Kalocsán születtem, és itt is élek. Szeretem ezt a várost. A szociális ágazatban dolgozom. Házi gondozóként próbálom szebbé tenni a rám bízott idősek mindennapjait. Több kreatív tevékenységgel foglalkozom, de a fotózás nagyon közel áll a szívemhez” – írja bemutatkozó posztjában Gombaszöginé Vargacz Terézia, vagy ahogy mindenki ismeri, Teca, a Kalocsai Kortárs Művészklub oldalán. Felidézi a város néhai emblematikus fotósának, Madarász Dezsőnek a stúdiójában töltött gyermekéveit és találkozását a helyi fotós alkotókörrel. Beszél férjéről, Robiról is, akivel teljes harmóniában töltik mindennapjaikat, és aki a beszélgetésünkre is elkísérte. Azonban nem esik szó az énideje jó részét kitöltő mandalákról, melyeket az ázsiai kultúra szellemi és rituális szimbólumaként emlegetnek. Az egyik értelmezés a mandalákat a meditáció útmutatóinak tartja, mi több – a hinduizmus és a buddhizmus szerint – végigvezeti a hívőt az univerzum átváltozásának folyamatán. A mandalába való belépés, és annak a központja felé haladás megmutatja az utat a szenvedésből az örömbe és a boldogságba. Így engedett be minket is Teca az életének történetébe, lépésről lépésre.

 Impulzív Magazin mandala
– Amikor készültem erre a találkozásra, és azon gondolkodtam, mi mindenről kellene beszélgetnünk, érdekes, hogy a neved kapcsán elsőként, a gyönyörű, színes mandalák jutottak az eszembe, amik most is körülvesznek bennünket. Állítólag ezeknek már a készítése is meditatív állapotot idéz elő az emberben. Ez az, ami Téged is megfogott bennük?
– Tulajdonképpen a mandalakészítés egész folyamatát imádom. Emlékszem, hogy 2015-ben jött szembe velem az interneten egy kis kőről készült kép, amit úgynevezett pontozásos technikával díszítettek. Azt hiszem, talán egy kis tündér volt rajta…, mondtam is magamban: „nekem ilyen kövecske kell”! Általában, ha valami nagyon megtetszik, rögtön végiggondolom, hogy tudnám megcsinálni. Az, hogy egyszerűen megvegyem, nem játszik! Azután, hogy megláttam ezt a követ, a párommal kimentünk a Duna-partra fotózni, és közben olyan kavicsokat keresgéltünk, amik megfelelnének a pontozásos technikának. Addigra kiműveltem magam a módszerből annyira, hogy tudjam, bármilyen itthon található eszközzel – fogpiszkálóval, fakanál- vagy ecsetvéggel, ami gömbölyű – meg lehet csinálni. Szóval szereztünk pár kövecskét, vettem négy-öt alapszínt, és elkezdtem gyakorolni. Először csak olyan köveket használtam, amiknek erre alkalmas volt a felülete, majd jöttek a vásznak. Azóta annyira beleszerettem az alkotás folyamatába, hogy ha elkezdem, szinte minden megszűnik körülöttem.
– Azt olvastam a mandalákról, hogy elvileg már a készítésük is képes egy mélyen meditatív, gyógyító tudatállapotot előidézni. Ezt te is tudtad, amikor elkezdtél velük foglalkozni, vagy csak a vizualitásuk fogott meg?
– Még nem tudtam, de már akkor is éreztem, hogy amikor jobban belemerülök az alkotásba, olyan, mintha egy kicsit transzba esnék. Ilyenkor teljesen ki tudom zárni a külvilágot, és ez nagyon jó, végtelenül megnyugtató érzés. Sőt, az utóbbi időben már a férjem, Robi is bekapcsolódik az alkotás folyamatába. Ma már ott tartunk, hogy nemcsak magamnak, magunknak dolgozom, hanem rendelésre is szép számmal készülnek mandaláim, és már egy vállalkozást is felépítettünk erre.
– Akkor mondhatjuk, hogy ez a hobbi valódi hivatássá nőtte ki magát?
– Igen. Nagyon sokan rám találnak az ismeretségi körből és a netről is.

