Hartman János nevét Kalocsán nem sokaknak kell bemutatni. Bankfiókvezető és a Kalocsai Kézilabda Club elnöke hosszú évek óta. Boldog családapa, aki tudja, hogy nem a világ legtökéletesebb szülője, de igyekszik napról napra közelebb kerülni, hogy azzá válhasson – vallja. Ahogyan azt is, hogy a jó vezető számára nem választás, hanem kötelesség kell, hogy legyen az élethosszig tartó tanulás és nem csak a sportra igaz, hogy „csapatban az erő”. Tanulásról, fejlődésről, önképzésről beszélgettünk vele – és persze sok minden más is felszínre került, ahogy az ilyenkor (legnagyobb örömünkre) lenni szokott.
– Mire asszociálsz, ha azt a szót hallod: tanulás?
– Számomra a tanulás egyet jelent a mindennapokkal. Minden egyes nap lehet tanulni valamit, és én élek ezzel a lehetőséggel. Fontos persze, hogy észre is vegyük, mit tanít egy-egy nap. Ha konkrétan az iskolai tanulásról beszélünk, akkor a középiskolai négy év volt a legmeghatározóbb számomra, de összességében azt mondom, hogy én mindig tudok tanulni a kollégáimtól, a fiamtól, a családomtól, a kézisektől, a környezetemtől.
– Számodra a tanulás zsigeri igény? Olyasvalami, ami ösztönös szükségleted, vagy tudatosan igyekszel meglátni minden körülötted történő dologban, hogy mit tanítanak számodra? Ha a bankszférát nézzük, amelyben dolgozol, az talán kiváltképp egy olyan terület, ahol az ember „soha nincsen készen” és mondhatja el, hogy minden szükséges tudásnak a birtokában van.
– Valóban, ezen a területen „sosem vagy kész”, de véleményem szerint ma már szinte egyetlen olyan szakma sincsen, ami megengedi, hogy hátradőlj. Olyan mértékben változik a világ, ha csak a kilencvenes évek végétől indult digitalizációra gondolunk, amit 200-250 éven keresztül az ipari forradalom utáni időszak sem diktált. Aki folyamatosan képezi magát és nyitott a tanulásra, csak az képes fennmaradni. Ha az ember vezető pozíciót tölt be, mondhatni, kötelessége, hogy hivatástudatból tanuljon és képezze magát. Esetemben itt nem csak a bankszféráról, de a Kalocsai Kézilabda Club vezetéséről is beszélhetünk, ahol legalább olyan naprakész kell, hogy legyek, mint amikor bemegyek a bankba dolgozni. Aztán ott vannak az emberi kapcsolatépítések. Az e területre koncentráló önképzésről még nem is esett szó. Szeretem az embereket és szeretek aktív részese lenni az életüknek. Ezt talán a legjobban egy dán eredetű szóval tudom kifejezni, ez a hygge (szó szerinti jelentése: kellemes, otthonos együttlét, atmoszféra), többlettartalma a tartalmas emberi kapcsolatokat fedi.
– Hogyan lesz az emberből bankvezető?
– Én végigjártam a ranglétrát. Gyakornokként kezdtem a „nagy zöld testvérnél”, és folyamatosan képeztem magam. Nem csak az iskolai keretek között tanultam a gazdaságtudományt, amit kötelezően előírtak, hanem azon kívül is folyamatosan próbáltam magam képezni. Minden szegmensében voltam a bankszektornak. Hogy hogyan leszel vezető? Jókor kell jó helyen lenni, megfelelő kompetenciákkal kell rendelkezni, és bár nem hiszek a szerencsében, de abból is kell valamennyi. Véleményem szerint mindennek oka van.
– Téged ismerve, inkább az elvégzett munkában hiszel. Mondjuk, az a göröngyösebb út…
– Valóban az a göröngyösebb, de a hitelesebb is. Azurák Csabát idézve, „van a gyors eredmény, ami nem biztos, hogy hosszú távra szól”.
– Melyek voltak azok a göröngyök, amelyeken nehezen tudtál túllendülni?
