Görög Ibolya, kitüntetett protokollszakértő volt a vendége Lélekmelegítők előadás-sorozatunk áprilisi állomásának. A magával ragadó előadói stílussal és humorérzékkel, valamint minden tiszteletet kiérdemlő tudással színpadra lépett szakember, másfél órás előadással készült Hétköznapi protokoll címmel.

– Olvasva az est címét, azonnal felmerül az emberben a kérdés, hogy mit is takar a „hétköznapi protokoll” kifejezés? Mi alapján foglalja csokorba, hogy ilyenkor miről beszél? Mi mindenről lehet és kell ilyenkor szólni?
– Először is arról mindenképpen, hogy az élethez pozitívan kell hozzáállni! Egy fáradt ember ugyanis utál udvarias lenni. Ezután térek rá arra, hogy amikor találkozunk valakivel, ki nyújt először kezet, hogyan és miért. Aztán arról, hogy mit kezdjünk a kézcsókkal, vagy hogyan érdemes valakivel úgy leülni tárgyalni, hogy komolyan is vegyenek. Utána beszélek például a rossz hangsúlyozásról, tehát a túlkiabálásról, vagy éppen a túl halk beszédről, a hadarásról – ami mondjuk tőlem különösképpen viccesen hangzik. (nevet fel, két ütemesen ledarált mondat között) Majd arról is szó lesz, hogy miért fontosak a nonverbális jelek, magyarán, hogy mit látnak, amikor ránk néznek. Rendkívül fontos ugyanis, hogy a külsőmmel azt kell üzennem, amit el akarok hitetni magamról. Az, hogy állásinterjúra vagy piacra megyek, nyilván két különböző megjelenést igényel öltözködésben és testbeszédben egyaránt. Aztán, ha marad idő rá – és kell, hogy maradjon –, akkor a tegezés-magázás témájáról is szó lesz például.
– Nyilván nem véletlenül esik a választása pont ezeknek a jelenségeknek a kitárgyalására. Vannak az elmondottak között olyanok, amelyek terén mi, magyarok kifejezetten gyengék vagyunk?
– Én ezt külön a magyarságra vetítve nem emelném ki. Amit viszont látok, hogy bár általában jó a helyzet, itthon valahogy mégis romlik a köszönési kultúra. Ha valaki belép valahová, akkor köszön. Ez alap. És nem azért, mert azt lesem, hogy van-e, aki fogadja, hanem mert köszönni illik. Vagy ott van a csúnya beszéd, amit én nagyon rosszul viselek! Minden a „vazze-vazze”, és ez rendkívül szegényíti a nyelvünket, amiből lassan ki is kophatnának az igék. Speciálisan magyar jelenségekről tehát nem tudok beszélni, inkább a korosztály hozta „rohanok”, „kit érdekel”, „laza vagyok” mentalitás az, ami rontja az egyébként meglevő viselkedéskultúránkat.

– Ez a jelenség minden esetben káros, vagy esetleg alakítja, formálja is a viselkedéskultúránkat?
– Az elmondott példák esetében kifejezetten káros. Amúgy nyilvánvaló, hogy átalakulás is történik a telefonos, e-mailes, üzenetküldős kommunikáció térnyerésével, de az alaptézisek nem változnak: úgy, mint kinek kell köszönni, ha belépünk valahová, vagy ki ajánlja fel a tegezést. Ezek között vannak örök értékek, ahogyan Márai Sándor is mondta: „A műveltséget a köznapok apró reflexei mentik meg!” Hiába változik a társadalom, mondjuk az, hogy én „csókolom”-mal, vagy „jó napot”-tal köszönök, de egy csomó minden a mai napig megmaradt. És hogy ez mennyire így van! Ha hiszi, ha nem, de máig rengeteg huszonéves keres meg például azzal, hogy megy a barátnője szüleihez, és nem tudja, illik-e ilyenkor virágot vinni. A fiatalok is tudják, ha betartják ezeket a gesztusokat, akkor nagyobb eséllyel lesznek sikeresek.
– Ez a megfigyelés egy korábbi interjúja során is már megütötte a fülemet. Hiszen van ez a klasszikus, a mai fiatalokhoz való, kendőzetlenül pejoratív hozzáállás. Ön viszont ezzel szemben éppen arra mutat rá, hogy egyáltalán nem ilyen rossz a helyzet, sőt, ellenkező irányú folyamatot vél felfedezni.
– Bizony! Azzal, hogy valaki kimondja, hogy „a mai fiatalok”, végtére saját magát öregíti, nem? Én inkább úgy fogalmaznék, hogy a mostani, felgyorsult korszellem tompít ugyan, de alapjaiban mindenki tudja, hogyan kellene viselkednie. Talán egy megkeseredett ötvenes azt mondja, hogy őt már nem érdekli semmi, de egy fiatal, aki tudja, hogy abban a korban van, amikor meg kell alapoznia, hogy sikeres lesz-e az életében vagy sem, vagy egy új munkahelyre kerülve jó benyomást kell tennie, az felfogja, hogy érdemes tisztában lenni a viselkedéskultúra alapvető szabályaival.
– Mit adnak nekünk a hétköznapi protokollismeretek, ha az előadás után törekszünk majd az életünkbe beépíteni őket?
– Mindenképpen adnak egyfajta magabiztosságot, hogy én egyenes derékkal tudom, hogyan kell csinálni valamit. A többiekről pedig annyit, hogy „hát, nem mindenkit mi csináltunk”. Önbizalmat és felkészülést adnak arra, hogy a kínos helyzeteket, a mindennapok során adódó problémákat jobban meg tudjuk oldani.