Impulzív Magazin mandala
– Itt ül velünk a férjed, Robi is. Mivel számomra ti annyira egy „egységként” működtök – már anno, a fotózás kapcsán is egyként élt a fejemben Gombaszögi Robi és Gombaszöginé Teca neve –, hadd kérdezzem meg Robitól, hogy a közös alkotás egy fontos kovásza a kapcsolatotoknak?
– Mi nagyon szeretünk együtt csinálni dolgokat, és ez így volt a fotózással is. Azt én kezdtem el, de később Teca is becsatlakozott, majd jöttek a mandalák. Egy darabig mindkét ágat próbáltam vinni, ő viszont inkább a mandalák felé hajlott, kiváltképp, amikor a hobbi vállalkozássá nőtte ki magát.
– Teca, Téged egyébként is érdekelt a fotózás?
– Igen, nagyon. Egészen kislánykoromtól vágytam rá, hogy fotózhassak, csak akkor anyagilag nem engedhettük meg magunknak. Főleg úgy, hogy akkoriban még nem lehetett bárkiből fotós a neten. Aki komolyan gondolta a fényképezést, annak minőségi technikája, felszerelése és műterme volt, amilyen például a régi moziudvarban, a mostani színházépület szomszédságában volt a Madarász Fotó. Mivel én nem olyan tehetős családból származtam, erről a vágyamról viszonylag korán lemondtam. Elvégeztem az iskolát, majd dolgozni kezdtem, és később önerőből szereztem két szakmát: eladó és szociális gondozó-ápoló lettem. Utóbbi területen már tizenhárom éve tevékenykedem. A fotózás Robi által került újra a képbe, aki kis korában ugyanúgy érdeklődött a fotózás iránt, mint én, így vettünk egy kis filmes fényképezőt, amit felváltva használtunk. Aztán Robi a neten rátalált a kalocsai Dunatáj Fotókörre, és előbb ő lépett be, majd két évvel később én is. Már vannak is szép sikereink. (mosolyog)
– Több pályázaton is eredményesen szerepeltetek, a fotós közösség jegyzi a neveteket és a képeiteket. Mit szerettek megörökíteni a világból?
– Nem mondhatnám, hogy van kedvenc témám, viszont most talán egy picit közelebb állnak hozzám az absztrakt dolgok, de bármit szívesen fotózok. (teszi hozzá Robi)
– A témákat tekintve igazából mindenevők vagyunk. Hozzám a makrózás áll közelebb. Nagyon szeretek elveszni az apró részletekben, megfigyelni, kiemelni azokat egy nagyobb egységből. De szeretjük járni a természetet is. Olyan gyönyörű tükröződéseket, alakzatokat rejt a világ… Megesik, hogy ugyanarról a fotótúráról teljes más képekkel jövünk haza, mert egészen más dolgok ragadták meg a figyelmünket.
– Ez a „másfajta” látásmód egyébként is jellemző rád? Én úgy tudlak elképzelni, hogy bizonyos értelemben szeretsz kilógni a sorból…
– Ez tényleg így van. A ruháimat is úgy válogatom, hogy lehetőleg ne legyenek „tömegcikkek”, mert azokban kevésbé érzem jól magam. Ha nagyon őszinte akarok lenni, akkor ettől az interjútól is tartottam egy kicsit, de titkon azért örültem, hogy megkerestetek, és persze nagyon vártam már a beszélgetést. Én hiszek abban, hogy az ember vágyainak van teremtő ereje. Mi, Robival nagyon pozitívan gondolkodunk. Minden nap úgy ébredünk, hogy boldogság van, és nem hagyjuk, hogy elrontsák a kedvünket! Ami ezt megtehetné, azt igyekszünk tudatosan távol tartani magunktól, de ha mégis történik rossz dolog, azon megpróbálunk nem keseregni. Ez a szemlélet napjainkban szerintem kifejezetten fontos.


