„Ez egy bolond szakma! Ha adhatok egy tanácsot Panna, egyre nagyon vigyázz: szívsebész sose legyen a férjed! Olyan özvegy lenne belőled, akinek még él a férje!” – kezdi humorosan a beszélgetést dr. Tamás Csaba gyermekszívsebész, akinek tizenöt éves korában megműtötték a szívét, és attól kezdve arra vágyott, hogy ő is ennek a szakmának élhessen. De nemcsak álmodozott erről a pályáról, hanem céltudatosan el is indult felé. Különleges hivatás az övé, hiszen hazánkban jelenleg csak öt gyermekszívsebész van. Még órákig hallgattam volna lenyűgözve a Doktor Úr történeteit csodákról, küzdelmekről, elengedésről és elhivatottságról.


– Korán eldöntötted, hogy mi szeretnél lenni?
– A műtétem kapcsán úgy néztem fel az orvosaimra, mint a félistenekre, akik csodálatos dolgot visznek véghez. Akkor erősödött meg bennem, hogy én is orvos szeretnék lenni, méghozzá gyermekszívsebész, és ezért mindent megtettem.
– Más irány nem is rajzolódott ki előtted?
– Én mindig csak ez szerettem volna lenni! Azt szoktam mondani, hogy a szívsebészet gyönyörű szakma, mert a mellkasban csak két szerv van, a szív és a tüdő, és ez nem olyan bonyolult. (nevet) Viszont nagyon nehéz eljutni odáig, hogy önálló műtétet csinálhass. Ez a rendszerből is adódik, illetve abból, hogy sokkal kevesebb ilyen típusú műtét van, pedig ahhoz, hogy rutinod legyen, gyakorolni kell. Én szerencsés voltam, mert már a pályám elején sok lehetőséget kaptam.
– Te engeded, hogy műtsenek a fiatalok?
– Nagyon szívesen megyek be asszisztálni egy-egy műtétre. Segítem, tanítom a fiatalokat, és hagyom, hogy szikét vegyenek a kezükbe. Nyilván nehezebb, ha tanítok valakit, mert a felelősség akkor is az enyém.
– A műtőasztalon a gyerekek élete a te kezedben van. Nagy súly nehezedik rád…
– Ez is a szakmám része, és jó érzéssel tölt el, hogy amit csinálok, az értékes. Ez egy kettős bizalom, hiszen a szülő a gyermeke életét adja a kezembe, és ezzel nem szabad visszaélni. Csodálatos érzés, amikor kijövök a műtőből, és elmondhatom egy édesanyának, hogy túl vagyunk az operáción és sikerült. Olyankor fantasztikus látni az arcán a megkönnyebbült, őszinte örömöt!
– Sajnos nem minden beavatkozás után jöhetsz ki elégedetten a műtőből. Kívülálló tudsz maradni egy ilyen nehéz helyzetben?
– Ha nálunk baj van, az nagyon nagy baj! Egy gyermeket elveszíteni a legnagyobb fájdalom egy család számára. Mindig nagyon megvisel, ha alul maradunk egy harcban… Nem tudok kívülálló maradni, ami azért rossz, mert nem tesz jót az egészségemnek, és idővel esetleg kiégéshez vezethet. De ennek ellenére én a mai napig meghalok, minden egyes elvesztett betegem után.
– Szörnyű lehet ilyenkor a szülők elé állni…
– Ez igaz, de nemet mondani sokkal nehezebb! Az az igazi nagy döntés és fájdalom ugyanis, amikor kimondjuk, hogy nincs értelme a műtétnek, mert nem tudunk segíteni.
– És ha mégis?
– Valaminek tudom, mi lesz a vége, de mindig ott a másik oldal, hogy „mi van ha”?! Régen például azoknak a betegeknek, akiknek nem volt bal kamrájuk, esélyük sem volt az életre. Mára viszont annyit fejlődött a tudomány, hogy ezek a csecsemők is megmenthetők. Soha nem tudhatjuk, hogy mekkorát változik a világ, és néhány év múlva milyen új módszerekkel fogunk műteni.
– Hiszel a csodákban?
– Natika történetén keresztül megtanultam hinni bennük! Vele ugyanis egy hatalmas harcba mentünk bele, és még én sem hittem, hogy túléli. Az édesanyának őszintén elmondtam, hogy nincs esély, és nagy valószínűséggel elveszítik a babát, persze csoda mindig történhet, habár én nem hiszek a tündérmesékben. Ezt mondtam húsz éve, és mára egy csodálatos, örökmozgó kislány lett Natikából. Nemrég találkoztam velük, és az anyukája a nyakamba borult!
– Egy ilyen helyzetben nem lehet finoman fogalmazni.
– Minden országban máshogy működik a tájékoztatás. A finnek például a gyermekkel is nagyon nyersen közlik a diagnózist. Nálunk a tájékoztatás a szülőknek szól, és én mindig keményen felvilágosítom őket, mert azt vallom, hogy tudniuk kell, mi történhet a gyermekükkel, viszont szerintem a gyerekeknek is el kell magyarázni a saját szintjükön, hogy mi fog történni velük.
