Közel két évtizede Angliából indult a házasság hete kezdeményezés, amelynek az a lényege, hogy minden évben Valentin-nap környékén egy hétig a házasság és a család fontosságára irányítja a figyelmet. A házasság hetét ma már négy kontinens huszonegy országában, így kis hazánkban is ünneplik, és többek között ismert közéleti személyiségek, valamint kisebb közösségek életében meghatározó szerepet betöltő emberek állnak az ügy mellé. Teszi ezt évek óta Kutas Attila paksi plébános is szívvel-lélekkel, akivel elhivatottságról, a házasság melletti elkötelezettségről, a papoknak „beszóló” megnyilvánulásokról és tanító keresztekről beszélgettünk.

– Az Ön neve Pakson már évek óta összeforrott a házasság hetének helyi megmozdulásaival, de mielőtt erről beszélgetnénk, hadd kérdezzem meg, hogyan talált rá élete hivatására?
– A hivatás szóban benne van a „hív”, amit én mindig is úgy éltem meg, hogy az eredője valahonnan kívülről érkezik, vagyis egy nálam magasabb rendű valakinek a hívása. A kereszténység voltaképpen egy út, amire meghívtak, legalábbis így szoktam értelmezni a papi életutat. A názáreti Jézus mondja magáról, hogy „én vagyok az út, az igazság és az élet”, én pedig a vele való kapcsolatra lettem meghívva, mint minden megkeresztelt ember. Azt tartom igazán izgalmasnak, amikor az ember felfedezi, hogy milyen küldetést kap a hivatáson belül.
– És Ön milyen küldetést kapott?
– Azt, hogy a szolgáló papságban éljem meg a hivatást. Persze ezen belül is izgalmas, hogy mi papok sem vagyunk egyformák. Ha az ember részt vesz egy csapatépítésen, figyeli, hogy maga körül ki, milyen adottságokat kapott. Úgy vettem észre, hogy én afféle ötletgazda-típus vagyok.
– Készülve erre a beszélgetésre, egy ismerősöm úgy jellemezte Önt – ami megmondom őszintén, egy kicsit meg is lepett –, hogy „hatalmas figura”!
– Jól esik, szerénytelenség nélkül mondhatom, hogy tényleg jól esik az ilyet hallani! (nevet) Ezzel együtt persze teljesen természetes, hogy az elismerő szavak mellett negatívumokat is kap az ember. Ahogy Jézus is mondja: az ember a saját hazájában nem lehet próféta. Erről a papkollégákkal is szoktunk beszélgetni, és általában arra jutunk, hogy egy idő után mindenkinek a szolgálati helyén a legnehezebb elfogadtatnia magát, átadni az üzenetét. Ez is alátámasztja Jézus igazságát.
– Ehhez képest, amikor egy paksi jóbarátomnak meséltem, hogy Kutas Attila plébánossal fogok beszélgetni, reflexből vágta rá: „Őt nagyon szeretik Pakson!” Aztán egy prezentációban azt olvastam Önről, amit szerintem egy hittanos tanítványa készíthetett: „Ő nem a vallást akarja dogmatikusan belénk nevelni, hanem meg akarja ismertetni velünk a hit titkát. Hálásak lehetünk érte, vele kerek a világ.”
– Hűha! Ez utóbbi igazán meglepett, de szívből örülök, ha valaki őszintén így gondolja. Én valóban megtapasztalom ezt a szeretetet. Ezzel egyetemben Ferenc pápa arra is buzdít bennünket, hogy próbáljunk szót érteni azokkal is, akik nem értenek velünk egyet. Érdekes, hogy ez számomra általában sokkal jobban megy azokkal, akik nem keresztények, vagy nem vallásosak, mert valahogy könnyebben megtalálom velük a kapcsolatot. Itt Pakson például három éve nyitottunk egy katolikus óvodát, ahol azt látom, hogy a szülők nagy részében fals kép él az egyházról és a papságról – aminek biztosan van valamilyen komoly és reális alapja –, és ilyen esetekben olyan szép visszacsempészni egy-egy örömhírt! Nem szabad elfelejteni, hogy a kereszténység nem egy tipikus tanár-tanítvány viszonyról szól, ahol a tananyag áll a középpontban, függetlenül attól, hogy szereti-e tanítani a tanár, vagy örömmel tanulja-e a diák. Jézus, mester-tanítvány kapcsolatról beszél, aminek a sajátja, hogy a mester mindent át szeretne adni, a tanítvány pedig szeretne hasonlóvá válni a mesteréhez. Itt a kettejük viszonya kerül a középpontba, nem maga a tananyag. Én nyilván az Istennel való kapcsolódáson keresztül közeledek mindenki felé. Nemrég éppen Puskás Petihez és Dallos Bogihoz, akik Pakson mondták ki egymásnak a boldogító igent. Erről Peti írt is egy gyönyörű vallomást a Facebook-oldalára, amiben arról mesél, hogyan érintette meg ez a szertartás, mondván, mindig is tisztelte a vallást és a papságot, de korábban nem találkozott olyan emberrel, akit ez az egész ekkora örömmel töltött volna el. És olyan jó volt ezt olvasni! Ez is azt igazolta, hogy ha az Istennel való kapcsolatban közelítek bárki felé, az át fog menni!