– De azt el kell ismerned, hogy ez nem mindig egyszerű: túl vagyunk egy járványon, egy éve háború dúl a szomszédban, idén az infláció szakadt ránk, és akkor arról még nem is beszéltünk, hogy a munkád és a hivatásod sem mindig a felhőtlenségről szól.
– Naponta hét, 80-95 éves gondozotthoz járok, akikkel nem mindig könnyű, de igyekszem biztos pont maradni a számukra. Szerencsés vagyok, mert nagyszerű csapatnak lehetek a tagja. Olyan közösségben dolgozhatok, ahol minden nap érzem, hogy szeretnek és várnak, a gondozottjaim számítanak rám. Sokan már egyedül vannak, és nincs kihez szólniuk.
– Azért ez nagy felelősség! Azt mondtad, hogy ez volt az egyik szakma, amit kitanultál, a másik az eladói. Mindig vonzott, hogy emberek között legyél?
– Szeretem, ha emberek vesznek körül, de az eladói munkához is van gyerekkori kötődésem. Amikor kislány voltam, kaptam a bátyámtól egy játékpénztárgépet, amit még az NDK-ból hozott nekem. Nagyon profi játék volt, imádtam nyomkodni, de egy időben varrónő is akartam lenni. Végül úgy alakult, hogy amikor a Magyar Pünkösdi Egyház Országos Cigánymissziója által létrehozott kalocsai segítő szolgálat önkénteseket keresett, jelentkeztem. Annál is inkább, mert akkor még élt az édesanyám, akit húsz éven át ápoltam, és ehhez az élethelyzethez jobban tudtam adaptálni ez a munkát, mint az eladóit. Miután elvégeztem a poszthoz szükséges képzést, néhány hónappal később felvettek teljes állásba. Persze gyakran nehéz és megterhelő a feladat, de ami itthon vár, az mindig visszatölti az erőforrásaimat.
– Említetted, hogy húsz éven át gondoskodtál édesanyádról…
– Igen, és ebben Robi is hatalmas segítségem volt. Amikor huszonnyolc évvel ezelőtt udvarolni kezdett, megmondtam neki, hogyha engem akar, akkor el kell fogadnia ezt a helyzet. És ő mellém állt, sőt, nagyon támogató volt mindvégig. Az egymásra találásunk a legjobb dolog, ami az életemben velem történhetett. 2005-ben halt meg anyu… Akkor már megkönnyebbülés volt mindannyiunknak, főképp neki. Van az a pont az életben, amikor az elengedés hozza meg a megváltást. Én hiszek abban, hogy lélekben sem szabad ideláncolnunk valakit, akinek ez a kötelék már csak elnyújtja a szenvedését.
– Magadat, magatokat, hogyan képzeled el nyolcvan-kilencvenévesen?
– Valahol a görög tengerparton üldögélünk, és nézzük a sirályokat.
– De ha jól sejtem, akkor sem maradhatnak el az életedből a mandalák és a fotózás.
– Biztos, hogy nem! Bár a fényképezést újabban kicsit hanyagolom, de bármikor szívesen vágok neki Robival egy fotós útnak vagy túrának.

 Impulzív Magazin mandala modell                                                       A modellkedés idején készült fotó.

– Úgy tudom, hogy van egy igazán izgalmas fejezete is az életednek, amiről még nem esett szó. Te modellkedtél is, ugye?
– Kitől hallottál erről? (nevet) Tényleg így volt. (elővesz egy „Tina” feliratú albumot, benne több tíz profi fotó alkotta portfolióval) Ma is sok fiatal vágyik arra, hogy külföldön próbáljon szerencsét, ez velem sem volt másképp. Akkoriban azért kevésbé volt magától értetődő, hogy gondolsz egyet, és útnak indulsz. Két és fél évig Franciaországban éltem, ahová dolgozni mentem, tanulni a nyelvet, és még iskolába is jártam ott. Felfigyeltek rá, hogy milyen különleges a hófehér bőröm és a vörös hajam összhatása, és annyit hallottam, milyen szép vagyok, hogy magam is elhittem, ezért elkezdtem manökeniskolába járni. Álltam is kifutón, de a „nagyobb” bemutatókra kevés volt a magasságom. Mindenesetre izgalmas epizódja volt ez az életemnek. Az már sosem fog kiderülni, hogy lehetett-e több is benne, mert akkor ért apu halálhíre. Már úton voltam hazafelé, amikor telefonáltak, hogy Párizsba kéne mennem egy fotózásra, mert a portfólióm megtetszett a L’Oréalnak. Apu halálával azonban egyértelművé vált, hogy a legkisebb gyerekként én segítek majd anyu gondozásában.
– Hogy tekintesz az életedre? Elégedett, boldog ember vagy?
– Igen, elégedett vagyok. Tavaly voltam ötvenéves, és igazából mindazt elértem, amit szerettem volna. Nincsenek nagyravágyó álmaim, de rengeteget jelent, hogy Kalocsán több kiállításon részt vehettem már, és most is láthatók munkáim a könyvtár folyosójának falain. Egy csomó minden megtörtént már velem, amit korábban csak reméltem. Azért lenne még egy titkos vágyam: Robival mindketten szeretnénk megszerezni a fotóművészi rangot.
– Mi az életfilozófiád?
– Hogy senkit nem akarok meggyőzni semmiről, de engem se győzködjön senki. Élni és élni hagyni! Nagyon szeretjük a társasági életet, szívesen látunk vendégeket. Sokan itt „felejtik” magukat, mert amikor eljönnek hozzánk, elkezdünk beszélgetni, és egyszer csak arra eszmélnek, hogy már órák teltek el. Én nagyon hiszek az élő emberi kapcsolatokban, a körbeült asztal varázsában.

Fotó: Panna

Szerző