Amikor arra készültem, hogy beszélgessek egy nagyot a Dr. Pirisiné Dr. Szamosvölgyi Dóra és Dr. Pirisi Levente bíróházaspárral, sokféle forgatókönyv lepergett a fejemben arra vonatkozóan, milyen lesz majd magánemberként kérdezni két olyan embert, akiknek „több doktor van” a nevében, mint egy háziorvosi rendelőben a falakra írva. Vajon mennyit szeretnének láttatni magukból? Vajon mennyire mernek majd „beengedi” az életükbe? És még jó pár „vajon” merült fel bennem. Aztán megérkeztem hozzájuk, és a bírónő fülig érő mosollyal ajtót nyitott, a nappaliban pedig a kanapén kényelmes, otthoni viseletben nyújtott kezet párja, és a sok „vajon” pillanatok alatt semmivé foszlott. A beszélgetés magától értetődően folydogált a maga medrében, ahogyan az események 1995 nyarán, amikor ők ketten…
– Hogyan ismertétek meg egymást?
Dóra: 1995 júniusában találkoztunk…
Levente: Egészen pontosan június 9-én, pénteken, a szelidi diszkóban. Mindig mondtam, hogy diszkóban nem lehet tartós kapcsolatokat kötni, aztán jól rácáfolt az élet erre a kijelentésemre. Bár mindketten a kalocsai Szent István Gimnáziumba jártunk, pont elkerültük, pedig akár ismerhettük is volna egymást. Én öregcsertői vagyok, Dóri kalocsai. Amikor elsős voltam a gimiben, akkor kapott apám olyan munkalehetőséget egy mélykúti termelőszövetkezetben, ami miatt elköltöztünk. Így átiratkoztam Bajára, amikor Dóri gimnazista lett. Így a gimi helyett később, abban a bizonyos szelidi buliban hozott össze bennünket az élet, ahol kiderült, hogy ő is jogra jár, ahogyan én, és mindketten helyiek vagyunk – addigra visszaköltöztünk Kalocsára. Akkoriban nyáron mindenki diszkóba járt, és szerencsémre pont nem volt, aki hazavigye őt a buli után.
D: Egyébként akkor először történt velem, hogy nem volt fuvarom hazafelé. Egy barátommal mentünk ki, és akárkit kérdeztem, mindenki azt mondta, hogy engem hazavisz, de a barátomat nem vállalja (nevet). Aztán, mint utóbb kiderült, akadt egy közös ismerősünk, aki ajánlotta Levit. Ő éppen a pultot támasztotta. Megkérdeztem, és gond nélkül bevállalta, hogy hazahoz minket. Aztán elkezdtünk találkozgatni, barátkozni, és egy jó hónapig szerveztünk közös programokat. Eljártunk bicajozni, kávézgatni, sokat beszélgettünk, közben pedig rájött, hogy én vagyok az élete értelme (nevet ismét).
L: Ez tényleg így volt! 1995 nyarán kezdtünk el járni… ennek lassan 24 éve, és 22 éve már, hogy házasok vagyunk.
– Hogyan lett a barátságból szerelem?
L: Szerintem mindketten jól viseljük egymás humorát, ami elengedhetetlen egy kapcsolatban, ami ennyi év alatt nyilván rengeteget alakul. Ez nem egy hollywoodi történet, hanem egy teljesen hétköznapi sztori. Megismertük és megszerettük egymást. Én mentem Dórihoz Szegedre, ő jött hozzám Pécsre, aztán 1996. április elsejétől Kalocsán dolgoztam a bíróságon.
D: Én meg 1997 márciusától.
L: Gyakorlatilag ’97-től 2014-ig egy munkahelyen dolgoztunk.
– Hogy tudott működni ez a dolog? Mármint, hogy elindultatok reggel otthonról, és aztán dolgozni is ugyanoda mentetek.
L: A bíróságon a kezdés úgy néz ki, hogy bekerülsz egy fogalmazói státuszba, ami egy tematikus képzés. Ennek a részei megyei, több hónapos felrendelések. Hiába dolgoztunk tehát együtt, nagyon ritkán fordult elő, hogy a hároméves szakvizsgáig vezető időszakban együtt lettünk volna felrendelésen is. Tehát ritkán találkoztunk.  Engem 2000-ben neveztek ki bírónak, Dóri pedig 2002-ben elment gyesre a lányunkkal, Grétivel.