– Hogyan beszéled ezt meg a gyerekekkel?
– A picikkel játékosan: „Azért vagy itt, mert beteg a kis szíved. Most aludni fogsz egy nagyot, mi pedig meggyógyítunk”. Egyébként imádnak a gyerekek, és nem félnek tőlem, mert én „csak” megoperálom a szívüket, de akkor ugye már alszanak.
– Mint sok más orvos, te is külföldre mentél dolgozni. Hogy kerültél Dubaiba?
– Egy olyan ajánlatot kaptam, amit nem utasíthattam vissza. Csodálatos kihívás volt! Dubaiban nem volt igazi gyermekszívsebészet, úgyhogy egy magyar kollégámmal mi ketten építettük ki. Gyakorlatilag mi csináltuk tíz éven keresztül.


– Elvarázsolt az a világ?
– Érdekes volt… Az nem igaz, hogy útlevéllel a zsebünkben kellett operálni, de könnyen megüthettük a bokánkat. Az ottaniak különösen viszonyulnak például az elengedéshez. Ha tudtam, hogy nincs értelme megműteni egy csecsemőt, akkor azt őszintén megmondtam a szülőknek, akik ebbe soha nem nyugodtak bele. Azt kérték, tegyek meg mindent a gyermekükért, a döntés úgyis Allah kezében van. Természetesen, ha szövődmények adódtak vagy elveszítettük a kicsit, akkor azt mondták, hogy az az orvos hibája, hiszen Allah nem tesz rosszat, s mivel csak én és Allah voltunk a műtőben, csakis én bűnhődhetek mindezért. Ilyen esetben pert indítottak az orvos ellen, amit minden egyes esetben végig kellett játszani.
– Azért élvezted a keleti pompát, csillogást?
– Nézd, a miénk egy teljesen más kultúra. Dubaiban lehetőségem volt egy olyan életet élni, amit addig nem élhettem, és már soha nem is fogok. Minden csillog, minden arany, de ez csak egy ideig élvezetes, utána rájössz, hogy ennél sokkal fontosabb dolgok is vannak. A pénz nem boldogít, de ahhoz, hogy jó körülményeket tudj teremteni magadnak és a családodnak, szükség van rá.
– Miért döntöttetek úgy, hogy hazajöttök?
– Egyszerűen elég volt! Nyaranta, amikor itthon voltunk, egyre inkább úgy éreztem, hogy nincs kedvem visszamenni. Mivel megteremtettük azt az anyagi biztonságot, amire vágytunk, hazahúzott a szívünk.
– Voltál azóta kint Dubaiban?
– Nyáron mentem volna, pont a ramadán idején, amikor a hivatalokban nem dolgoznak, így nem tudták lepecsételni a munkavállalási szerződésemet. Egyébként többször hívtak már külföldre dolgozni, de amit még nagyon szeretek, Indiában vagy Afrikában műteni, szeretetből. Szerintem, aki elér egy szakmai szintet, annak kötelessége segíteni.
– Gondolom, ott teljesen más körülmények vannak, mint amikhez hozzászoktál.
– Ez bizony így van, mert lehet, hogy épp műtét közben megy el az áram, és kikapcsol a szívmotor vagy a lélegeztetőgép, akkor pedig sürgősen ki kell találni valamit.
– Én biztos pánikba esnék egy ilyen helyzetben…
– Az halálos is lehet! Gyorsan kell lépni, mert nincs idő várni! Egyébként abban a pillanatban, amikor elkezdek operálni, már teljesen nyugodt vagyok, de olyankor egyébként sem lehet izgulni. Egyszer szívesen monitoroznám a testemet, amikor baj van, hogy megtudjam, valójában, hogy is reagálok odabent.
– Melyik a legextrémebb műtét, amire szívesen gondolsz vissza?
– Miamiban csináltunk egy helikopteres ECMO-t, ami azt jelenti, hogy a beteg gyermek nem szállítható, ezért mi repülünk oda, műszívre tesszük, és azzal a helikopterrel vissza is hozzuk, hogy megoperáljuk. De voltak még szenzációs esetek! Egyszer egy magyar betegnek Olaszországban találtak szívet. Mivel a kinti orvosokban megbíztunk, így ők vették ki a szervet, az olasz légierő pedig elhozta, hogy mi Pesten beültethessük. Aztán egy kislány szívét az egész világon csak egy helyen műtötték volna meg iszonyat sok pénzért, mi viszont negyed annyiért vállaltuk a műtétet, és sikerült megmenteni az életét! Az egyik legkisebb műtétre váró gyermek pedig 360 grammal jött a világra, és csupán 21 hetes volt, amikor megoperáltam. A mai napig ír nekem karácsonyra… A másik jó „buli” viszont, amit most nagyon élvezek, a transzplantáció.
– Az igazi szakmai kihívás lehet. Hogyan zajlik?
