Hogyan válik az együttlét magánnyá, a csend bántalmazássá, a szeretet traumakötéssé? A Merre vagyok arccal előre? című regény egy párkapcsolat mindennapjain keresztül bontja ki ezeket a kérdéseket, egészen a fizikai bántalmazás megjelenéséig vezetve az olvasót. És a történet beránt – ha akarod, ha nem. Megérint, felzaklat, közben mégis azt érzed, nem tudod elengedni, mert meg akarod érteni a két ember történetét, hogy választ kapj a miértekre. Aztán amikor becsukod a könyvet, rájössz: valójában mindannyiunkról szól. Fabricius Gábor regénye fájdalmasan őszinte, elképesztően reális, magával ragadó írás. A szerzőtől nem kapunk válaszokat, viszont újabb kérdéseket érlel bennünk – önmagunkról, a kapcsolatainkról, arról, hol és mikor veszítjük el a saját határainkat.

– Olvasóként azt éreztem, hogy ez a könyv nem hangosan hat, hanem némán, belül dolgozik.
– Mélyre visz, ereje van. És ezzel együtt óriási csendet teremt maga körül. Azt látom, hogy komolyan megérinti az olvasókat. Talán valahol mindannyian ugyanazzal küzdünk: hogyan lehet valóban együtt lenni – egymással, egymásért. Ez a könyv erről az együttlétezésről szól – annak nehézségeiről, törékenységéről és drámájáról.
– Ebben a történetben – kisebb vagy nagyobb mértékben – szinte mindannyian megérintődünk.
– A verbális és pszichológiai abúzus mára szinte része lett a párkapcsolati dinamikának. Mert sajnos nap mint nap elkövetjük egymással szemben – gyakran észrevétlenül. A tátongó csend szerintem éppen ebből fakad: sokan ismernek rá a saját történetükre.
– Szerinted a bántalmazás valójában egy döntés?
– Én azt hiszem, ebben a történetben tudatos döntés eredménye.
– Szándékos volt részedről, hogy a bántalmazó Flóra személyes történetének megmutatásával elérd, hogy árnyaltabban lássuk őt? Mert miközben a megszólalásai sokszor dühöt válthatnak ki az olvasóból – legalábbis velem ez tették –, a múltja mégis más megvilágításba helyezi.
– Nem vagy egyedül ezzel az érzéssel. A karakter felépítésénél kifejezett célom volt, hogy a teljességében mutassam meg Flórát. Ettől válik a szöveg ennyire nyerssé – és ez tudatos döntés volt részemről. Mert ez a nyersesség adja az erejét, hiszen mindannyiunk valóságát írja le. Nem ringathatjuk magunkat abban a hitben, hogy „ezt csak a történetíró találta ki” – ez mindannyiunk története. Azt gondolom, hogy amikor megismerjük Flóra történetének komplexitását a maga küzdelmeivel, az óhatatlanul más fókuszba helyezi a figuráját. De attól, hogy esetleg megértjük őt, még nem kell, hogy felmentsük.
– Hogyan válhat függőséggé a fizikai bántalmazás? Erről egy interjúban meséltél, és egészen elképesztő összefüggést vázoltál fel.
– Ma sok szó esik arról, miért nem tud valaki kimenekülni egy bántalmazó kapcsolatból. Egyrészt azért, mert nehéz felismerni, hogy valójában mi történik. Másrészt – és talán ez a keményebb – a felismerés után rendkívül küzdelmes elengedni a kialakult traumakötést. Mert egy-egy ilyen szituációban a test félelem hatására kortizolt termel, amire a bántalmazó gyakran ösztönösen ráérez, és rövid időn belül szerotoninnal „helyettesíti” azt: egy kedves szóval, egy gesztussal. A kortizol és a szerotonin együtt extrém érzelmi hullámzást hoz létre: mély zuhanásokat és rendkívül erős felíveléseket. A „felfelé” irányuló hatás pokolian erős, amit aztán újra lerombol egy következő félelemkeltő helyzet. És ekkor az ember elkezdi várni, hogy mikor jön a már jól ismert kellemes érzés. A hormonális folyamatoknak hatalmas szerepük van abban, hogy miért olyan bonyolult kilépni ezekből a kapcsolatokból. Szakemberek szerint egy ilyen traumakötés testi élménye a keménydrogok – például a heroin – hatásához hasonlítható. Vagyis iszonyatosan nehéz „leszokni” róla. Ez magyarázza azt is, hogy sokan a kapcsolat vége után még hónapokkal vagy akár egy évvel is hiányérzetet élnek meg azzal az emberrel kapcsolatban, aki korábban bántalmazta őket. És ez egy pokoli állapot. Valójában nem a bántalmazásra vágyunk, hanem arra az extrém „felívelésre”, amely a mélypontok után következik, amit például egy simogatás adott.


