Természetesen, szelíd mosollyal, olykor örömkönnyekkel a szemében mesélt Edina arról, amiről talán boldogabban nem is lehet: kislányuk, Lilla örökbefogadásáról. Ugyanis ezzel valóra vált az álma, édesanya lett. Ők a titkos örökbefogadás mellett döntöttek, így a világra hozó anya nem érdeklődhet a csemete felől, de idővel Lilla felkeresheti őt. Ez még a jövő zenéje, az viszont egészen biztos, hogy ez a történet így lett kerek, egész.

– Mit gondoltál gyermekként az anyaságról?
– Minél előbb szerettem volna édesanya lenni, ez régi vágyam volt. A családom egy védőburkot ad, ami mindig körülvesz, a mai napig, ezért én is szerettem volna egy saját szeretetburkot építeni. Az örökbefogadás egyáltalán nem állt tőlem messze, nem idegenkedtem ettől. Talán éppen ezért nem meglepő, hogy elég hamar megfogalmazódott bennem, hogyha más út nincs, akkor belevágunk. A férjemnek kellett egy kis gondolkodási időt adnom, de elég hamar úgy döntött, hogy meg kell próbálnunk.
– Miért döntöttél úgy, hogy felvállalod a történeteteket?
– Az örökbefogadás a mai világban nem lehet már tabu, ez egy természetes folyamat. Egy életen át úgy sem lehet titkolózni, sőt óriási terhet vennék ezzel a vállamra, nem beszélve arról, hogy a gyermekemnek is csak ártanék vele. Sőt, ha mástól tudna meg részletek a saját életéről, biztosan elvesztenénk a bizalmát, ami pedig a kapcsolatunk alapja. Azt gondolom, ha megosztom a történetünket, akkor azzal segíthetek másoknak is, akik hasonló küzdelmeket vívnak.
– Az első perctől kezdve nyíltan vállaltad az örökbefogadást?
– Egyik pillanatról a másikra lettem édesanya, ez a környezetemnek is feltűnt, kérdő szemekkel néztek, amikor babakocsival sétáltam az utcán.  „A sógornőd babája?” – kérdezték. Ezek után minek is kellene egy valótlan, kitalált világot felépítenem, miközben olyan boldog voltam, hogy édesanya lehetek és büszkén vállalom, hogy a kislányomat örökbe fogadtuk.
– Évekig küzdöttetek azért, hogy kismama legyél, mi tartotta akkor benned a lelket?
– A végletekig képes voltam bízni abban, hogy ennyi sikertelenség után biztosan csak valami jó jöhet. Pár nap összeomlás után erőre tudtam kapni, és újra vártam, hogy a következő hónapban megtörténjen a csoda. Elég sokáig éltünk ebben a várakozásban, hat évig próbáltunk mindent megtenni azért, hogy gyermekünk szülessen, az utolsó két évben viszont már lemondtunk a lombikról.