– Ha hiteles, tényeken alapuló visszacsatolásokat kapsz, a göröngyök nem megakasztanak, hanem segítik a tanulási folyamatodat. Az akadály így átlényegül megoldandó feladattá. Ha nem jók a visszacsatolások, akkor kezdesz elbizonytalanodni magadban. Ilyenkor jönnek a kiégésre, a motiváltság elvesztésére utaló jelek, meginog a hivatástudat, ezért fontos és nagyon komoly feladata a jó vezetőknek a megfelelő visszacsatolások célba juttatása a kollégák felé. Nem kevésbé fontos a csapatban munkálkodás és gondolkodás. Ha olyan csapat vesz körül, ami segít átlendülni a nehézségeken, az nagyon hálás.
– Azt mondod, te célirányosan építetted fel magad és a pályádat, de volt-e olyan pillanat az életed során, amikor meginogtál?
– Biztos, csak most hirtelen egy ilyen konkrét eset sem jut eszembe, mert soha nem arra gondoltam, hogy valamit nem vagyok képes megcsinálni. Mégis, alapvetően ezek azok a helyzetek, amik arra döbbentenek rá, hogy mindenkinek nem lehet és nem is kell megfelelni. Ellenben, saját magamnak mindig meg kell felelnem ahhoz, hogy kifelé hiteles lehessek. Ha a KKC-s munkámat nézem, az idő, úgy gondolom, azt igazolta, hogy nem csináljuk rosszul. Biztosan lehetne jobban is csinálni, de amit mi meghatározunk célként, azt jellemzően el is érjük előbb vagy utóbb.
– Klubelnökként, dolgozó emberként és édesapaként mikor érzed magad sikeresnek?
– Vállalkozóként vagy vezetőként és klubvezetőként is a csapat tesz sikeressé. Phil Jackson, a Chicago Bulls egykori edzője vallja, a jó csapatok akkor válnak nagyszerű csapatokká, amikor a tagjai annyira bíznak a csapattársakban, hogy a „mi” uralkodik az „én” felett. Édesapaként elég egy nézés, egy mosoly, egy érintés, egy ölelés. Ezt viszont inkább úgy fogalmaznám meg, hogy akkor érzem magam sikeres szülőnek, ha minőségi időt tudok együtt tölteni a gyermekemmel.
– Mit jelent számodra a közösen töltött minőségi idő?
– Azt, hogy abban nincsen zavaró tényező. Mi, felnőttek hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy a játék a komoly munka utáni ajándék egy gyermeknek, ami tévedés. Neki a játék az igazán komoly munka. Amikor a játékban tudsz a gyermekeddel partner lenni, akkor tudsz sikeres lenni szülőként. Ez nagyon nehéz. Az, hogy megtanítasz neki néhány dolgot, amire képes lesz, gondolhatod, hogy siker, de ez csak az élet rendje. A gyerekek utánoznak, tanulnak a szülőtől, és próbálnak megfelelni nekik. Az a kérdés, hogy szülőként tudjuk-e segíteni őket a tanulási folyamatban és minőségi idővel töltjük-e meg a közös órákat. A mai világban ezt gondolom a legnagyobb sikernek egy szülő-gyermek kapcsolatban, hogy meglegyen benne az a bizonyos hygge. Amikor úgy játszotok, hogy nem megy közben a tévé, hogy csak rá koncentrálunk, akkor beszélhetünk szülőként sikerről.
– Maga a szülővé válás pedig ugye egy újabb, soha véget nem érő tanulási folyamatot indít az életben.
– Igen. A legfontosabb, hogy arra próbáljuk a gyermekünket nevelni, hogy boldoggá váljon. Az alapvető emberi tulajdonságok, mint az empátia, a szolidaritás, az embertársaink szeretete, ezt hoznia kell magával, amit pici korában kezd el megtanulni. Ebben hatalmas felelőssége van a szülőnek. Nyersen hangzik, de ki kell mondani, hogy elkurvult a világ. Olyan dolgokat várunk például az oktatástól és az iskolától, ami szülőként a mi feladatunk lenne teljesíteni. Meg lehet engem kövezni, mert nyilván nem én vagyok a világ legjobb szülője, de igenis törekszem rá, hogy olyan legyek! Amit pedig a világról mondtam, arra értettem, hogy nem úgy vállalunk a gyermekünk nevelésében felelősséget, ahogyan az elvárható lenne.
