Otthonról hozott mintáink életünk minden területén meghatározóak. Egy párkapcsolat sikeressége a két fél mintáinak összehangolásán is múlik. Ha sikerül kialakítani egy közös metszetet, akkor fejlődhet az együttműködés.

Az ismerthez való ragaszkodás
A tágabb családi környezetből kapott mintáinkhoz később is ragaszkodunk, és nemcsak azokhoz, amelyek az életünket segítik, megkönnyítik, hanem sokszor azokhoz is, amelyek szenvedést okoznak. De mi is áll ennek a lélektani hátterében? – Ami ismerős, az megszokott. Ami megszokott, az pedig biztonságos a számunkra. Mivel a biztonságérzet az egyik legfontosabb igény az életünkben, így hajlamosak vagyunk ragaszkodni azokhoz a mintáinkhoz is, amelyek ugyan nem váltak be, de legalább ismerősek – osztja meg velünk tapasztalatait Kozma-Vízkeleti Dániel család-pszichoterapeuta. – A hétköznapi minták a családokban generációkon keresztül adódnak tovább – egészen a legapróbb részletekig: hogyan sikáljuk a főzőedényt, hogyan főzzük a paprikás krumplit, hogyan hajtogatjuk a ruhákat, hogyan pakolunk a konyhaszekrénybe, hogyan telik egy hétvége, hogyan indítjuk a gyerekeket iskolába, hogyan vitatkozunk a párunkkal kapcsolati kérdésekről.

Az első minta meghatározó ereje
A családi minták az egész életünket átszövik. Nem a felmenőink útmutatásai hagynak maradandó nyomot bennünk, mint például apánk ehhez hasonló dörgedelmei: „Édes fiam, a nőkkel mindig tisztelettel kell beszélni!”, vagy „Édes lányom, így csináld, meg úgy csináld!”, hanem az, amit látunk. Ellessük, hogy apánk hogyan beszél más nőkkel, hogy anyánk hogyan fogadja apánkat, hogy egymásnak hogyan fejezik ki a szeretetüket, hogyan egyeztetnek pénzkérdésekről… Ezek állnak rendelkezésünkre mintaként.
Életünk első párkapcsolati mintája a szüleinké, ami – mint minden első minta – rendkívül meghatározó. Ez nem azt jelenti, hogy determinál bennünket, vagyis mindenképpen ugyanolyan kapcsolatot alakítunk ki, mint amit láttunk. Viszont az lesz számunkra a természetes, ahogy a szüleink kifejezték egymás felé az érzelmeiket, ahogy együttműködtek, ahogy a pénzügyeiket kezelték és így tovább. A magától értetődő dolgokat felülírni komoly munka és elhatározás eredménye, ebben pedig sokat segíthet a párunk.
– Minden nagyobb életfeladat elénk tárja a lehetőséget, hogy átgondoljuk, milyen mintáink vannak. Például az elköteleződéskor vagy az otthonról való elköltözéskor óhatatlan, hogy felidézzük, mit láttunk a szüleinktől. Ők hogyan oldották meg ezt a feladatot, és mi az, amit ebből átvehetünk. Fiatal felnőtt korunkban általában megfogadjuk, mi biztos, hogy másképp fogjuk csinálni, mint a szüleink – folytatja a szakember. – Azzal azonban, hogy eldöntjük, mit nem fogunk csinálni, még nem vagyunk kint a vízből, mégis sokszor abba a hibába csúszunk bele, hogy megállunk annál, amit nem szeretnénk. Előre viszont az visz, ha arra is kidolgozunk egy stratégiát, hogy mit igen. Ez már sokkal komolyabb tevékenység: hetek, hónapok, évek átgondolása, vagy ugyanennyi pszichoterápiás munka eredménye lehet, ha valamiben nagyon elakadtunk. A saját minták kialakítása az egyik legfontosabb életfeladat úgy 12 és 22 éves kor között.  Ezek különbözhetnek is a szüleinkétől, de az ő mintáik bizonyos elemeit át is vehetjük. A legfontosabb azonban, hogy egy saját alkotásról legyen szó.

