Ha jól működő párkapcsolatra vágyunk, elsősorban önmagunkon érdemes dolgoznunk. Mindenki egy boldog, kiegyensúlyozott emberhez szeretne kapcsolódni, aki tudja, mit szeretne, és az igényeit meg is meri fogalmazni. Egy ilyen kezdet Gönczi Dorka párkapcsolati és válási mediátor szerint akár egy holtomiglan-holtodiglan tartó házasság alapja is lehet. Az első részt folytatva, a szakembertől számos remek tanácsot kaptunk még.

Gönczi Dorka – párkapcsolati és válási mediátor

– Szerinted mi a jól működő párkapcsolat alapja?
– Az önismeret. És nem szeretném ezt a szót elcsépelni, mert nem mellesleg az egyik legfontosabb dolog. De senkit nem hibáztatva – sem az előző generációt, ahol egészen más volt a kommunikáció a családon belül vagy a házastársak között – az önismeret, amely mindig az igények megfogalmazást is magában foglalja, nos, ez rendkívül csökevényessé vált napjainkban. Ha tudod, hogy mik az igényeid, például hogy nem szeretnél olyan emberrel járni, aki cigarettázik, akkor vélhetően nem olyat fogsz választani. (Banálisnak tűnhet a pálda, de volt ügyfelem, aki mégis abba a csapdába esett, hogy annyira gyűlölte a cigarettát, hogy tulajdonképpen álmai férfijét úzte el maga mellől emiatt.) De természetesen a szükség tud törvényt bontani. Ha van valaki, aki bár cigarettázik, de elvarázsol a személyisége, akkor az ember képes háttérbe szorítani akár egy alapigényét is. Ám később éppen azt fogja a másik szemére vetni, hogy soha nem bírta a cigarettafüstöt. A másik pedig természetesen nem fogja érteni, hogy miért csak most mondja. Ezek teljesen mindennapi történetek.
– Milyen mértékben érdemes egy párkapcsolatért kompromisszumot kötni?
– Úgy gondolom, ha az ember olyannal kezd kapcsolatba, aki egyébként már az elején egy picit idegesíti a hétköznapokban, akkor egyfajta hazugság önmagának az, hogy jó is kisülhet az egészből. „Majd megváltozik…”, „Nem is zavar tulajdonképpen”, vagy az „Ugyan, mindekinek van valami kis hülyesége!”  típusú önmeggyőzéseknek sosincs jó vége. Az ilyen helyzetekből szokott következni, hogy egy gyerek majd megoldja a konfliktusokat. Ezek az elfojtások nagyon gyakoriak – és ezzel sem tudok újat mondani. Előbb-utóbb a „nem komfortzónában levés” úgyis utat tör magának. Értem ez alatt azt, hogy ha valaki megerőszakolja a saját igényeit és tudatosan lejjebb adja csak azért, hogy legyen egy társa, akkor ez idővel konfliktust fog okozni – elsősorban a saját lelkében. Ha azonban idejében nem ébred rá, hogy ez egy rossz döntés volt, akkor garantált, hogy az önmagával való őrlődés után összetűzésbe fog kerülni azzal az emberrel is, aki talán semmit sem tud a benne lévő konfliktusokról – mert lehet, hogy nem tájékoztatta róla, illetve a párválasztásnál ezek a preferenciák nem kerültek napvilágra. A jó házassághoz tapasztalat kell. Talán a sokadik házasság már jól sikerül? Ezzel persze nem azt mondom, hogy az emberek házasodjanak sokszor, és egyszer csak jó lesz majd valakivel. Úgy gondolom viszont, előnyös lenne, ha az emberek nagyobb tapasztalattal indulnának neki a párválasztásnak, vagy minimum több kapcsolati tapasztalatuk lenne, mint amennyire mostanában nincs. Minden egyes választás egy gyakorlat, és mindegyikből mindenki tanul valamit. Ki megkeseredik, ki pedig magára lel: megtalálja saját magát benne, és rájön, hogy mik az igényei. Az elfojtás azonban előbb-utóbb kognitív disszonanciát eredményez, ami hozza magával a különböző betegségeket és természetesen a párkapcsolat erodálódását. Lehetetlen ugyanis úgy élni valakivel, hogy elfojtom magamban azt, amit utálok benne.
– Akkor azt javaslod, hogy amíg valaki nem találkozik az igényeinek megfelelő társsal, inkább legyen egyedül, és fejlessze magát?
– Nem ajánlom, hogy újabb és újabb tanfolyamokra iratkozzon be annak érdekében, hogy fejlődjön. Érdemes inkább egyfajta együttlétet kialakítania saját magával, amelyben rájön, hogy az egyedüllét nem egyenlő a magánnyal, megismeri a kereteit, az igényeit, és már lehet, hogy nem megy el egy olyan randira, amin csak azért vett volna részt, hogy ne mondjon nemet egy vadidegennek, habár előre érzi, ebből a kapcsolatból nem fogja megkapni azt, amire valójában vágyik.
Sokakkal találkozom, akik próbálkoznak a társkereséssel, és miután több olyan emberbe is belefutnak, akik valójában nem is akarnak kapcsolatot, feladják. Mit javasolsz nekik?