– Viszont ebben a közeledésben elvitathatatlan az egyéni emberi tényező fontossága.
– Persze! Nem traumatizált, és kizárólag a tanokat követő kereszténnyé kell válni, hanem a vallás komolysága mellett, annak könnyed szellősségét is meg kell tudni élni! Én művészeti iskolában végeztem zongora-nagybőgő szakon. Ott is megtapasztaltam, hogy ha nem gyakoroltam, akkor pusztán a szándékkal, hogy le akartam játszani Chopin valamelyik zongoraművét, nem sokra mentem. A vallást is a gyakorlás tökéletesíti, akárcsak a zenélést.
– Ha már a gyakorlatot említi… Mondhatjuk, hogy Pakson szerzett némi tapasztalatot abban, hogyan kapcsolódjon az országos házasság hete kezdeményezéshez, amiben komoly részt vállalt eddig, és vállal idén is?
– Igen, bár a mostanra tervezett Puskás Peti-Dallos Bogi beszélgetést a pandémiás helyzet miatt sajnos el kell halasztanunk, de talán májusban majd bepótoljuk.
– Viszont korábban ugyanezen apropóból, például Gundel-Takács Gábor járt Pakson. Ön hogyan karolta fel ezt a kezdeményezést a maga eszközeivel?
– Nálunk működik a házas hétvége közösség, és ha jól emlékszem, 2019-ban velük kezdtük komolyabban szervezni ezeket a programokat. Akkor rendeztük az ifjú házasok vacsoraestjét, megáldottuk a jubiláns házasokat, és akkor járt itt Gábor is.
– Hogyan esett éppen rá a választása?
– Korábban Dombóváron szolgáltam, onnan ismertük egymást, emellett a hittanosaim megjegyezték, hogy hasonlít a fizimiskánk. Tudtam, hogy ő egy hitét gyakorló református ember, és nagyon jól sikerült az a bizonyos beszélgetés. De korábban volt már a vendégem az Európa-bajnok úszó, olimpikon Jakabos Zsuzsi és Dr. Csókay András nemzetközi hírű idegsebész is. Idén a házaspárok és a jegyespárok megáldását tartjuk szentmise keretén belül, emellett hivatalos vagyok egy pécsi programra, ami a Szólj be a Papnak! címet viseli.
– Ez olyasmi, amit a neve ígér?
– Ennek az a lényege, hogy a fiatalok bármit kérdezhetnek a színpadon ülő paptól, akit beszélgetőtársak faggatnak.
– Tehát ez program főként a fiatalokat szólítja meg. Az Ön tapasztalata szerint a házasság hetével mekkora közösség érhető el? Csak mert szokás azt mondani, hogy az instant-cserék korszakát éljük, amikor azonnal eldobjuk és lecseréljük azt, ami elromlik, meg sem próbáljuk megjavítani. Egyes álláspontok szerint igaz ez az emberi kapcsolatainkra, nevezetesen a párkapcsolatokra, vagy akár a házasságokra is.
– Nem szeretem az érzékenyítés szót használni, mert napjainkban olyan gyakran halljuk, hogy lassan elcsépeltté válik, de a házasság hete kezdeményezés valójában egyfajta érzékenyítés. Fel kell mutatnunk az embereknek ezt az utat, mint élhető, vállalható utat, olyan házaspárok közreműködésével, akik ezt a köteléket örömmel élik meg. Én abszolút a házasság mellett érvelek és teszem le a voksomat.
– Akkor játsszunk el a gondolattal, hogy ott ülünk azon a bizonyos „Szólj be a Papnak!” beszélgetésen! Egy ilyen gondolatra reagálva, szinte biztosan elhangozna a kérdés, „ha a pap nem házasodhat, miért érvel mellette”?
– Ez nemcsak, hogy megtörténhet, de már meg is történt! A válasz egyszerű: ha a halat megkérdezed, hogy mi a víz, nem fogja tudni elmagyarázni, mert benne él. Ugyanezt az analógiát tovább gördítve, magától értetődő, hogy abból fakadóan, hogy én nem élek házasságban, olyan dolgokat is meglátok vele kapcsolatban, amit az, aki benne él, nyilvánvalóan nem. Bár több száz párt eskettem már, azért az általam látott valóság is csak egy szelete a teljes képnek.