D: Gréti kétéves lett 2004 januárjában, amikor is megürült egy bírói hely. Ilyen azóta sem történt, úgyhogy ezt muszáj volt megpályáznom. 2004. február elseje óta én is bíró vagyok.
L: Ezután viszont hiába lettünk mindketten bírók, mivel Dóri polgári bíró, én pedig büntető bíró vagyok, így az eltérő munkaterületek révén sem találkoztunk gyakran. Úgy képzeld ezt el, mintha mindketten orvosok lennénk, de az egyik sebész, a másik belgyógyász. Annyi előnye határozottan volt a közös munkahelynek, hogy mindennap együtt tudtunk ebédelni. Ez hiányzik talán a legjobban, amióta elkerültem Kiskőrösre, az ottani bíróság élére. Ebből következően tehát nem okozott gondot a házasságunkban, hogy egy helyen dolgoztunk. Szerintem annak rosszabb, aki hetekre vagy hónapokra, kvázi távkapcsolatra el kell, hogy engedje a párját. Én nem hiszek abban a klisében, hogy „a távolság megerősít”.
D: Kezdetben rossz is volt, amikor Kiskőrös bejött a képbe. Én azt vallom, hogy addig jó egy kapcsolat, amíg el tudunk tölteni egy tartalmas hetet kettesben.
L: Szerencsére az már kiderült, hogy amikor majd a gyerekek kirepülnek, még mindig fogunk tudni miről beszélgetni. Van egy csomó kapcsolódási pont az érdeklődési köreinkben, de megvannak az énidők is. Dóri nagy futó lett, én viszont utálok futni. Próbáltam elcsalni teniszezni, amit én szeretek, de az meg neki nem fekszik. Én hobbihalmozó vagyok, vadászni is szeretek, fiatalon fociztam, motoroztam is sokat.
D: Közösen szoktunk bringázni, 10-15 kilométeres köröket. Amúgy meg zenélek, amikor van egy kis időm. Ezért van ott mögötted a zongora.
– Amin, ha jól látom, éppen Jacko-kották vannak…
D: Igen, most azokat gyakoroltam. Ilyenkor felteszem a fülhallgatót, és csak játszom és élvezem a zenét. Tíz évig jártam zeneiskolába. A tanárom, Fuchs Ferenc erre a pályára is szánt, mert látta bennem a tehetséget és a lehetőséget. Én viszont mindig elhatárolódtam, mert tudtam, hogy jogász szeretnék lenni.
L: Én meg irigykedve hallgatom. Szerintem a zenélés olyan csoda, mint a nyelvismeret. Egyébként a kisebb lányunk, Vanda is eléggé muzikális és megvan a zenei vénája. Ő a Katolikus Iskola zenetagozatára jár.
D: Gréti pedig sokáig lovagolt, és abban ért el szép eredményeket.
– Ez a jó értelemben vett „örökmozgás” részetekről egy olyan példa, amit tudatosan közvetítetek a mai napig a gyerekek felé?
L: Mi alapjáraton elég nyughatatlanok vagyunk.
D: Tényleg egyfolytában pörgünk.
L: Például olvasgatni tipikusan a nyári ítélkezési szünetben szoktunk, mert akkor van arra elég időnk, hogy leheveredjünk egy könyvvel. Mondjuk, az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy év közben az aktarengetegből kimászva nem feltétlen vágyom rá, hogy betűket lássak. Imádom az autókat, de már meg sem hosszabbítottam az előfizetésem az Autómagazinra, mert a tavaly szeptemberi szám még mindig bontatlanul fekszik.
– Fontos, hogy a magánéletetek is olyan tervszerű legyen, mint a hivatali időbeosztásotok?
L: Nagyon! Bár Dóri, amikor összekerültünk, még újságíró akart lenni.
D: Akkor kezdtem járni Havas Henrikhez.
