Egy komoly kihívásokkal, számtalan kérdéssel és kétellyel szegélyezett út, amelyet ugyan mi választottunk, ám segítség nélkül igen nehéz végigmennünk rajta – ez a lombikprogram. Akkor mégis miért indulunk neki? Mert, ha eljutunk a végére, akkor valóra válhat az a szívünkben született elemi vágy, hogy szülők legyünk – ez pedig hihetetlen erővel hajt minket előre. Nagy Éva okleveles pszichológussal, autogén tréning gyakorlatvezetővel, a Budai Termékenységi Centrum szakemberével beszélgettünk a lombikmódszert választó párok lelki útjáról.


Az első lombikra való felkészülés során ezernyi kérdés merülhet fel bennünk, hiszen azzal a komoly döntéssel, hogy belevágunk, életünk egy új, ismeretlen szakaszába lépünk, amely bizony válaszok keresésére ösztönöz minket. Elsőre talán nem is gondolnánk, hogy milyen sokrétűek lehetnek a kérdéseink ebben az élethelyzetben.
– Orvosi szempontból azt szeretnénk tudni, milyen kezelést jelent mindez a gyakorlatban, milyen gyógyszereket fogunk kapni, milyen mellékhatásokra, rövidebb és hosszabb távú következményekre számíthatunk. Nagyon jó, ha a termékenységi nehézségünket kezelő orvos vagy orvosi team ebben hatékony segítséget tud nyújtani és megfelelően tudja megválaszolni a kérdéseinket.
Gazdasági-jogi természetű felvetéseink is lehetnek: a munkahelyünkön beszéljünk-e a kezelésről, hathat-e negatívan a hormonkezelés a munkahelyi teljesítményünkre, illetve élvezünk-e védettséget a termékenységi kezelések időtartama alatt.
Más kérdések inkább a pszichológusi, segítő beszélgetések témái lehetnek: tudunk-e majd kötődni a lombikban fogant babánkhoz, hangulatilag vajon kibillent-e az egyensúlyunkból a kezelés, és mindez hogyan fog hatni a párkapcsolatunkra és a szexuális életünkre?
Fontos témaként merülhet fel a szülővé válás folyamata is, hogy milyen anyák, illetve apák akarunk lenni, milyen mintákat hozunk, milyen példákat látunk magunk körül, milyen kihívásokra számíthatunk, valamint mivel lesz könnyebb és mivel nehezebb megküzdenünk ebben a különleges élethelyzetben.
A termékenységi nehézség egzisztenciális dilemmákat is felvethet, ami szintén gyakori terápiás téma. Sokszor ilyenkor fogalmazódik meg bennünk azon kérdések köre, hogy vajon mit várunk az életünktől, mivel tudunk elégedettek lenni, és mi az, amit el szeretnék kerülni.
Emellett nehéz szembesülésként élhetjük meg a kontrollérzetünk megrendülését, hogy nem tudunk mindent irányítani, nem tudjuk mindenen keresztül érvényesíteni az akaratunkat, és talán nem úgy alakul majd az életünk, ahogy elképzeltük. Mindez sokszor a gyász megéléséhez hasonló folyamatot indít el bennünk: elveszítjük, átformáljuk és feldolgozzuk a mindenhatóságunk érzését, a testünkhöz való viszonyunkat, valamint az elképzelt jövőnket.

Vajon mikor mondhatjuk, hogy készen állunk a lombikfolyamatra? Nagy Éva szerint sajnos nincs olyan egyértelmű szempontsor, amely alapján ezt eldönthetnénk – bárcsak lenne. Ha szakemberként ezt a kérdést kapja egy kliensétől, akkor ő óvatosan visszakérdez, hogy az illető vajon miből érezné, hogy már felkészült rá.
– Tudom, hogy a pszichológussal való beszélgetésekben néha nehéz, hogy sosem fogja megmondani nekünk, mit tegyünk vagy ne tegyünk, mit gondoljunk vagy ne gondoljunk, mi a helyes vagy helytelen – legalábbis néhány kivételtől eltekintve. A szakember nem tálal kész megoldásokat, mert az sosem lesz a megfelelő. Mindenkinek magának kell kidolgoznia magából a válaszokat – ami elismerem, fárasztó folyamat tud lenni.
Támpontokkal viszont a pszichológus is segít. Egyrészt az általános személyiségműködésünkről szerzett benyomások és/vagy adatok (pl. kérdőívekkel mért személyiségműködésbeli jellemzők) alapján felmérhető, megjósolható, hogy mennyire bírjuk a terhet, képesek vagyunk-e rugalmasan alkalmazkodni, és megőrizni az érzelmi egyensúlyunkat egy olyan fokozottan megterhelő életesemény során, mint amilyen a lombikkezelés.