A közös minta kialakítása
Minden párkapcsolat két hozott mintának az összegyúrásából származik. Amikor egy fiatal pár elkezd összecsiszolódni, akkor mindenki hozza magával a saját mintáját, megpróbálja azt képviselni – harcosabban vagy elfogadóbban a másik felé –, és ezekből kialakítanak egy saját mintát, ami valamilyen formában a kettejük mintáinak metszete lesz. Ők már ezt fogják továbbadni. Ha valamire nekem nincs használható mintám, akkor jó esetben a páromnak lesz. Ha én nem kaptam útmutatást mondjuk arra vonatkozóan, hogy hogyan figyelünk oda a másikra, akkor lehet, hogy a másik kapott. Így tudjuk egymást fejleszteni a kapcsolatban. Persze ugyanennek az ellenkezője is elképzelhető: ha nem szánunk időt és energiát az összecsiszolódásra, ha nem figyelünk oda egymásra eléggé, akkor ez hiányként jelentkezik majd a kapcsolatunkban. Ha nem jól csiszolódunk össze, ha nem dolgozzuk össze a hozott mintáinkat, akkor az életünk bizonyos fontos részeire – például a gyermek érkezésére – nem lesz forgatókönyvünk. Ez vagy rengeteg indulatot és vitát gerjeszt a kapcsolatban, vagy egyszerűen eszköztelennek érezzük magunkat meghatározó élethelyzetekben.
– Sokkal izgalmasabbak a közös minta kialakításában rejlő lehetőségek – részletezi tapasztalatait Kozma-Vízkeleti Dániel. – Ha teret adunk egymásnak, ha hajlandóak vagyunk odafordulni egymás mintái felé, akkor lesz lehetőségünk összegyúrni a kettőnk mintáit. Többnyire a párkapcsolat második és negyedik éve közé esik, illetve az összeköltözést követi az az időszak, amikor az a dolgunk, hogy kialakítsuk a saját közös mintákat. A legapróbb praktikumokig: mikor kelünk föl; mi az, amire költünk pénzt, mi az, amire nem; mi számunkra a higiénia; be lehet-e jönni a lakásba cipővel, vagy a bejáratnál le kell venni; mi számunkra a pihenés, mi számít kikapcsolódásnak; hogyan tartjuk a kapcsolatot a család más tagjaival vagy a családon kívüli személyekkel. Ez egy konfliktusosabb időszak a kapcsolatban, amikor mindenért meg kell harcolni, de nem megúszható. Építi, gazdagítja és fejleszti az együttműködést. Benne lenni ugyan néha ijesztő, mert azok a párok, akik ebben az életszakaszban vannak, általában arról számolnak be, hogy „hú, eddig boldogok voltunk, most meg butaságokon vitatkozunk”. Ezek azonban egyáltalán nem butaságok, hanem a kapcsolat érdekében végzett munka elemei.

A kapott minták újraírása
A családi minták elkísérnek bennünket egész életünkben. Minden generációnak lehetősége és egyben felelőssége is válogatni a kapott minták közül: melyek azok, amelyek segítik az életét, illetve melyek azok, amelyek nem. Nagyon kemény önismereti feladat lerakni a minket nem szolgáló mintákat, és újakat kialakítani helyettük. Sok beszélgetést, átgondolást, tanakodást kíván meg. Az nem visz előre, hogy szidjuk a szüleinket azért, mert például valamire nem tanítottak meg. Az viszont igen, ha átgondoljuk, hogyan szeretnénk élni, hogyan alakíthatunk ki egy számunkra megfelelő életstílust, hogyan szeretnénk kapcsolatban lenni. Nagy lépést tehetünk előre azzal, ha végiggondoljuk a kapcsolatra vonatkozó elvárásainkat. Végignézzük, hogy az elvárásaink és igényeink közül melyek azok, amelyek tényleg nekünk fontosak, és azt is tudjuk, hogy miért; és melyek azok, amelyeket valahol máshol – az anyukánktól, a szomszédtól, esetleg könyvekből – szedtünk össze. Csak azokat tudjuk hitelesen képviselni, amik tényleg nekünk fontosak, vagyis belsővé váltak, a többit el is hagyhatjuk. A nem számunkra lényeges elvárásokat nem is tudjuk hitelesen közvetíteni, ami nagy indulatokat képes szülni a kapcsolatban. Sokat segíthet a párunkkal, a barátainkkal vagy a szüleinkkel való beszélgetés. Bármilyen meglepő ugyanis, azokkal is lehet kapcsolati kérdésekről diskurálni, akiktől a mintáinkat kaptuk. Így még könnyebben tudatosodhat bennünk, hogy mi az, amit mi várunk el a párunktól, és mi az, amit mástól vettünk át. És legyen elég az, amit mi várunk el.

