David Eberhard svéd gyermekpszichiáter „Gyerekek hatalmon” című könyvének nyomán botlottam egy írásba, amelynek lényege dióhéjban, hogy „a megengedő szülők valódi szörnygenerációkat hoznak létre”.  Jó érzés ilyen, és ehhez hasonló okosító anyagokkal szembesülni egy „pályakezdő” szülőnek (kinőjük egyáltalán valaha ezt a „státuszt”?), hiszen a média svédasztaláról – ahogy Böjte Csaba fogalmaz – amúgy sem ömlik minden irányból egymásnak ellentmondó, és tutit ígérő nevelési tanácsok tömkelege, mi pedig kapkodjuk a fejünket… Ha hagyjuk, hogy ezek örvényében elég mélyre kerüljünk, elérkezünk arra a pontra, amikor minden fontosabb cselekedet helyességében elkezdünk kételkedni…
Na, innen kell két lépést visszalépni! A hivatkozott olvasmányban többek között az alábbi aranyat érő mondatok váltják egymást:
„Nyugodtan lehet nemet mondani, azzal még nem bántalmaztuk a gyereket.”
„A gyereknek ismernie kell a korlátait és tudni, mi az, hogy elutasítás.”
„Azért van ennyi kezelhetetlen gyerek, mert a szüleik mindent megengednek.”
 „Csak egy kis hiszti, és bármit el tudnak érni.”
És a kedvencem: „A mostani társadalomban csődöt mondtak a régi, jól bevált nevelési normák, amikor a szülő rendre tudta utasítani a gyermeket.”
Hogy miért kegyetlen rossz ezt olvasni? Mert miközben ezeket a sorokat pötyögöm, beugrik a nap három olyan pillanata, amire nem vagyok büszke, és nem gondolom, hogy a szülők „didaktikai tárházának” legjobb eszközeit rántottam elő egy-egy hisztis, nehéz pillanat kezelésére, és már kondul is a vészharang. Hát ezért olvastam ennyit a pozitív fegyelmezésről?
Tényleg puhány vagyok, és néhány krokodilkönny felülírja a jogos mérgemet, amikor a kis drágám hússzor néz levegőnek (az anyjával együtt), és amikor erélyesebben odadörrenek, sértődötten félrecsapja a helyes pofikáját? Ez is para… De kevésbé öngerjesztett, mint a játszótér-fóbiám. Abban ugyanis a szakirodalmak java egyetért, hogy az ebben az életkorban (Lorka három és fél) szerzett tapasztalatok és élmények alapjaiban határozzák meg, hogy milyen ember válik az apróságokból.
Nem tudom felidézni a konkrét helyzetet, de a végkicsengés kristálytisztán előttem van. Egy korombéli szülő-sorstárssal beszélgettünk a napi meccsekről, harcokról, indulatkezelésekről, arról, hogy „vajon jól csináljuk-e”. Mire jött a „megnyugtató” válasz: a pszichológus azt mondta, hogy majd húsz év múlva kiderül. Szóval, van még néhány jó esztendő rágni a kefét, nekem pedig a megérzéseken, valamint párom visszacsatolásain kívül fogalmam sincs arról, hogy a szép szó, a hangos szó, vagy a csapkodásra készülő kis mancs elcsípése-e a jókor alkalmazott „nevelőeszköz”.

Nem hiszek a sokat hangoztatott „atyai pofonokban”, de nem hiszek abban sem, hogy minden helyzet kezelésére a megfontolt, higgadt, ölbe ültetős gügyögés lenne a megoldás. (Szívből javaslom bárkinek, hogy próbáljon meg egy hisztiroham közepette tomboló „humanoid velociraptornak” a szemébe nézve szépen, megfontoltan elmagyarázni, hogy ha még egyszer szánt szándékkal szétdobálja a kajamaradékokat, vagy a pizsamafelvétel ellen kapálózva gyomorszájon küldi anyát, akkor nagy baj lesz!) Az már többször is hasznosnak bizonyult, hogy a vélt igazságtalanság feldolgozására időt hagyva bömbölt egy sort a lányom, aztán amikor már csillapodni kezdtek a kedélyek, finoman becserkészve, ölbe véve, igyekeztük megbeszélni vele, hogy mi történt, és hogyan alakulhatna a dolog legközelebb úgy, hogy abban senki ne „sérüljön”. Megesett az is, hogy ő maga somfordált vissza közénk a szobájából, közölve, hogy „már befejezte a hisztit”. Hurrá!Merthogy, és vállalom, hogy most puhának fogok tűnni, egy szidás vagy ráförmedés (igen, ilyen is megesik néha-néha) után jön a legkegyetlenebb rész, amikor önmagaddal kezdesz harcolni. Jogos volt, amit mondtam, vagy csináltam? Kezelhettem volna jobban a helyzetet? (Nyilván!) Vajon most nagyon utálhat? „Húsz év múlva kiderül” – cseng a kicsit sem megnyugtató válasz a fejemben.

Szerző