– Tapasztaltad azt, hogy ilyen esetben csak kismamát, babakocsit toló édesanyát, tipegő gyerkőcöt látsz a környezetedben, és folyamatosan szembesülsz a saját valóságoddal?
– Ez padlóra küldi az embert, bevallom, nehéz volt örülni úgy a másik örömének, hogy közben nekem nem sikerül, de akkor már tudtam, hogy csak pár hónap választ el attól, hogy nekem is teljessé váljon az életem. A sógornőmnek és a tesómnak is volt már akkor gyermeke, sőt, a kollégáim közül is sokan szültek már, én pedig vágyakozva néztem őket, alig vártam, hogy a saját babámat foghassam a kezemben. De imádtam velük foglalkozni, anyaként babusgattam őket, rendkívül hamar megtalálom a közös hangot velük.
– Mikor jutottál el arra a pontra, amikor már nem voltál nyitott egy újabb beavatkozásra?
– Egy idő után a sikertelen próbálkozások elveszik a hitedet. Belefáradtunk, pedig a világ végére elmentünk volna, hogy egyszer sikerüljön, de láttam azt is, hogy a lombikprogramért is hatalmas összegeket kell kifizetni, és habár mindent megtesznek, a siker nem garantált. Nem beszélve arról, hogy a kezelések hatására az egész hormonrendszer felborul. El kellett jutnom arra a pontra, hogy belássam: ez egy felesleges küzdelem. Sikerült elengednem, nem ragaszkodtam ahhoz, hogy természetesen úton szülessen babánk.
– Kiderült, hogy mégis miért nem lehetett gyermeketek?
– Elméletig nem, nincs papírunk róla, hogy ne lehetne természetes úton gyermekünk, talán így még nehezebb elfogadni a kudarcot. De attól a pillanattól kezdve, hogy megérkezett hozzánk Lilla, már nem volt hiányérzetem. Örültem, hogy mégiscsak sikerült, ha más úton is, de végül család lettünk.
– Milyen út vezetett oda, hogy a végén a kezetekben vihettétek a pólyás apró tündért?
– A mi időnkben két évet kellett várni arra, hogy szülők lehessünk, ez kezdetben hosszú időnek tűnt, de végül is egészen gyorsan elröppent. Rengeteg tényezőtől függ az örökbefogadás hossza, természetesen nagyban befolyásolja az, mennyire vagyunk elfogadóak. Minél szűkebbre szabod a kört, annál hosszabb ideig kell várni a babára. Mivel még csak 28 éves voltam, amikor beadtuk a papírokat, úgy éreztem, képes vagyok éveket is várni arra, hogy egy egészen pici csöppség találjon ránk. Mivel nem szülhettem, nem szerettem volna még a babázást is kihagyni, ezért egy hónapos korig leszűkítettük a kört. Azt pedig tudomásul vettük, hogy így jócskán megnehezítettük a helyzetet, de bíztunk a szerencsében.
– Két évig minden egyes nap ugrásra készen álltál, hogy mehess a kórházba?
– Nem forogtak e körül a gondolataink folyamatosan, hagytuk, hogy történjenek a dolgok, úgy, ahogy azt megírták. Évekig azon aggódtunk, hogy sikerült-e a kezelés vagy sem. A folyamatos kudarcok után nem szerettük volna a várakozást végigszorongani, hiszen majdnem biztosak voltunk benne, hogy belátható időn belül szülők lehetünk. Amikor közeledtünk a két évhez, már egyre izgatottabbak voltunk. Ha idegen szám hívott, egyből felcsillant a szemem. (nevet)

– Nektek nem állt rendelkezésre kilenc hónap, hogy felkészüljetek a baba érkezésére, egyszer csak belecsöppent az életetekbe.
– A tanfolyamon mesélte egy örökbefogadó pár, hogy ők nem készültek előre a baba érkezésére, egy hét alatt rendezték be a babaszobát. Nekem ez tűnt természetesnek, fájdalmas lett volna a tudat, hogy a gyermekszoba ott áll üresen, akár évekig. Végül mi is két hét alatt készültünk fel Lilla érkezésére, ami nem túl hosszú idő, rettentő intenzív időszak volt.
– Az örökbefogadó szülőket tanfolyamon készítik fel az előttük álló időszakra. Miben segített neked?
– A tanfolyamon pszichológus segítségével indulunk el az önismeret útján. A szakember segített rávilágítani, hogy ilyen esetben mire van szükségük a gyermeknek, hogyan alakítsunk ki egy bizalomra épülő kapcsolatot vele. Már ott tudatosítják, hogy tudnia kell arról, hogy ő örökbefogadott gyermek.
– Mit éreztél, amikor megcsörrent a telefon?
– Önfeledt boldogságot! Misztikus volt a történetünk folytatása, hiszen kislány koromban kaptam egy babát, amit még anyakönyveztem is, melyben megadtam a születési adatokat. Amikor megpillantottuk a kórházban, ránk nézet és mosolygott, akkor bevillantak a régi adatok… minden stimmelt. Nem hittem a fülemnek, mi ez, ha nem egy mese, ami valósággá vált?!
– Hiszel abban, hogy ez meg volt írva?
– Ez a vonzás törvénye – én azt gondolom, hogy mi írjuk a saját történetünket. Azóta többször tapasztaltam, hogy képesek vagyunk bevonzani, amit igazán szeretnénk.

– Gondolom, így is akadt elég dilemma.
– Bennem nem, a férjem viszont teljesen másként élte meg ezt a helyzetet, de azt gondolom, a kétségek benne is hamar feloldódtak. Ebben rengeteget segített a környezetünk, hiszen a családunk abszolút támogatott minket, megerősítettek bennünket abban, hogy ez a mi utunk.
– Edina, ne haragudj, de nem lehet észrevenni, mennyire hasonlít rád Lilla!
– Olyan szívmelengető, amikor megjegyzik, mennyire szembetűnő a hasonlóság…(mosolyog) Pedig a személyiségjegyeket nem tőlünk örökölte, de a mintát egyértelműen mi adjuk neki, ezt is továbbviszi. Elég erős egyéniség, megállás nélkül feszegeti a határokat, amit az édesapja néha nehezen visel.
– Milyen be nem forrott sebek vannak, melyekkel együtt kell létezni?
– Egy örökbefogadott gyermeknek gyásszal kezdődik az egész élete, az ősbizalom törik meg azáltal, hogy az életet adó lemond róla, ezáltal megszakad a kapcsolata azzal a személlyel, akivel kilenc hónapon át együtt léteztek. Az elvesztésének az átélése, mélyen bennük lakozik. Észreveszem már olykor, hogy kissé bizalmatlan Lilla is. Folyamatosan erősíteni kell benne, hogy bármi történik, mi vagyunk a biztos pont az életében. A minap késve érkeztem az edzésére, ügyesen várt, de meglátva engem, súgta a fülembe: azt hittem, már nem is jössz értem. Lehet, hogy egy másik gyermekben is megfogalmazódik, de nekem egyből eszembe jutott, hogy lehet, hogy a mélyen lakozó sérülések törnek fel.