Mindig ugyanazok a körök
Hozott mintáinkat sokszor úgy ismerhetjük fel, hogy ismétlődően belefutunk olyan helyzetekbe, amiknek konfliktus a vége. Általában nem is értjük pontosan, hogy már megint hogyan jutottunk el idáig. Ilyenkor egy tudattalan minta dolgozik bennünk. Ezekben az esetekben érdemes elgondolkodnunk azon, hogy vajon honnan ismerős számunkra ez a helyzet, hol találkoztunk hasonlóval. Mondjuk, azon veszekszünk, hogy ki locsolja meg a virágokat. Fel kell tennünk a kérdést, hogy hol találkoztunk hasonlóval. A szüleink veszekedtek ilyesmin vagy a nagyszüleink? Vagy velünk veszekedtek gyerekként olyankor, ha nem gondoztuk a virágokat? A „Honnan ismerős korábbról?” kérdés minden pszichoterápia és a saját magunkon végzett munka egyik alapkérdése lehet. Amire pedig a kérdés megválaszolása kapcsán jutunk, azon megint csak érdemes tanakodni. A hozott mintáink között úgy is érdemes válogatni – mert nincs jó és rossz minta, ez nem egy erkölcsi mérce –, hogy megvizsgáljuk, egy-egy otthonról hozott mintának mi a hozadéka és mi a költsége. Mit nyerünk vele, és miből maradunk ki általa. Azokat a mintákat, amik nagyon erőteljesen elbillennek a költség irányába – vagyis nagy erőfeszítésbe kerülnek, de igaziból nem nyerünk belőlük semmit –, azokat érdemes megpróbálni újraírni. Ez megint csak hosszú folyamat lehet: magunkkal szembeni kíméletlen őszinteséget, sok-sok beszélgetést igényelhet. Egy párkapcsolatban azonban rá is vagyunk kényszerítve az újragondolásra, a másik fél ugyanis rögtön jelzi, ha valamilyen elvárással nem ért egyet, vagy egyszerűen nem szeretné, ha bekerülne a kapcsolatunkba.
– Mostanában jár hozzám egy házaspár – mesél egy konkrét példát a család-pszichoterapeuta. – A feleség nagyon szigorúan elvárja a férjétől, hogy ne használjon csúnya szavakat. Az ilyen esetek mindig is óriási érzelmi reakciót váltottak ki belőle, ami akkor vált érthetővé, amikor a családfájával dolgoztunk. Kiderült, hogy a nő egyik felmenője valakinek mondott valami csúnyát, mire az illető öngyilkos lett. A történet tanulsága az volt számára, hogy a csúnya szavaknak halál a vége. Így már rögvest érthetővé vált, hogy a nőnek miért annyira fontos, hogy egyetlen csúnya szó se hangozzék el. Miután a házaspár erre rálátott, rögtön sokkal könnyebbé vált a közöttük való együttműködés. A férj megértette, hogy a feleség nem rá haragszik, hanem egy korábbi családi történet érzelmi ereje hat rá. Ez nagyon komoly feladat más helyzetekben is: például az, hogy az apánkra irányuló haragunkat ne a férjünkön verjük le, az anyánkra irányulót meg ne a feleségünkön.

A párterápia pozitív hatásai
Kozma-Vízkeleti Dániel meglepően kedvező eredményekről számol be: a hozzá terápiára járók háromnegyede a kapcsolat javulását tapasztalja. Már néhány ülés után észlelik, hogy előrelépnek. Ez nem azt jelenti, hogy a terápiára járók egynegyedének a kapcsolata romlik, inkább az jellemző, hogy nem változik a helyzet, stagnál. Sajnos előfordul olyan is, hogy nem sikerül megállítani a korábbi negatív irányú tendenciát, és az tovább rombolja az együttműködést.

– Csodák ugye nincsenek, mindenért meg kell dolgozni – fejezi be a szakember. – A családterápia nem arról szól, hogy minden kapcsolatot helyre kell hozni. Úgy fogalmaznék, hogy minden kapcsolatot helyre lehet hozni akkor, ha a felek azt a döntést hozzák – és mind a ketten kellenek ehhez –, hogy hajlandóak további erőfeszítésekre a kapcsolat érdekében. Még ha az egyik fél előbbre jár is, mint a másik, megfelelő módszerekkel őt is be lehet vonni a kapcsolat megmentése érdekében végzett munkába. Hiszen miért is akarna bárki is kimaradni a mindkettőjüket érintő kérdések megvitatásából, a hátralévő közös életük szabályrendszerének a kidolgozásából? Azzal általában még a vonakodókra is lehet hatni, hogy „hoppá, hoppá, én itt beleszólhatok valami fontosba, valamibe, ami engem is érint” – és ez lehet a kulcsszó. Ha valaki nem hajlandó erőfeszítésekre a kapcsolat érdekében, vagyis a fásultság az egyik legrosszabb prognózis a kapcsolatok tekintetében. Nagyon nem mindegy viszont, hogy hogyan kérjük a másikat, hogyan szólunk hozzá – mi is hozzájárulhatunk ugyanis ahhoz, hogy a másiknak ne legyen kedve együtt tanakodni. Például ha nem hagyjuk szóhoz jutni, ha nem hallgatjuk meg, megtanítjuk neki, hogy nincs jelentősége annak, amit mond. Ezt is együtt alakítjuk. Amikor azonban a felek úgy döntenek, hogy nem hajlandóak tenni az ügy érdekében, vagy az egyik fél áll úgy hozzá, hogy „én már mindent megtettem, most már te jössz!”, akkor szinte természetszerűleg a kapcsolat megszakítása az egyetlen lehetőség.
Szerencsére azonban egyre növekszik azoknak a száma, akik dolgoznak magukon. Mind népszerűbbek az önismereti csoportok, az elvonulások, az önsegítő könyvek, amelyek kiváló gondolatébresztők lehetnek. A családi minták átadásáról és az ezzel kapcsolatos munkáról szól Orvos-Tóth Noémi Örökölt sors című könyve. Az önmagunkon való elmélkedést szolgáló csoportok már nemcsak a nőknek állnak a rendelkezésükre, hanem Magyarországon is egyre több férfi önfejlesztő csoport van. Kozma-Vízkeleti Dániel nem ért egyet azzal a feltevésünkkel, hogy a nők tudatosabbak lennének, mint a párjuk, a hozzá bejelentkezők között ugyanis 6:4 arányban többségben vannak a férfiak.