– A regényben végigkövethetjük a gázlángozás kibontakozását, és azt, hogyan sodródik bele a két ember ebbe a furcsa párkapcsolati dinamikába. Mikor ébred fel Ábrisban először a felismerés, hogy itt valami nagyon nincs rendben?
– Eleinte magát vádolja, de aztán eljön egy pont – a fizikai bántalmazás pillanata –, amikor már nincs mellébeszélés. Nem lehet azt mondani, hogy „ez nem történt meg”, vagy hogy „csak félreértettem”. A szavakat lehet csűrni-csavarni, relativizálni, letagadni, de a fizikai erőszak nyomot hagy. Ez a felismerés a leglesújtóbb Ábris számára.
– Idővel feltesszük a kérdést: miért nem lép ki Ábris ebből a kapcsolatból? És a válasz sokáig ugyanaz: mert szereti Flórát. De ez talán már nem is szerelem, hanem traumakötés…
– Pontosan így van!
– Szerinted a szégyenérzet lehet az egyik legerősebb tényező abban, hogy valaki hosszú ideig benne ragad egy mérgező kapcsolatban?
–  Az biztos, hogy erősen mozgatja a szálakat. Ábrisnak is szembesülnie kell azzal, hogy nem képes kontrollálni az életét, és nem tudja egyedül megoldani a kapcsolatában felmerülő nehézségeket. Talán segítséget is kérne – de kitől. Igazából az áldozat gyakran senkihez nem tud fordulni a problémájával, mert zárt ajtókba ütközik.
– Tényleg egészen elképesztő volt látni, hogy ennyire nem számíthat senkire.
– Mit jelent az, hogy „itt vagyok neked”? Meddig tartanak a kapaszkodók, és mikor maradunk teljesen egyedül az érzéseinkkel? A legnehezebb talán az, hogy az olvasónak is szembe kell néznie a saját kapcsolataival: újra kell gondolnia, kikre is számíthat igazán. Magyarországon évente közel hatvan nő hal meg bántalmazás következtében. A szomszédok ugyan hallják a veszekedéseket, mégsem kopognak be az ajtón – mert nem rájuk tartozik. Egyáltalán kire tartozik? Szeretjük elhinni, hogy a közösség megvéd bennünket. De ez sokszor csak illúzió.
– Ha nincs kívülről érkező kapaszkodó, akkor szerinted honnan jöhet a segítség egy ilyen borzalmas kapcsolatból való kiút megtalálásához?
– Azt gondolom, gyakran alábecsüljük a saját tapasztalásainkat. Gyakran mondjuk azt magunknak, hogy „biztos csak én érzem így”, „ez nem is olyan súlyos”. A bántalmazó pedig pontosan ezen dolgozik: folyamatosan hitelteleníti az áldozat érzéseit. Egy idő után ez működni kezd, és az áldozat valóban elhiszi, hogy az ő érzései nem számítanak. Pedig itt van az egyik legfontosabb fordulópont: tudnunk kell, hogy amit érzünk, az valós. Hinnünk kell az érzéseinknek, és tisztelnünk kell őket. Mert ha azt érezzük, hogy valami nem jó, akkor az nem jó. Innen tudunk elindulni, hogy aztán felkutassuk, valójában milyen helyzetben is vagyunk. A másik elengedhetetlen lépés az, hogy beszélnünk kell róla másoknak. De ez rendkívül nehéz, mert a bántalmazást sokan szégyellik – szégyellik azt, hogy ilyen helyzetbe kerültek. Férfiként ez még inkább megnehezíti a megszólalást, pedig a szégyen könnyen teljes elszigetelődéshez vezethet. Ezt a magányt kell megtörni – a barátok, a családsegítő, a rendőrség vagy más hivatalos szerv támogatásával. Ábris esetében is láthatjuk, hogy végül a hivatalos út tud igazi kapaszkodót nyújtani – miközben a környezet szinte teljesen néma és értetlen, vagy akár ellenséges marad.


– Arról még nem beszéltünk, hogy a kiút megtalálásához megúszhatatlan, hogy a saját traumáinkra és transzgenerációs mintáinkra is rátekintsünk.
– A trauma „gyümölcse” az, hogy nincs megúszás: egy ilyen helyzet után a nulláról kell kezdenünk. Ezt pedig az önismereti munka teszi lehetővé, amellyel ránézhetünk a saját történetünkre, hogy meglássuk, milyen hiány vitt bele minket ebbe a kapcsolatba, és miért nem vettük észre időben az intő jeleket. Pedig jelek mindig vannak – csak gyakran elhessegetjük őket.
– Mi lehet intő jel?
– Egy agresszív mondat, ami a semmiből érkezik. Szavak, amelyek nem adnak adekvát választ az adott helyzetre, mert nincs meg az érzelmi háttere annak, hogy ez a reakció megszülessen. Olyan, mint egy szürke felhő a derült égen: gyorsan eltűnik, de megzavarja az addigi tiszta képet. Ez az a pont, amikor figyelni kell. Ilyenkor kell, hogy megszólaljon bennünk a vészcsengő.
– A könyvben kimondtad azt, amit sokan inkább elhallgatnak. Éreztél-e alkotói felelősséget abban, hogy ezek a mondatok papírra kerültek?
– Ez egy radikális szöveg. Ha sosem mondjuk ki a nehéz dolgokat, úgy tűnhet, minden rendben van – de így gyakorlatilag elmegy mellettünk az egész élet.
– Számodra mi ennek a történetnek a legfontosabb mondanivalója?
– Az én könyvemben a férfi a bántalmazott, de ez valójában részletkérdés. A lényeg az, hogy van egy bántalmazó és van egy bántalmazott. Az erőszak sosem nemi kérdés, hanem emberi. Azok, akik bántalmazóként működnek, jellemzően súlyos személyiségbeli torzulással küzdenek. Ez egy spektrum: az egyik végén azok állnak, akik végletes erőszakot követnek el – akár ölnek is –, a másikon pedig azok, akik „csak” éveket vesznek el valaki más életéből a folyamatos lelki vagy fizikai bántalmazással. Ezért az a legfontosabb, hogy merjünk beszélni ezekről a történetekről. Ne maradjanak tabuk. Ne maradjon csend ott, ahol kimondásra, figyelemre és felelősségre van szükség.