– Hogyan lehet az örökbefogadást természetesen megélni Lillával?
– Kezdetektől olvastam neki olyan mesét, melyben a mesehős örökbefogadott, ez segített abban, hogy természetesen kezeljük ezt az élethelyzetet. Ezen kívül megírtam Lilla saját történetét is, a valóságot fontam össze a fantáziavilággal, hiszen Lilla az angyalok szárnyán érkezett hozzánk. A barátnőm illusztrációt is készített hozzá, és kiadásra vár. Egy példányt természetesen kinyomtattam Lillának, karácsonyra az angyalok hozták neki. Azt éreztetjük vele, hogy ez az édesapjával sem titok köztünk, bármikor beszélhetünk róla, sőt a kérdéseit is bátran felteheti nekünk. Ezekre – amennyire csak lehet – fel kell lelkileg készülni, hiszen minden életszakaszban lesznek olyan kérdések, amelyek foglalkoztatják, bár biztosan váratlanul fog néhány érni.
– Mire nem lehet felkészülni?
– Nem is a kérdések adják fel a leckét, hanem inkább a kijelentései tudnak ledöbbenteni, amikre aztán senki sincs felkészülve. Ha dühös, nem tudja a benne felgyülemlett feszültséget levezetni, ilyenkor képes a fejemhez vágni, hogy nem én vagyok az édesanyja. Azt gondoltam, hogy ez majd csak tinédzserkorban fog előkerülni. Először nagyon nehéz volt, következő alkalomnál már nem zaklatott fel. Az megnyugtat, hogy az örökbefogadó csoportban a szülők ugyanezekkel a szituációkkal találkoznak, ezeket megvitatva sokkal egyszerűbb túllépni a lelkemig hatoló kijelentéseken.
– Elmeséli az óvodában a történetét?
– Amikor éppen olyan hangulatában volt, az óvodában is büszkén mesélte, de bántotta, hogy a többiek nem örökbefogadott gyermekek. Ezért is szoktunk csoportokba járni, ahol ugyanabban a helyzetben lévő barátokra lelhet, így már nem érzi magát egyedül.

– Felkavaró lehet egy örökbefogadó édesanyának, amikor a gyermeke fel szeretné kutatni a gyökereit. Ezekhez az érzékeny szituációkhoz kaptatok útravalót a tanfolyamon?
– Azt gondolom, hogy ezek nehéz időszakok lesznek, főleg, ha már akkora lesz, hogy szeretné konkrétan kutatni a történetét, megismerni azt, aki a világra hozta. Ez egy természetes folyamat, de felkavaró élmények lesznek, aggódom amiatt, hogy ezek milyen horzsolásokat fognak ejteni a lelkében, hogyan fogja feldolgozni, miként fog reagálni a másik fél. Ezeket előre nem tudhatom, váratlan helyzetek adódhatnak, főleg, ha arra gondolok, milyen karakán egyéniség Lilla. Lesz olyan időszak is, amikor a saját útját szeretné majd járni, a segítségünket sem fogja kérni, de ez sem baj, az önállósodás része. Ezek felmerülnek a tanfolyamon, vannak olyan gondolatok, amik örökké bennem maradtak, de megélni ezeket a szituációkat teljesen más.
– Milyen a megítélése ma az örökbefogadásnak?
– A küzdelmek ellenére is pozitívan élem meg. Azt nem állítom, hogy nem érkeztek érdekes kérdések: „biztos, hogy jó ötlet volt örökbefogadás? Ez így tényleg jó Lillának, hogy tudja?” De én ezeket nem veszem a szívemre, hiszen Lillát szeretet veszi körül, és ez minden kérdésre megadja az egyértelmű választ.

Fotó: Emma

Szerző