– Érdekes, mert nem ez a legnehezebb szívműtét, de a szervezés miatt mégis nagyon komplikált. Ilyenkor egyből két csapatra oszlunk. Az idővel kell versenyeznünk, ami gyorsan elkezd ketyegni, éppen ezért minden az egyeztetésen múlik. Onnantól kezdve, hogy kivesszük a szívet, két órán belül újra dobognia kell. Az egyik oldalról óriási boldogság, hogy egy beteg a végstádiumban új szívet kap, hogy élhessen, ugyanakkor egy hatalmas veszteség árán jutunk ahhoz a szívhez…
– Más ember lesz, aki új szívet kap?
– Nem tudjuk még pontosan, de volt már olyan, hogy a beteg egy koponyasérülést szenvedett síelőtől kapott szívet, s miután felépült, egyik pillanatról a másikra érdekelni kezdte ez a sport, és igazi sírajongóvá vált.
– Milyen helyen áll jelenleg a magyar szívsebészet?
– Nagyon jól szerepel – komoly nemzetközi tapasztalatokkal rendelkező, viszonylag agilis csapat vagyunk. A világ első számú gyermekszívsebészeti centruma most Bostonban van, és az eredményeink – nagyképűség nélkül mondhatom – teljesen összevethetők vele.


– Egy szívműtét rettentő komoly csapatmunkát igényel. Hogyan alakulnak benne az egyes szerepek?
– Mindenkinek megvan a maga helye és értéke. Egy szívműtétet mindig két szívsebész végez: egy operáló, aki vezeti a beavatkozást és egy asszisztens. A NASA kimutatta, hogy az űrkutatás és a gyermekszívsebészet a két legveszélyesebb munka, ahol a legtöbb egyeztetésre van szükség. Illetve volt egy olyan tanulmány is, amelyben a repülőgép-szerencsétlenségeket elemezték, majd összehasonlították a mi szakmánkkal, és kiderült, hogy mind a kettőben akkor kezdődik a baj, ha felcserélődnek a szerepek. Ha a műtét során probléma merül fel, és a gyengébb irányító hátrébb lép, mert megijed, az erősebb pedig nem vállalja a felelősséget, akkor elveszik a kontroll, és káosz lesz. Itt a kommunikáció a legfontosabb. Soha nem az első hiba lesz halálos, hanem az arra adott nem megfelelő reakció miatt fellépő második probléma.
– Vezető típus vagy?
– Igen, ez jellemző rám, én is szeretek a csapatomért felelős falkavezér lenni, ugyanakkor nem vagyok egyszerű ember, és műtét alatt nem tűröm a kompromisszumot.
– Sok orvos hallgat zenét operáció közben. Nálad, mi szól a műtőben?
– Egy Je t’aime-re nem lehet operálni, úgyhogy legtöbbször jazzszámokat hallgatok.
– A lányod születése után, máshogy kezdtél operálni?
– Amikor megszületett a kislányom, felmerült bennem, hogy feladom ezt a pályát. Mindig arra gondoltam, hogy ő is ott feküdhetne előttem, a műtőasztalon. Akkoriban épp olyan eseteim voltak, amikor egy csecsemőnek három másodperc alatt kellett felnyitnom a mellkasát, hogy megműtsem, és ez nagyon megviselt lelkileg, jobban, mint korábban. Aztán elhessegettem ezeket a gondolatokat, hiszen nekem ez az életem! De a legnagyobb kihívás mégis az apaszerep. Ha az én lányom köhög, kétségbeesek, szinte meghalok. De ő nagyon jó fej, imádja az orvosokat, és szeret is hozzájuk járni.
– És te, Doktor Úr?
– Engem csak eszméletlenül tudnak orvoshoz vinni! Ismerem őket. (nevet)
– Szoktál álmodban műteni?
– Igen, akkor is jól operálok, de legjobban szalonspiccesen megy, akkor mindent meg tudok csinálni. (nevet)
– Kezdem érteni, hogy mire hívtad fel a figyelmemet az interjú elején! Te mikor tudsz kikapcsolódni?
– Csakis munka után! Igazából az alvásra nincs időm, mert még akkor is teszem a dolgom. Ahhoz, hogy ne égjek ki, néha ki kell nyomni a gombot, ezért imádom a szaxofont, az autóversenyzést és a kutyámat. Nagy tervem, hogy öregkoromra lesz egy szőlőbirtokom Toscanában, mégpedig egy jazzklubbal, és persze, ha lehet, akkor egy versenypályával.
– Megvalósítottad a gyermekkori álmod, amire vágytál?
– Fantasztikus dolog, amit csinálhatok, hiszen gyerekek életét menthetem meg. Folyamatosan képzem magam, mert a világ változik, és gyorsan elmegy mellettünk, ha nem figyelünk oda. Egyébként úgy érzem, mostanra elértem arra a szintre, hogy túl legyek a tanulófázison, úgyhogy most már igazán tudom élvezni, amit csinálok!

Szerző