– Mi mindent lát, vagy látott már a házaséletből?
– Engem nem csak akkor keresnek meg a párok, amikor jól megy a soruk, mi a „nemszeretem napokon” is találkozunk. Ilyenkor mindig abban próbálom erősíteni őket, hogy ha netán döcög, vagy meg is romlik egy kapcsolat, az teljesen természetes! Egy görög-katolikus pap barátom mesélte egyszer, hogy jó ideig nem tudott meglenni a feleségével. Bár nem lépett be harmadik személy a kapcsolatukba, és ott volt az öt gyermekük is, valamiért mégis megfagyott a dolog közöttük. Aztán ahogy jött, ugyanolyan hirtelenséggel el is tűnt az életükből ez a probléma, de ehhez az kellett, hogy azt a nehéz időszakot is imádságban és bizalomban vigyék végig. Az megint egy másik kérdés, hogy különböző kultúrákban és régen, miért tartott esetleg tovább a felismerés, vagy milyen áron maradtak együtt a párok egy megromlott házasságban. Én nagyon örülök annak, hogy a pszichológia hatalmasat fejlődött az elmúlt pár évtizedben, és kiváló szakemberek tudnak megfelelő segítséget nyújtani a rászorulóknak. Viszont ki kell mondani, hogy alkalomadtán előfordulhat, hogy az a kisebb rossz, ha a válás megtörténik. Értelemszerűen az egyház tanítása szerint, a pár mentse meg a kapcsolatát, ha lehetséges – és jómagam is ebben hiszek –, de fel kell ismerni azt, amikor az együttmaradás lenne a nehezebb út.
– „Élhető közösség a házasság. Sok öröm van benne. De nagyon nagy iskola a megbocsátás iskolája is, ahova újra meg újra be lehet iratkozni” – mondta egy korábbi interjújában annak kapcsán, hogy miért fontos időről időre a nagyközönség előtt beszélgetni a házasélet szépségeiről.
– Korunkban a kereszttől és a szenvedéstől irtóznak az emberek, pedig a szenvedés szerintem Isten magasiskolája. Nem ő adja, de amikor ez megtörténik, akkor ott van és tanít vele. Sőt, sok mindent akkor tanít meg, amire egyébként más élethelyzetben nem lenne módja. Kiváló református püspök volt Kárpátalján Gulácsy Lajos, aki talán tíz évig volt kint a Gulagon, Kazahsztánban. A börtöntársa mesélte neki, hogy mindig pufogott a feleségével azért, ahogy és amit főzött, de ott megfogadta, ha egyszer kiszabadul, soha többet nem lesz egy rossz szava sem az asszonyhoz. Gulácsy intette, hogy a szaván fogja, és így is lett. A szabadulásuk után megkereste a férfit, akinek a felesége örömmel mesélte, hogy rá sem ismer a férjére, amióta hazatért: mindent megköszön, és mindenért hálás. Gulácsy félig viccesen erre azt mondta, hogy „Sztálin elvitt egy ördögöt, és visszaadott egy angyalt”. A szenvedés tehát válhat a Jóisten nevelő iskolájává. Ilyenkor kell az embernek figyelmesnek lennie, és arra gondolnia, mit tanulhat az adott helyzetből. Ha egy házasság válságba kerül, akkor nem szabad rögtön kilépni! Figyelni kell, hiszen Isten biztosan ott van, és észre kell venni, hogy mi lehet a szándéka: formálni a személyiséget, türelemre tanítani? Ezt egyébként magam is gyakorlom, amikor válságos időszakban vagyok. Nemrég például kórházba kerültem, mert covidos lettem, és nagyon szenvedtem. Mivel a realitás nem az volt, hogy ebből hipp-hopp felépülök, ezért a gyógyulásom közben elkezdtem befelé figyelni, hogy ebben a kínban, vajon mire taníthat Isten? Ezért imádkozom mindig, ha válságba kerülő házasságról hallok, hogy bírják, szenvedjék ki, amit kell, ha abból valami szép sülhet ki.
– A házasság hetének mindig van egy mottója: volt már a „Veled kiteljesedve”, a „Randevú egy életen át”, a „Csapatjáték szerelemmel”, az idén pedig a „Maradjunk együtt!”. Az Ön értelmezésében ez mit jelent?
– Mindazt, amiről az előbb beszéltünk, illetve a hivatást, ahonnan elindultunk. Ahogy én kaptam a hivatást, úgy Te is megkaptad a párodat, akivel együtt tudod kiteljesíteni az életedet itt, a Földön. Ha hiszel ebben, az minden nehéz pillanaton átsegít!