– Előzetes beszélgetésünk során említetted, hogy a sportban és a világban is fel-felüti a fejét napjainkban a tapintható rasszizmus. Ehhez kapcsolódóan egy Barack Obama-posztot idéztél, ami arról szól, hogy az elfogadásra nevelésben mekkora felelőssége van a szülőknek. Egy nyolcéves kisfiú apjaként hogyan viszonyulsz ezekhez a dolgokhoz? A fiad például biztosan találkozott már a „migráns” kifejezéssel, akár pejoratív jelzőként…
– Fontos tisztázni, hogy a gyermek egy kis ember, és nem hülye! Számára a szülő hős és példakép. Tehát neki az a fontos, amit tőlünk tanul. Ezért kiváltképp lényeges, hogy felnőtt módjára magyarázzunk el neki tényeket, amit ők 8-10 éves koruk körül tapasztalhatnak. Lehet, hogy most engem megvetnek pedagógusok és pszichológusok, de ezt így látom helyesnek. Szerintem fontos az, hogy mindenről beszéljünk, és ne maradjon a gyermekben kérdés. Szerencsére nekem még nem szegezte oda a fiam, hogy mit jelent a „migráns”, de abban a pillanatban nyilván fel lenne adva a lecke, hogy ezt hogyan értessem meg vele. Én biztosan onnan fognám meg a dolgot, hogy nekünk mekkora szerencsénk az, hogy egy jobb világban élhetünk, míg ők menekülnek valami elől, ami akár lehet egy háború is. Aki pedig teheti, annak kötelessége segíteni azokon az embereken, akik rászorulnak. Hogy ezt a kérdéskört helyileg hol és hogyan kell megoldani, ez már másik kérdés.
– Szülőként és vezetőként is bizonyára szembesültél már azzal a ki nem mondott jelenséggel, hogy „mindentudást” feltételeznek tőled akár a kollégáid, akár a gyermeked, de legalábbis fontos kérdésekben várnak válaszokat tőled. Ezt hogyan tanultad meg kezelni?
– Én nem gondolom, hogy attól hiteltelen leszel, ha őszintén elismered, hogy valamire azonnal nem tudsz választ adni, de megígéred, hogy belátható időn belül válaszolni fogsz. Az tesz hiteltelenné, ha megpróbálod elhitetni, hogy tudsz valamit, amiben nem vagy biztos. A fiamnak is igyekszem azt tanítani, hogy az életcél ne az legyen, hogy mindent tudjon, de ha valamit nem tudsz, akkor azzal legyél tisztában, hogy merre kell fordulni a szükséges információért.
– Ahogy vallotta azt például Szent-Györgyi Albert is, aki azt mondta, hogy nem a lexikont kell megtanulni, hanem azt, hogy hol lapozzuk fel. Te mit tanultál a szüleidtől? Milyen útravalókat hoztál otthonról?

– Felelősségtudatot. Tisztességtudatot. Lojalitást. Ha én valamit elvállalok, akkor teljes emberként odaállok mellé. Aki közelebbről ismer, az tudja, hogy ez tényleg így van. Maximálisan beleállok az elvállalt feladatba és a legjobb tudásom szerint végzem azt. Rengeteg szeretetet hoztam otthonról, amit szeretnék tovább is adni. Az önzetlenséget is a szülői házból hoztam, olyan tulajdonságokkal egyetemben, ami végigkísértek az életben, és amit szeretnék legalább úgy továbbadni a gyermekemnek, gyermekeimnek, ahogyan én megkaphattam. Magyarán minden fontosabb tulajdonságomat, ami meghatározta az életemet, otthonról hoztam. Rossz tulajdonságaim is vannak, de azokat biztosan máshol szedtem össze (nevet).

Fotó: Panna