív tapasztalat?
– Igazából nem, de olyan volt már, hogy a boltban teszteltem az eladót. Egyébként faluhelyen ez teljesen másként működik, mert ez egy kis közösség, itt ismernek, és tudják, hogy nem látok. Ugyanakkor minél nagyobb városba kerülök, annál személytelenebbé válik minden – ha felmegyek Pestre, ott sokkal nagyobb a kockázat és több a veszély.
– Ki tudnál emelni egy, a helyzetedből adódó emlékezetes esetet?
– 2008-ban – akkor még láttam – munkát vállaltam Pesten, hogy megtudjam milyen alkalmazottnak lenni. A 3-as metróval mentem hazafelé a karácsonyi vásárból, és velem szemben ült egy vak srác a látó barátnőjével. A fiú kissé esetlen volt, valószínűnek tartom, hogy veleszületett látássérült lehetett. Mivel a zaj miatt nem hallotta, amit a barátnője mond, ezért odatolta az arcát a lányhoz, ahelyett, hogy odafordult volna felé. Akkor átfutott rajtam, hogy vajon velem is így lesz majd? Ez a szituáció nagyon megérintett és szinte beleégett a retinámba.


– Hogyan építesz ki bizalmat mások felé?
– Próbálok őszintén élni, és ha ezt kapom másoktól, akkor én is ezt adom. Ha viszont egyszer csalódok valakiben, akkor számára nincs második esély. Azt szoktam mondani, hogy átverhet valaki öt-tízezer forinttal, de vajon meddig jut vele? Talán soha többet nem kell majd dolgoznia az életben? Ez persze nem igaz, viszont a becsületét végleg elveszíti. Mindig kockázatot vállalok, amikor bizalmat szavazok valakinek, de szerencsére van egy szoros kapcsolati köröm, ami segít kiszűrni ezt.
– Érdekel, hogy a veled szemben ülő hogyan néz ki?
– Igazándiból volt idő, amikor legeltettem a szememet, de most tegyem ezt a kezemmel? Én most elképzelem, hogy néz ki valaki, hiszen a hangszíne, a hangjának a rezgése sok mindent elárul róla, de tulajdonképpen az emlékeimből élek. Mindig attól féltem, ahogy az idő haladt előre, hogy elfelejtem majd a színeket és a formákat. Szerencsére sok mindent láthattam, és azt gondolom, hogy az élet semmilyen területén nem vezet jóra a mértéktelenség. Ha megtanuljuk értékelni, azt, amink van, akkor nem fogunk mindig többre vágyni és habzsolni.
– Mindig is virágokkal szerettél volna foglalkozni?
– Látóként tanultam ki a szakmát, és nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy ezt az utat választottam. Nekem a virágok a legnagyobb szerelmeim. Már gyerekként is növények, virágok vettek körül, és érdekelt minden, ami az alkotáshoz köthető. Mindig egy „őrült spanyol” voltam, amiről anyukám rengeteget tudna mesélni – állandóan zsizsegtem, mozogtam. Nekem az iskolában mindig kétszer kellett jelentkeznem, hogy egyszer észrevegyenek, mert elöl kellett ülnöm a padban, mivel egy látó szemmel kicsit lassabban olvastam, és a tanulás is döcögősebben ment. Egyébként érdekelt még az asztalos szakma és az állattenyésztés is. Sajnos asztalosnak azért nem tanulhattam, mert a szemorvos nem engedte, ugyanis könnyen fűrészpor került volna a szemembe. Még jó, hogy akkor nem ezt választottam, mert most nem tudnék dolgozni. Anyukám és a nagyszüleim hobbi szinten foglalkoztak növényekkel, így adott volt, hogy megszeressem ezt a szakmát. Óriási szerencse, hogy már gyerekkoromban tudtam, hogy mi szeretnék lenni. Az emberek manapság gyakran csak bolyonganak, azt keresik, hol lehetnek igazán önmaguk, a helyet, a szakmát, ahol tényleg jól érzik magukat, és teljesen önazonosak. Én ezt mindvégig tudtam, és nem is cserélnék senkivel. Persze, jó lenne látni, de nekem ezt dobta a gép, ebből kell kihoznom a maximumot.
– Mit jelentenek számodra a növények?
– Rehabilitációt, mert a velük való foglalkozásban kiteljesedhetek. Képes vagyok napi tíz-tizenkét órát köztük „molyolni”. A munkám körül forog az életem. Nagyon sokat jelent számomra, hogy részt tudok venni az egyes munkafolyamatokban: ültetek, locsolok, szaporítok, cserepezek, segítek az üzletben a lányoknak előkészíteni a növényeket, szeretek újdonságokat kitalálni, és azokat megvalósítani, ami csapat nélkül persze nem menne. Szerintem rajtunk múlik, hogy meddig jutunk az életben.