Emellett lényeges az aktuális viszonyulásunk is a kérdéshez – jelenti ki a pszichológus – hogy vajon milyen érzéseket kelt bennünk a lombik gondolata, milyen belső képet rajzoltunk fel magunkban a folyamatról, és ehhez milyen érzéseink társulnak. Jó, ha az elképzeléseink a realitásban gyökereznek, ha az érzelmeink nem szélsőségesek, illetve megfelelőnek és érthetőnek tűnnek – mondja Nagy Éva.
– Szempont az is, hogy miként viszonyulunk párként a helyzethez. Alapvető kérdés a kapcsolatunk stabilitása és érzelmi klímája – amely természetesen nem csak ebben az élethelyzetben fontos. A termékenységi kezelés valószínűleg kevesebb feszültséggel jár majd, ha az egész kérdéshez mindketten hasonlóan állunk hozzá, mert ha nagyon eltérően haladunk, és az egyikünk például már elkezdené a lombikot, a másikunk viszont még a természetes útban reménykedik, az nagyban nehezíti, hogy jól tudjuk egymást támogatni a folyamat során.
A pszichológus ilyenkor abban is segíthet nekünk, hogy támogatja a kettőnk hatékony, világos és erőszakmentes kommunikációját, hiszen, ha nem is egészen értünk egyet vagy haladunk fej-fej mellett a folyamatban, akkor is képesek lehetünk az egymás felé fordulásra, az őszinteségre, a támasznyújtásra.

Gyakran már az elején felmerülhet bennünk a kérdés, hogy mi van, ha ez az út sem vezet a várva várt gyermekáldáshoz. Sokak szerint erre nem is szabad gondolnunk, pedig a pszichológus azt mondja: bármikor, bármire gondolhatunk, így teljesen érthető az is, ha már a lombikkezelés kezdetén felmerül bennünk, hogy mi van, ha nem sikerül. Az is természetes, hogy mindenkinél egyéni, miként tudja jól kezelni ezt a fejében megfogalmazódó gondolatot.
– Amikor pszichológusként ezt a kérdést egy terápiás helyzetben hallom, akkor általában azt érzem jónak körbejárni, hogy hogyan van ezzel a kérdező. Egy-egy ilyen kérdés mögött sokszor olyan előfeltevések bújnak meg, amelyek nem helytállóak: ilyen például, ha attól tartunk, hogy a negatív következményre gondolva „bevonzzuk” azt – pedig ha ez így lenne, és a gondolatoknak teremtő ereje lenne, nem léteznének termékenységi nehézségek. Amennyiben egy ilyen előfeltevés kibontható és megdolgozható, azzal máris előrébb járunk.
Van, akinek az segít, ha elképzeli, mi lenne, ha nem sikerülne a lombikkezeléssel babát szülnie – vajon miként haladna tovább az életében. Ilyen helyzetben gyakran a terápiás beszélgetésekben is eredményes, ha a kliens elképzeli, milyen lesz az élete egy, öt vagy tíz év múlva. Persze jövőbe látó gömbünk nincs, de ez a fantáziafeladat segít kicsit tisztázni, hogy mi a fontos az életünkben, mely értékek, támaszok azok, amikhez ragaszkodunk, ugyanakkor akár a félelmeinkkel is segíthet szembenézni. De van, akit ez a kérdés túlterhel a kezelés kezdetén, ami esetleg azt eredményezi, hogy inkább bele sem vág a folyamatba – ezért nagyon egyéni, hogy kinél hogyan kerül terítékre ez a gondolat.

