A minap jött szembe a Honeybeast „Nyakamon az ünnep” című új dala egy talán sosemvolt karácsonyról, már ahogy a gyermeki ünnepvárás varázsára az életgyötört „nagy felnőtt” visszagondol. Keserédes – mégis valami fura módon lélekemelő – élmény volt hallgatni Tarján Zsófit és bandáját, mert az érzés és az üzenet valós, még ha sok év után az idén először érzem úgy az adventi időszakba lépve, hogy nem a „nyakamba szakad a karácsony”. Ehhez, mondjuk, kell egy társ is, elmesélem, hogy miért!
A feleségem rendszeresen járat különböző „csodablogokat” és insta-accountokat, a legkülönfélébb egészségmegőrzési, szépségápolási, gyermeknevelési- és szórakoztatási módszereket válogatva össze, teljesen tudatos tartalomfogyasztóként olvassa ezeket a felületeket. Elnézést a kredit hiányáért, de egy ilyen felületről jött az isteni szikra, hogy négyéves kislányunknak – és ezzel magunk számára is – tegyük a szokásos taposómalomnál különlegesebbé a karácsonyvárást. Bár még igencsak az elején járunk, előrevetítem, hogy a dolog működik.

Munkámból fakadóan (az év 365 napján rádiós hírműsort gyártok, és heti két magazint) az ünnepnapok, munkanap-áthelyezések, hosszúhétvégék, magyarán azok az idők, amit minden „normális” ember epedve vár, nekem egyet jelentenek az előkészítési időszak (magyarán a karácsonyt megelőző hetek) standard gyomorgörcsével és nonstop idegével. Azon agyalok már előre, hogy mivel, mikorra, hogyan fogok elkészülni – a hírek ugyanis nem mennek téli szünetre és hosszúhétvégéket sem tartanak. Ebből fakadóan az elmúlt tíz évben szinte tökélyére sikerült fejlesztenem a „rühellem az ünnepeket, nekem ez csak szívás” attitűdöt, ami akarva, akaratlanul szétfröcsköl a környezetemben is, lassan, de folyamatosan mérgezve ezzel az egyébként munkás, de akár örömteli várakozással is átitatható mindennapokat. Sok év után úgy tűnik, az idén sikerülhet ebből kibilleni, amit a páromnak és kislányomnak köszönhetek.

A feleségem kitalálta ugyanis, hogy egy költözéssel és felújítással terhelt, elég leharcoló (de eredményes) év végén dobjuk fel az adventet, főképp természetesen Lorka számára, de mi magunkra is ráfér, hogy valami különlegességgel színezzük az egyre szürkülő napokat, és ne a „nyakamon az ünnep” érzet hassa át a karácsony közeledtét (bár a Honeybeast dala az első hallgatás óta nem megy ki a fejemből – dallamtapadás).
Leporolta azt a hatalmas Mikulást formáló adventi naptárt, amit tavaly félidőben le kellett szedni Lorka ágyáról és el kellett dugni, mert néhány nap után kibökte, hogy ő bizony fél a nagyszakállútól. A nagyszakállú pedig kicsit sem túlzó – az advent 24 napjának kis zsebei felférnek ugyanis a szóban forgó textilmikulás szakállába, amit az idén párom szorgalmazására nem édességekkel, hanem élményekkel próbáltunk feltölteni neki. Mind a 24 napra egy-egy közös programot írva a zsebbe csúsztatott cédulára.
Vannak anya-programok és apa-programok, meg természetesen közösek is, attól függően, hogy a hét mely napjait ki hogyan tudta a munkarendjéhez igazítani. Az első közös adventi gyertyagyújtás előtt indult a sorozat nálunk, rögtön két apa-programmal. „Hóképet” készítettünk, ami annyit tett, hogy előző este megrajzoltam olyan képek vázlatát, amelyeket másnap együtt kiszíneztünk, a fehér „havas” részeket pedig vattával ragasztva töltöttük ki. Másnap szintén az enyém volt, amikor is közösen levelet írunk a Mikulásnak Alex T. Smith „A kisegér, aki elhozta a karácsonyt” című könyvében foglalt instrukciók szerint, amely 24 fejezetben mutatja be a mesét december első napjától egyesével haladva a végkifejlet felé.
Nem nagy kunszt, mondhatnád legyintve – pár perc együtt, aztán vissza a bányába! És ez tényleg így van. Viszont hosszú évek után először az idén vettem észre magamon – az első napi program sikerén felbuzdulva –, hogy másnap már munka közben azt tervezgettem, milyen jó lesz hazajönni, elindítani egy karácsonyi playlistet a Spotifyon. Aztán együtt az asztal köré ülni és megírni a levelet, kidíszíteni rajzokkal, kidekorálni a borítékot, Jégvarázsos matricával leragasztani, átkötni aranyszínű szalaggal, és elsüllyeszteni a táskámba, hogy „úton a munkába nehogy elfelejtsem feladni az Északi sarkra”.
Ezek az apró mozzanatok, a közös alkotás öröme, a félredobott, lenémított telefonok teremtette meghittség és a kislányom arcán elterülő, önfeledt mosoly összessége olyan pozitív energiabombát robbantott, hogy az idén először kezdem azt érezni, hogy nem a gyomorgörcs a legintenzívebb érzés, ami a karácsony közeledtét jelzi.
(Más történet, hogyha arra gondolok, hogy a páromnak kellene valami pöpec ajándékot találni, mindjárt semmivé foszlik a bárgyú belső mosollyal színezett mámor, de a korábbi gyakorlattól eltérően már legalább valami ötletszerűségem van számára, így szűk három héttel a karácsony előtt. Szintén az igazsághoz tartozik, hogy vélhetően jóval magasabb szinten lenne a belső stressz-faktor, ha nem tudnám, hogy az ajándékok javának kiötlése és beszerzése az ő kreativitását és munkáját dicséri – de hát ezért IS vagyunk mi, férfiak piszkosul szerencsések – mert nincs kétségem afelől, hogy valamennyi háztartásban ez a felállás kicsit sem más. Zárójel bezárva, és további, hasonlóan szép ünnepvárást kívánok neked és magunknak!)