L: Eredetileg én sem jogásznak készültem, mert az a klasszikus „benzingőzös” alkat vagyok, úgyhogy egész gimiben autógépész szerettem volna lenni matek-fizika fakultációval, aztán végül magyarból és történelemből felvételiztem. De visszagondolva, talán tényleg nem véletlen, hogy mindkettőnket erre a pályára állított az élet. Az „élünk bele a nagyvilágba” dologtól én rosszul vagyok. Akiknek viszont ez bejön és sikerül nekik, azokat majdhogynem irigylem…
– Mi több, ma már ez akár megélhetési forma is lehet. Gondolj csak egy digitális nomádra, aki mondjuk utazóbloggerkedésből él!
L: Én erre abszolút alkalmatlan lennék. Ha mi megyünk valahova, már előre megtervezem, hogy mi mindent csináljunk amellett, hogy természetesen hagyunk időt a pihenésre. Bíróként a munka azért különösen taposómalom, mert sosincsen kész. Jön egy akta, azt feldolgozod, döntést hozol, és jön a következő. Nem úgy, mint egy építész esetében, aki megtervez egy épületet, ami felépül, azután száz évig csodálhatod. A mi esetünkben nehéz megtalálni azt a fajta elégedettséget, mint amikor kézzel fogható eredménye van a munkádnak. Éves szinten az ember hoz legalább kétszáz ítéletet. Ezt szorozd fel tizenkilenc évvel.
D: Nálam ott vannak a bontóperek, családok szétesésének tárgyalása, gyermekelhelyezések, végrehajtási perek, szomszédjogi perek… ez nagyon lélekölő.
– Pont azon gondolkodtam, amikor készültem a találkozásra veletek, hogy mindkettőtöknek olyan munkája van, amit ha nem tanulsz meg kezelni, akkor szó szerint bedarálja a lelked.
D: Ez tényleg így van!
L: Ilyenkor is sokat segít az embernek az, hogy társa van és itthon egészen más légkör várja. Ma már bent tudom hagyni az irodában a munkát, nem hozok haza belőle semmit. Amikor hazajössz, és a lányod itt ugrál a fejeden, hogy „menjünk ki focizni”, vagy éppen Grétit kellett lovagolni vinnem, akkor nem is az tölti ki a gondolataimat, hogy mi volt odabenn.
D: Gréti egyébként nagyon szép eredményeket ért el ebben a sportban. Ha felnézel az emeletre, ahol a lányok szobái vannak, látod, hogy több polc is tele van a különböző serlegekkel és kupákkal.
– Mennyire fér bele a társasági élet a családi, páros vagy egyéni örökmozgásba?
D: Abszolút! Szerencsénkre elég nagy a baráti körük. Mivel itt (mutat körbe a nappaliban) elférünk, különböző nagyobb eseményeknél, mint a jogászbál például, mi vagyunk a gyülekezőpont. Nyilvános helyekre nem igazán járunk bulizni, de barátokkal gyakran összejövünk.
– Ez egyébként a hivatásotokból fakad? Mármint, hogy nem ugrotok fel egy pubba bedobni néhány sört, ha éppen ahhoz lenne kedvetek, mert azt nem illik egy bírónak?
L: Nem feltétlenül erről van szó. Minket ez szerintem annyira nem is feszélyez. Anno, még a gyerekek előtt, amikor lakótelepen laktunk, imádtunk feljárni a városba. Például a Club 502-ben nagyon jó bulik voltak. Ezek már meg is szűntek, meg hát 47 évesen hová menjek? Ma már, ha belépnék egy ilyen helyre, egy csomó szempár meredten nézne rám, mint a westernfilmekben, amikor a kocsmába belép a gonosz… (nevet)
– Ha már rátok meredő szempárok: Szabó Tibor ügyvéddel beszélgettünk arról, hogy kétélű dolog az ismertség és az elismertség, mert míg egy fővárosi bíró nyugodtan kiülhet a Duna-partra pecázni, vagy bemehet egy boltba vásárolni, addig egy kisebb közösségben nem feltétlenül vonatkoztatnak el attól, hogy ott és akkor ti nem dolgoztok.