Az életünkben elakadásként jelentkező termékenységi nehézség számos olyan kérdés átgondolását teszi szükségessé, amelyeket addig talán fel sem tettünk magunknak. Ezek a felvetések ugyanakkor új alkalmazkodási formákat kívánhatnak meg tőlünk, amik nem biztos, hogy automatikusan kialakulnak nálunk – figyelmeztet Nagy Éva. Véleménye szerint mindez nem feltétlenül igényel pszichés támogatást, de amennyiben felmerül bennünk ennek az igénye, természetesen érdemes, sőt jó gondolat szakemberhez fordulnunk.
– Javasolni szoktuk a külső segítség igénybevételét, mert így megelőzhető a folyamat során jelentkező lelki megterhelődés túlzott mértéke, egyszersmind megőrizhető a személyiség rugalmassága, pszichés ellenálló képessége (rezilienciája), valamint valószínűleg az is elkerülhető, hogy kialakuljon például egy depresszív állapot. Már vannak kutatások, amelyek igazolják, hogy a termékenységi nehézségekkel összefüggésben a depresszió és a szorongás kialakulásának veszélye jelentősen megnő, ezért megelőző jelleggel is fontos az érintettek támogatása.
Amennyiben van valamilyen egyéni sérülékenység – például eleve adott egy pszichés probléma, amellyel a személy együtt él –, akkor mindenképpen érdemes szakember segítségét kérni, hiszen a fokozott terhelés ilyenkor az alapprobléma miatt ronthat a pszichés állapoton.
A lelki támogatásnak többféle formája van. Van, akihez közelebb áll, ha egy pszichológus vezette sorstárscsoporthoz csatlakozik, ahol együtt lehet dolgozni az éppen aktuális kérdésekkel, folyamatokkal – ez tapasztalataink szerint nagy megtartó erőt tud képviselni. Olyan is van, aki inkább egyéni támogató folyamatban érzi magát segítve, ahol csak rá figyel a szakember és csak a saját kérdései mentén halad a folyamatban, amely szintén erős kapaszkodót jelenthet.


De vajon mi adhat lelki muníciót a folytatáshoz, ha már a többedik beültetésnél tartunk? Ebben az élethelyzetben újabb kihívásokkal nézünk szembe, mert folyamatosan ketyeg a biológia óránk, vagyis rohamosan fogy az időnk, holott a vágyott célunkat, hogy szülők lehessünk még mindig nem értük el.
– Nagyon egyéni, hogy kinek mi segít ebben a helyzetben. Mivel ez egy elhúzódó krízisállapot, a terápiában lényeges célkitűzés a stabilizáció, a pszichés egyensúly megőrzése, a megfelelő egészségmagatartás kivitelezése és az életvezetés egyensúlyban tartása – pszichológusként ezek elérésében is tudunk segíteni. Emellett abban is támogatjuk a klienst, hogy meg tudja fogalmazni, valójában mire van szüksége ebben az élethelyzetben. Van, aki gondolni sem akar a jövőre vagy a mélyebb kérdésekre, és csak a következő nappal foglalkozik. Másban ugyanakkor megjelenik az igény arra, hogy egy kicsit megálljon és megpihenjen – ebben az esetben ennek az igénynek a kifejeződését tudjuk segíteni, valamint annak a végiggondolását, hogy mindennek milyen vetületei lehetnek.

