A tűzoltóknak nap mint nap szembe kell nézniük a félelemmel, egyetlen esélyük, ha maguk mellé állítják, hiszen megfutamodni képtelenség. Őket akkor hívjuk, amikor mi már pánikba estünk és tőlük várjuk a megoldást. Kiérkezve a helyszínre bármilyen elrettentő kép tárul is eléjük, nekik menteniük kell. Hogyan kezeli a stresszt egy tűzoltó? A látottakat miként lehet feldolgozni és egy fiókba tenni? Varga Szabolcs évekig a tűzoltók csapatát erősítette, de pár hónapja leszerelt, és vállalta a beszélgetést egykori hivatásáról, melynek szerves része a félelem.
– Mennyire lehet felkészülni arra, ami a valóságban is megtörténhet?
A szakmát megtanítják, tudjuk a szabályokat, gyakorlatokon is részt veszünk, de tapasztalatot csak az életből meríthetünk. Érdekes, ha így visszagondolok, akkor mélyebb nyomot a boncolás hagyott bennem. A horrorfilmeket se szeretem, úgyhogy nem viseltem túl jól, amikor előttem egy méterrel egy hullát boncoltak fel. Ennek nem volt semmifajta életszerűsége, az élet merőben más. Viszont az égett csontnak a szaga a mai napig itt van az orromban, rettenetes volt. A valós szituációkban annyira hajt minket az adrenalin, hogy a történteket másképp értékeljük. Lehet, hogy a helyszínen is ki kell szednem egy halottat a kocsiból, de ott a megoldásra koncentrálok, és végrehajtom a feladat, nem kezdek el azon morfondírozni, hogy valójában egy hulla van a kezeim között.
– Gondolom, valamilyen szinten megviseltek a látottak?
– Néhány momentum örökre megmarad bennem. Egyébként nem szabad belefolyni lelkileg a tragédiákba, mert akkor tönkreteszed magad. Ezért is lehet, hogy a kívülállók szemével hidegnek érződünk, mert nem cipeljük más drámáját a saját vállunkon.
– Már abban a pillanatban érzed a drukkot, amikor bepattantok a tűzoltóautóba?
A pálya elején még rögvest felszökik az adrenalin a szervezetben, amint a fény felvillan a tűzoltóságon, és indulni kell a helyszínre. Ez idővel változik.
– Elég kellemetlen lehet, ha félálomban felvillan a fény…
– Éjjel borzasztó arra felébredni, hogy világít a lámpa, és rohanni kell. Egy szempillantás alatt kiszökik az álom a szememből.
– Miként hatnak rád a stresszes helyzetek?
A kiképzésen volt egy érdekes feladat: egy sötét szobában berendeztek egy labirintust. Beöltöztünk, beküldtek a korom sötétbe, ahonnan ki kellett szabadulnunk. A lámpa semmit sem segített, maximum 20-30 centire ért el a fénye. Néha egy-egy villózó fény megtörte a sötétséget, keringtünk a rácsokból felépített, kiszámíthatatlan labirintusban, ahol különféle nehézségek bonyolították a kijutást. Miután kiértünk, pszichológussal elemeztük ki a történteket.  Kiderült, hogy akinek megmaradt egy videószerű képsorozat az emlékében arról a pár pillanatról, amikor világított valami, annak az adrenalin a szervezetében olyan szinten volt, hogy tudott ésszerű döntéseket hozni. Aki nem emlékezett semmire, annak olyan magasra szökött, hogy képtelen volt logikusan gondolkodni, azaz nem tudta jól kezelni a stresszhelyzetet. De ez fejleszthető azzal, hogy minél többször szembe nézel a félelemmel.
– Mi volt számodra a tanulsága ennek a feladatnak?