D: Velem már előfordult, hogy bujkáltam a boltban a polcok között, hogy ne legyen „csak egy kérdés” az egykori ügyféltől.
L: Persze, ez igaz, de az is igaz, hogy egy kisvárosban talán nagyobb respektje is van a hivatásunknak. Nekem a legnagyobb elégtétel az, amikor egy olyan ember, akit akár többször, mondjuk aprócseprő ügyek miatt el kellett, hogy marasztaljak, az úttest túloldaláról is rám köszön, és a hogylétem felől érdeklődik. Ítéletet lehet hozni jót, vagy rosszat. Elsőfokú bírók vagyunk, meg lehet fellebbezni a döntésünket. Egyet nem lehet: nem megadni a tisztességes eljárást! Az mindenkinek jár, és talán az elmarasztalást is előbb fogadják el, ha azt érzik, hogy megkapták a tisztességes eljárást. Mindig szokták kérdezni, hogy megfenyegettek-e már. Engem húsz év alatt még sosem fenyegettek meg!
– Mondjuk ezek a feltételezések és sztereotípiák nyilván abból fakadnak, hogy a ti hivatásotok az a külső szemlélő számára nagyon misztikus. Ha belegondoltok, a különböző thrillereken kívül nincs igazán fogalmunk arról, hogy mit is csinál egy bíró, amikor éppen nem a pulpituson ül.
D: Többek között ezért csináljuk iskolások számára a „Nyitott bíróság programot”, hogy lássák, nem ördögtől való dolog, ami itt történik. Ennek igyekszem a zászlóvivője lenni, hogy ne legyen egy megközelíthetetlen jelenség számukra a bíróság. Elmondom, hogyan kell ott viselkedni, hogyan kell öltözködni, eljátszunk egy tárgyalást. Pont most készült el egy erről szóló kiadvány, ami remélem, erősíti majd a programot, amit egyébként nagyon szeretek is csinálni.
– Mire szülők lettetek, a munkátokból fakadóan azért sokat láttatok a világ kevésbé szép oldalából – is. Ez hatással van arra, hogy milyen szülőkké váltatok?
D: Szerintem mi ettől függetlenül a szó jó értelmében vett régimódi szülők módjára igyekszünk nevelni a gyerekeket.
L: Én is ebben hiszek. Anno a szüleinktől mi is ezt a példát kaptuk és láttuk. Jó családmodell van mindkettőnk előtt. A szüleim túl vannak az ötvenedik házassági évfordulójukon, apósom sajnos már nincs közöttünk, de ők is nagyon szépen életek Dóri édesanyjával. Megvan ennek az értéke, amit próbálunk átadni, nyilván a mai köntösben. A tizenhét éves nagylányunknak három éve barátja van, ehhez is fel kell nőni.
D: Tulajdonképpen lett egy fiunk, és nagyon szeretjük.
L: A szülővé válásra szerintem nem lehet felkészülni.
D: Egy ügyvéd barátunk mondta, hogy ez az élet legnagyobb vállalkozása. Igaza is van! Az, hogy egy normális értékrendekkel bíró gyermeket nevelj, az nem könnyű.
L: De mi szerencsések vagyunk! Mondtam már, hogy én nagyon tervezős típus vagyok, az idősebb lányunk, Gréti ugyanilyen. Évek óta készül fogorvosnak, és nem kérdés, hogy az is lesz belőle. Bírónak is kiváló lenne, de sosem erőltetnénk rá, hogy az legyen. Négyéves volt, amikor megkapta az első óráját. Mikor nagyobbacska lett, megbeszéltük, hogy háromnegyedre érte megyek a zeneiskolához. Két perccel később értem oda. A lányom rám nézett, aztán az órájára, és csak azután szállt be a kocsiba. (nevet)
– Két bíró közül ki a szigorúbb szülő?
L: Általában én. Anya nagy lavírozó! Amikor oda kell dörrenni, az általában rám marad. Szerencsére ilyen ritkán történik.
D: De ez jól is van így. Apa a családfő! A nagyobb lány rá hasonlít jellemben, a kicsi inkább rám, és nagyon jó testvérek, szeretik egymást. Ez a mi legnagyobb örömünk.