Ha a sikertelenséget követően újabb lombikkezelést vállalunk, két igen komoly mentális eseményt is átélünk: egyrészt elvesztettük a vágyott kisbabánkat, másrészt készülünk egy másik kis élet befogadására. Hogyan lehet ezt a kettősséget – a remény és öröm, valamint a csalódás és gyász együttesét – jól kezelni?
– Általában ez a két lelki mozzanat nem zajlik egyidőben, hiszen egy veszteségélmény után orvosilag is gyakran javasolt néhány hónapnyi kihagyás a kezelési folyamatban. Ettől függetlenül mindez lelkileg nagyon megterhelő, ugyanakkor egyénileg eltér, kinek mennyi időre van szüksége ahhoz, hogy újra készen érezze magát a folytatásra. Mindenki maga tudja ezt eldönteni az őt segítő szakemberekre, jó esetben a kezelőorvosra és a pszichológusra támaszkodva.
A „jól kezelniről” azt gondolom, ha figyelünk önmagunkra, és képesek vagyunk annyira tudatosan jelen lenni ebben a helyzetben, hogy felismerjük, mit is érzünk valójában, majd megengedjük magunknak ezeknek az érzéseknek az átélését úgy, hogy közben mederben is tartjuk őket – akkor máris adhatunk magunknak egy pipát, mert nagyon jól csináljuk.
Egy veszteség meggyászolása természetes, emberi dolog, ugyanakkor nagyon egyéni, aminek megvan a maga ideje, helye és formája. Sokaknak például egy kis rituálé segít a búcsúzásban, akár egyedül vagy a párjukkal közösen, esetleg a családdal együtt. A gyász tulajdonképpen az élet és halál mély és különösen intim, személyes megtapasztalása – nagy és nehéz életfeladat átélni.

A szakember szerint, amikor egy ilyen gyászélmény után újabb beültetési folyamatra készülünk, igen komoly, kettős teher nehezedik ránk, hiszen még erősen él bennünk a veszteség emléke és az ebből fakadó félelmek, amelyeket a jövőre vetítünk.
– Jó, ha ilyenkor minél több helyről kapunk érzelmi támogatást, és van kivel megosztani az aggodalmainkat, vágyainkat és reményeinket. Örülünk, ha egy ilyen veszteségélmény idővel a személyiség gazdagodását, növekedését eredményezi – gyakran tapasztalom ezt, ha nem sürgetjük a folyamatot, és nem avatkozunk bele kívülről más szempontok mentén. De mindeközben igazán nehéz ellentartani az idő sürgetésének, és bár én úgy látom, az egészségügy szemlélete nagyon is emberi és elfogadó tud lenni, az „óraketyegést” azonban mindenki hallja. Talán úgy tudjuk a leginkább segíteni a gyászolót, ha egy kis időre elhalkítjuk benne ezt a hangot, és lehetőséget teremtünk számára, hogy csendben, belül dolgozhasson a veszteségével – akár egy gyászcsoportban vagy gyászterapeutával végzett egyéni munka során is.

Jelentős önvád is marcangolhat bennünket az „én méhem képtelen befogadni a kis életet, tehát csak én lehetek a sikertelenség oka” gondolatok mentén. Ettől a kínzó önostorozástól szinte lehetetlennek tűnik megszabadulni, ami tovább ronthatja a pszichés állapotunkat, növelve ezzel az újabb sikertelen fogantatás esélyét.
– Igen gyakori az önhibáztatás, ami érthető, mivel a fókusz rajtunk, a testi folyamatainkon van. Ilyenkor elsősorban a nők teste kerül górcső alá, de a férfiaknál is igen gyakori az önvád – csak sokszor rejtve marad. Mindig tudatában kell lennünk annak, hogy a termékenységi nehézség egy pár közös nehézsége, és ez az önhibáztatással sincs másképp.
Az önostorozás mögött gyakran az a tudattalan meggyőződés húzódik meg, hogy „én irányítom a testem, és ami bennem történik, az énbelőlem fakad”. Pedig ez nem egészen így van, hiszen hogyan is tudnám a sejtszintű működéseimet akár csak érzékelni is, nemhogy befolyásolni? Azt tapasztalom, hogy a pszichológussal való közös gondolkodás, beszélgetés segít felszínre hozni ezt a tudattalan, ám téves meggyőződést, és lehetőséget ad arra, hogy átdolgozzuk magunkban. Ilyenkor azt is megnézzük, mire van valóban hatásunk a folyamat során, és mire nincs – mi az, amiért felelősséget tudunk vállalni (pl. táplálkozás, vitaminfogyasztás), és mi az, amiért nem (pl. menstruációs ciklus). Az kezelőorvosunkkal való beszélgetés is segíthet, aki azon kérdések megválaszolásában kompetens, hogy az orvostudomány mai állása szerint mi az, amiért felelősek vagyunk a folyamatban (pl. árthat-e a kávéfogyasztás). Mindezek csökkenthetik bennünk az önvád mértékét.