– Ilyenkor a legtöbben úgy érzik, hogy használják, prédának tekintik őket. Nem csak sok férfi, rengeteg olyan nő is van, aki valójában nem is kapcsolatot szeretne, hanem olyasvalakit, aki bizonyos igényeit kielégíti. Például van egy intellektuális feltaláló, kutató férje, akivel nem tud mit kezdeni az ágyban. Az ilyen emberekkel való találkozás ahhoz vezet, hogy az illető elkezd elbizonytalanodni abban, hogy ő egyébként elég jó-e. Ezt az önbizalomhiányt erősítik a sorozatos kudarcos randik vagy a sok visszautasítás. A legutóbb mesélte egy negyvenegynéhány éves, nagyon helyes hölgy, hogy pár éve van egyedül, és az a borzasztó, hogy lassan kezdi is megszokni az egyedüllétet – amit nem pejoratív értelemben használt, hanem pozitívan – most már beállt az élete egyfajta menetrendre. Ez számára megdöbbentő, mert szeretne ugyan társat, de már nem minden áron. És abban a pillanatban, ahogy ez a nem minden áron jelenik meg valakinek az életében, előfordul, hogy a mindennapokban való nem görcsös lét meghozza számára, hogy egyszer csak becsönget a herceg fehér lovon.
Ha valakiben erősödik a „nem vagyok elég jó” érzés, és elveszíti a lelkesedését vagy a hitét, akkor mit lehet tenni?
– Éppen ez az illető kérdezte tőlem, hogy mit csináljon, mert a sokadik ilyen kudarccal végződő makramén van túl, és már ő is elveszítette a bizalmát a férfiakban, pedig milyen helyes volt a legutóbbi is, akivel találkozott… Kérdezte, hogy mit csináljon. Nyilván nem vagyok ennek a megfejtője, én csak egy mediátor vagyok, aki általában a kapcsolaton belüli kommunikációt próbálja valahogy helyre tenni a részt vevő felek aktív közreműködésével. Azt javasoltam neki, hogy érdemes lenne – és hozzáteszem, én magam nem voltam még tartósan egyedül, és nem is akarom azt a látszatot kelteni, mintha az egyedüllét tudora lennék –, hogy keressen valami olyan elfoglaltságot, közösséget, ahova jó járni, és mellesleg emberekkel is lehet találkozni. Keressen egy olyan társaságot, ami önmagában ad neki annyi erőt, hogy belássa, fontos másnak is, és nem mellesleg közben ismerkedhet, kipróbálhat valami olyat, amit eddig még nem csinált, és ad magának lehetőséget arra, hogy megtalálhassa az új társát.
– Mindenki egy olyan emberrel szeretne kapcsolódni, aki jól érzi magát a bőrében, ugye?
– Így van. Az a vonzó, az az inspiratív. Nem a boldogtalan emberekre fognak rákattanni a boldogtalanok, hanem a boldog emberekre a boldogtalanok, abban a reményben, hogy majd őket is inspirálja, és fel tudja magához húzni őket. De olyat is hallottam, hogy két inspiratív ember együtt rettenetesen működött – és ezt csak azért mondom, mert mindenre, sőt annak az ellentétére is van példám. Annyira lehúzták egymást, hogy amit együtt elterveztek, az az erőfitogtatásnak és a versengésnek az áldozata lett.
– Szerinted egy boldogtalan embert fel tud húzni egy inspiratív?
– Szerintem fel. Én nagyon sok boldogtalan emberrel találkozom, de a boldogtalan ember akkor, ha megkapja a megfelelő visszacsatolást, megerősítést, utána a kritikát is jól viseli és mint a táltos vagy a pegazus, erőre kap. Elsősorban kiégés közelében lévő negyveneseknél találkozom ezzel a jelenséggel. Megkapja azt a megerősítést, amit nem kapott meg eddig, vagy nem tudta feldolgozni, kódolni, vagy nem jó emberek üzentek neki. Amikor viszont jó kezekbe kerül, szárnyalni kezd. A boldogtalan embernek a felhúzása viszont nagy felelősség is, és annak, aki ezt vállalja, el kell gondolkodnia azon, hogy meddig fogja az illető kezét, mert – és ez már bőven pszichológia – könnyen átcsaphat függőségbe. Egy függőségen alapuló párkapcsolat hosszú távon nem tud működni. Senki sem szeretné, hogy mindig csak ő legyen az, aki inspirálja a másikat.
– Tehát az a cél, hogy minél jobb formába hozzuk magunkat, és akkor egy szintén kiegyensúlyozott emberrel fogunk találkozni?
– Amikor az ember megszereti és elfogadja önmagát, amikor hazaér a saját testébe, amikor azt tudja mondani, hogy „oké, ez vagyok”, akkor az lelki erőt is ad. Már magam is számtalanszor megtapasztaltam, hogy ha ebben az állapotban vagyok, teljesen mindegy, hogy nézek ki, milyen fizimiskával rendelkezem, tudok annyira inspiratív lenni más számára, hogy az megtalálja saját magában az értéket, elhiggye, hogy egyébként fontos – a társadalomnak, a családjának, a barátainak, a munkatársainak, a kisállatának – mert ilyen is volt a praxisunkban. Azt hiszem, sok ember van, aki szívesen inspirálna mást, de a saját magunk szeretete – és ez tartalmazza az önismeretet is – az előszobája annak, hogy egy olyan kapcsolatba érkezzük, amelyben a másik is úgy érzi, hogy a komplementerünk.
Zárásképpen annyit mondanék, hogy az igénymegfogalmazás a másik felé lehet annyira jó, hogy azt az ősbizalmat, amivel – jó esetben – egy párkapcsolat elején indulnak az emberek, holtomiglan, holtodiglan meg tudják őrizni – és erre pedig épülhet a jó házasság.