Megtapasztalhattuk, hogy stresszhelyzetben hogyan tudjuk kezelni a szorongást, ami bennünk mocorog. Ha képtelen vagy kordában tartani a benned felgyülemlett feszültséget, akkor banális dolgokat sem fogsz tudni megtenni egy pánikhelyzetben. Ha lefagysz, képtelen vagy logikusan gondolkodni. Az pedig csak hab a tortán, hogy stresszhelyzetben kapkodni kezded a levegőt, ezért a légzőből gyorsabban fogy.
– Ezt úgy kell elképzelni, mint a búvárfelszelést, csak itt a füst ellen szükséges a légző?
Abszolút. Aki még nem próbálta ezt ki, el se tudja képzelni, hogy a légző milyen bezártság-érzetet kelt. Nem beszélve arról, ha vegyi bevetési ruhát is magunkra kell vennünk, amit egyedül képtelenség levenni. A levegővel jól kell gazdálkodni, úgy, hogy közben a feladatot sikeresen végre kell hajtani, az idő pedig fogy…
– Rendkívül tudatosnak kell lenni, itt nem lehet hibázni.
– Ez így igaz! Tisztában kell lenni vele, hogy akkor maradhatsz életben, ha nem stresszeled magad, így tudsz okos döntéseket hozni, jól felhasználni a levegőt, úgy, hogy nem kapkodod a levegőt, és megmenteni a saját életedet és másét is.
– Melyik volt a pályádon a legmegrázóbb eseménye?
Az emberek reakciója elég kiszámíthatatlan egy balesetnél, ahol sokkos állapotban próbálják felfogni a történteket. Emlékszem, egyszer Soltnál volt egy súlyos baleset, négyen ültek az autóban. Egy személyt ki kellett vágni a roncsok közül, miközben mentettük a beszorult személyt, akaratlanul is hátra néztem, ahol egy idősebb úr kétségbeesetten kiabált, rángatta a mellette lévő hölgyet, aki addigra már halott volt. Látszódott a rémület a férfi arcán, egy világ omlott össze benne, mert elvesztette a feleségét. Szörnyű volt.
– Mit veszel észre magadon, hogyan hat rád a félelem?
Amikor ott vagyok a helyzetben, a megoldásra törekszem, csak utána tudatosulnak a látottak.
– Visszagondolva, kerültél olyan szituációba, amikor az életed forgott kockán?
Egyszer határozottan elgondolkodtam rajta, hogy normálisak vagyunk-e? Kiértünk a helyszínre, ahol pálinkát főztek, és a gázpalack egy három lábú stokin áll, a tűzrózsa eldőlt, és rövid időn belül lángokban állt az egész ház. Oltottuk a tüzet, és megláttuk, hogy ott egy gázpalack, ami még nem robbant fel, de ki tudja mikor fog?! Biztosan az őrangyalok vigyáztak ránk, hiszen ha az ott eldurran, akkor ma már nem valószínű, hogy itt beszélgetünk.
– Ebből is látszik, hogy ez is egy csapatmunka, ahol egymásra vagytok utalva.
– Ez így igaz. A feladatokat előre leosztjuk, mindenki pontosan tudja, mi a dolga, itt nincs hezitálás. A parancsnok ismeri, kinek melyik az erősebb oldala, ez alapján osztja be az embereket.
– Amikor megkaptad a pontos címet, végigfutott az agyadon, vajon kihez kell sietni?
– Attól mindig tartottam, hogy olyan címet adnak meg, ahol éppen egy családtagom lakik. A baleseteknél is csak a szerencsében bíztam, nehogy véletlen egy szerettemet kelljen kiszolgáltatott helyzetben látnom, ne adj’ isten a szemeim előtt haljon meg.
– Hálásak az emberek, akiknek segítettetek?
– Mi ritkán kapunk visszajelzést, hiszen általában sokkos szituációba kerül az áldozat – mire feleszmél, már nem vagyunk a helyszínen. Régen volt még olyan, hogy a parancsnokságnak címeztek levelet, amiben megköszönték, hogy a szörnyű helyzetben segítettünk rajtuk. Ezek jó érzéssel töltöttek el bennünket.