– Azt mondta, ha a negyede átmegy abból, amit egy ilyen előadás során közvetít, Ön már nyert. Miért elég a negyede?
– Ha bárkit megkérdez, aki kiáll előadni – legyen az egyetemi tanár vagy foglalkozását tekintve bárki más –, tudja, hogy amit elmond, azt az emberek nem tudják azonnal felfogni. A figyelmünk ugyanis félpercenként leáll, majd újra felélénkül. Ha rossz az előadás, akkor abba a fél percbe beleragad a hallgató, és később még nehezebben lehet visszahozni onnan, azaz több veszik el az elmondottakból. Azt soha nem szabad elvárni, hogy százszázalékos legyen a siker! Ilyen nem létezik. Az más dolog, hogy ha összeadódna a hallgatóság sok-sok huszonöt százaléka, akkor nyilván kijönne a száz, de egy embernél nem tud összejönni.
– Ha ebbe a huszonöt százalékba kellene besűríteni a legfontosabb apróságokat, mi mindent sorolna ide?
– Én semmit. Azt mindenkinek magának kell eldöntenie, hogy mi az, amire szüksége van. Ő tudja, hogy mit csinál jól, és min kell változtatnia. Ha az egyén bármiből profitál, amit elmondtam, akkor én már nyertem!
– Ezek mennyire tanulható dolgok? Szokás mondani, hogy vannak saját viselkedési mozzanataink, és vannak felvettek. De mennyire kell tudatosnak lenni ahhoz, hogy az elhangzottakon elgondolkozzon az ember, és mérlegelje, mit kell másképp csinálnia, vagy éppen mi az, amit jól csinál?
– Remélem, hogy az itt helyet foglalók egy perc alatt mérlegelni tudják, hogy a hallottak hasznosak a számukra vagy sem, követik-e az általam vázolt gyakorlatot vagy sem. Egyébként a viselkedési kultúránk fejlődése tekintetében már a pólyás kortól elkezdődik a tanulás. Egyszer felhívott egy nő, és azt kérdezte: Hány éves korában kell elkezdeni nevelni a gyereket? Mondtam neki, hogy már késő! Ezeket a konvenciókat folyamatosan kell átadnunk a fiatal generációnak. Ha a gyermek belép valahová, akkor mondjuk neki, hogy köszönjön. Ezek által megtanulhatja, hogyan kell közlekedni a társadalomban. Ha ezt az iránytűt nem kapja meg otthon, és a szülei hagyják, hogy az egyénisége felfelé törjön, úgy, ahogy akar, akkor később nagy csalódások érhetik. Például amikor kikerül az életbe, és csak áll ott, mint Bálám szamara, hogy a „cselédség hol van”? Ha azonban a szülő átadja ezeknek az apró mozzanatoknak a töredékét, a gyermek megkapja a hajlamot, hogy onnantól kezdve fokozottan figyeljen ezekre a dolgokra.

– Néha mégis előfordul olyan furcsa helyzet, hogy bár a gyermek hozza a normákat otthonról, aztán az iskolában vagy az óvodában valami egészen mással találkozik…
– Ezért nem lennék én sosem pedagógus! Mert ezt neki kell visszafaragnia oda, hogy a gyermek sikeres lehessen, hogy könnyebb és jobb élete legyen később.
– Mi az, amin felnőttkorban ugyanígy lehet változtatni?
– Vissza kell metszenünk magunkból a túlságosan laza tegeződést, a csúnya beszédet vagy a túlzottan hosszú szakszavak használatát. Hajlamosak vagyunk azt feltételezni, hogy minél hosszabb szavakat használ valaki, annál bölcsebb, pedig ez nem igaz! Nem kell megadni magunkat az általában divattá vált kommunikációs hullámoknak.
– Mint mondta, protokollfőnökként hét magyar miniszterelnököt is szolgált. Pályafutása során volt olyan helyzet, amire nagyon szívesen emlékszik vissza? Akadt esetleg olyan diplomáciai bonyodalom, amit a protokoll útján sikerült rendezni?
– Nekem mindent sikerült! Egy protokollos sosem azt mondja el, hogy milyen gikszer volt. Ellenben mindig arról beszél, hogyan oldotta meg az adott helyzetet. Nem az a probléma, ha baj adódik. Ilyenkor kizárólag arra kell fókuszálni, hogyan lehet azt megoldani. Ha nekem ez úgy sikerül, hogy az esemény gördülékenyen megy tovább, azt mondom magamnak, hogy ennél jobban senki nem tudta volna kezelni a helyzetet. Ez persze alkati kérdés is. De attól, hogy megállok a probléma mellett, és várom a megoldást, előbb-utóbb az akkor is megoldódik valahogyan. Ha viszont belemegyek és lendítek rajta, és úgy oldom meg a helyzetet, ahogyan én szeretném, na, az a protokollos dolga! Számtalan ilyen esemény volt. Egy példát nem is tudnék kiragadni, hiszen tizenkét év, két hónap és tizenkét nap alatt tényleg rengeteg alkalommal történt ilyen.

Fotó: Kesztyűs Attila