L: A kicsinek így nem csak mi vagyunk példák, hanem Gréti is. Szerencsések vagyunk, mert tőle is nagyon jó mintát lát.
D: Mondjuk, én azt tartom, hogy elsősorban anyuka és feleség vagyok, és csak azután bíró. Első az, hogy a gyerekekkel és itthon minden rendben legyen, a bíróság pedig a munka.
– Jó csapat vagytok?
L: Azt gondolom, hogy igen. Anno, 23 ezer forintért kezdtem dolgozni a bíróságon, ami még akkor sem számított túl nagy pénznek, de az évek során a bírók fizetése szépen rendezve lett, mi pedig ráadásul ketten vagyunk. Amikor az ezzel járó anyagi biztonságot a magadénak tudod, akkor azért tudsz nyugodtságban és bizonyosságban élni. Mondják, hogy a pénz nem boldogít, de…
– … azért Hofi is megmondta, hogy az sem nagy baj, ha van!
L: Így van. Rossz, amikor azt érzed, hogy gályázol és a befektetett idő, energia nem áll egyensúlyban. Ha nem napi nyolc, hanem tizenhat óra munkából jön ki ugyanaz a fizetés, amit egy tisztességes nyolcórás munkával is megkereshetnél, akkor azért elgondolkodsz. Arról nem is beszélve, hogy azokat az órákat általában a családodtól el kellett venned. A legnagyobb kincs az idő.
D: Ezért szoktam mondani, hogy annyira drága az időnk, hogy azt csak olyan emberekkel és olyan dolgokkal tölthetjük, akiket és amiket szeretünk. Nekem az elpocsékolt idő, amikor olyanokkal kell lennem, akiket nem szeretek, olyan körülmények között, amiket nem szeretek.
L: Az idő múlásával az értetlenséget is egyre nehezebben tudom tolerálni. A lesvadászat tipikusan ki tud kapcsolni. Amikor Dóri megkérdezi, hogy „nem akarsz elmenni vadászni”, akkor már tudom, hogy kezdek kiállhatatlan lenni. (nevet) Idővel azért sokat csiszoltunk egymáson.
D: Az olyan munka, mint a miénk, az ember jellemét rossz irányba befolyásolhatja. Az egész életed arról szól, hogy te vagy a legokosabb, neked kell megmondani a tutit. Néha azt vesszük észre, hogy mesélünk valamit egymásnak, erre a másik elkezd „tárgyalós” kérdéseket feltenni. Akkor kell a fejünkhöz kapni!
L: Az tényleg fontos, hogy tudj görbe tükröt tartani magad elé, és ismerd be a hibát! Ugyanakkor igaz, amit Dóri mond, hogy a munkánk miatt azt várják, hogy „te légy a legokosabb”. Erre egyébként jó volna képzéseket indítani, bár a kiégést megelőző kurzusokat még most kezdik a mi szakmánkban bevezetni, annak ellenére, hogy nagyon könnyű elhasználódni, főleg, ha az embernek nincsen stabil hátországa.
– Mi lesz a legfőbb feladatotok húsz év múlva?
D: (nevetve) Hogy éljünk, éljük meg egészségben! Hogy legyenek unokáink!
L: Én remélem, hogy az lesz a feladat, hogy a gyerekeink gyönyörű életét csodálhassuk és segíthessük őket. Hogy tudjanak ránk számítani, ha majd nekik lesznek gyerekeik. Az, hogy a szüleinkre mi is számíthattunk és számíthatunk, máig hatalmas segítség nekünk. A kisebb lányunk, Vandus a hétköznapok felét délutánonként a szüleimnél tölti, és a hetvenöt éves apámmal focizik.
D: Ha pedig kettesben ellógunk valahová, akkor anyu idejön, és gondoskodik róluk. De amikor pár órára szólít el bennünket a kötelesség, már egymásról is gondoskodnak.
L: Egyébként világmegváltó terveink nincsenek, amit szeretnénk, azt mi nagyjából elértük. Tényleg szeretnénk a gyerekeinkre koncentrálni és az ő életüket egyengetni.