– Van kedvenc virágod?
– Hála istennek, nincs, mert akkor csak azt gondoznám. (nevet)
– Hogyan ismered fel őket?
– A rutin és az évek segítenek. Ha érkezik egy új növény, akkor először analizálom, majd megkérdezem, hogy mi az. Én ebben élek, és ebben érzem magam komfortosnak, de ha ki kell lépnem a komfortzónámból, akkor egy cilinderbe bújt nyuszi vagyok. De szerintem ez mindenkivel így van: ha egy kicsit meginog a biztonságérzetünk, akkor egyszerűen megrezzenünk.
– Van időd kikapcsolni?
– Az életemnek csak 1%-a pihenés, de szeretném ezt a számot feljebb tornázni. Igyekszem valamilyen mozgást belevinni a mindennapjaimba, például szeretek úszni, de nemrégiben vettem egy tandem biciklit, amivel akár 30 km-t is letekerünk egy-egy alkalommal. Nagy vágyam, hogy részt vegyek egy balatoni körtúrán.
– Hogyan élted meg, hogy az elmúlt időszakban eltűnt az érintés az emberek között?
– Egy ismerősöm mondta egyszer, hogy szerencsére csak nyitott tenyérbe lehet adni, erre jött az ökölbe szorítós kézfogás, amitől konkrétan rosszul vagyok. A fizikai és a lelki közelség, szinte létfontosságú az ember számára! A lélek érintése valami teljesen más: aki lelkileg tud jobb útra terelni, arra igazán felnézek.


– Jól érzem, hogy te megtaláltad a lelki békédet?
– Azt hiszem igen! Engem mindig is foglalkoztattak a lélek rejtelmei, és sokat is teszek azért, hogy kiegyensúlyozott legyek. Ha más irányba sodorna az élet, akkor biztos a lelki síkon indulnék tovább. 42 évesen már érzem, hogy egy kicsit elcsendesülnék, lenyugodnék. Már odáig jutottam, hogy még egy jógatáborba is elmennék. Az elmúlt időszak próbára tette az embereket, egyre stresszesebbek vagyunk, ami megnehezíti a lelkünk és a testünk egészségének megőrzését. Mindenki a jövőn aggódik, én pedig próbálok erőt adni, de úgy érzem, hogy nekem is fogytán van.
– Honnan van ennyi energiád?
– Azt hiszem, hogy az én igazi erőm a vaksággal érkezett. Amikor még láttam, akkor fontosabb volt számomra a külcsín, a divat, a megjelenés, akkor még nem éreztem, hogy talán másban kellene megtalálnom a boldogságot. Amikor viszont végleg elsötétült előttem a világ, átalakult bennem minden. Most már a belső útra koncentrálok, mert fontos, hogy a test és a lélek harmóniában legyen egymással: ha egészséges az énképed, akkor az a külsődön is tükröződik. Nem tudom, honnan jön az erőm, de az biztos, hogy a magamba vetett hitem és a vallásom mély. Mindig azt mondom, hogy jöjjön bárhonnan is az az energia, csak sose apadjon el a forrása! Csak mindig legyen annyi belőle, amennyi ahhoz kell, hogy derűsen nézzem az életet, és segíteni tudjak másokon is.

Fotó: Panna