„Ne sírj már! Szedd össze magad! Ez jó dolog – ne félj, minden rendben lesz.” – kapjuk a jobbnál jobb tanácsokat, de ezektől csak még rosszabbul érezzük magunkat, hiszen mi teljesen másképp látjuk a helyzetünket.
– A pszichológia általánosan azt képviseli, hogy az érzéseket a maguk teljességében érdemes megélni. Ha valaki például mélyen kétségbeesik, mert megint nem sikerült a beültetés, vagy nagyon erős félelmet érez egy beavatkozás előtt, akkor ezek rendben lévő, érthető és elfogadható érzések – ahogyan minden más érzés is az. Semmiféle bizonyíték nem támasztja alá, hogy ha félünk, aggódunk és szomorúak vagyunk vagy épp boldogok, reményteliek és vidámak, akkor másképpen alakul a termékenységi folyamatunk. A pszichológia korszerű szemlélete, a bio-pszicho-szociális modell értelmében nem az hat ránk negatívan, ha nem tudunk pozitív hozzáállással benne lenni a folyamatban, hanem inkább az, hogy a tartós lelki megterhelés okozta stressz ronthatja az önszabályozásunkat és egészségmagatartásunkat, ezáltal pedig biológiailag egyre sérülékenyebbé válunk, akár olyan testi problémák kialakulásának is kitéve, amelyekre hajlamunk van.

„Tessék pozitívan hozzáállni a dologhoz, mert rossz hatással lesz a kezelésre, ha itt pityereg!” – hallhatják az érintettek. Nagy Éva azonban leszögezi, hogy a pozitív hozzáállás számonkérése valakitől, aki épp nehéz dolgokat él át, hibáztató lehet, és egyáltalán nem segíti őt a folyamatban. Inkább érdemes támogatóan jelen lenni egy ilyen helyzetben, és hagyni, hogy a másik nyugodtan érezze, amit érez. A pszichológus szerint nem elvárható, hogy gombnyomásra pozitívak legyünk, és nem is kell ezt tennünk.
– Ha viszont azt tapasztaljuk, hogy eluralkodik rajtunk, majd tartóssá válik bennünk egy érzés, például a szomorúság, és az megakadályoz minket abban, hogy úgy vigyük az életünk dolgait, ahogyan szeretnénk, illetve ahogyan korábban tettük, akkor szükséges a beavatkozás, a terápia, hogy az érzelmi egyensúlyunk helyrebillenjen.
Vannak olyan hétköznapi helyzetek is, amelyekben az átlagosnál nagyobb szükség lehet az érzelmeink kézben tartására, és akár azok átmeneti háttérbe tolására – például vérvételkor, ami sokunkban vált ki ijedelmet, félelmet. Ilyenkor abban támogathatjuk az érintettet, hogy segítünk neki nyugodtabbnak lenni, miközben elfogadjuk az aktuális érzését – azonban nem a fenti mondatokkal, hanem úgy, hogy az neki jól essen, és növelje a biztonságérzetét. Gyakran az is egy célkitűzés a terápiában, hogy a kliens pszichés ellenálló képességét növeljük például autogén tréning és más relaxációs technikák megtanításával, amelyek segíthetik őt az érzelemszabályozás terén is fejlődni, hatékonyabban működni.

Van, aki őszintén bevallja: „Azért megyek bele újra meg újra bizonyos dolgokba – pedig már régen elhagynám őket – mert attól félek, hogy évek múlva nem bírom majd el emberileg, hogy nem folytattam tovább a lombikot.” Vajon mit gondol erről a kijelentésről a pszichológus?
– Egy terápiás helyzetben mindig fontos, hogy jól értsük a klienst. Ebben az esetben én például biztosan megkérdezném az érintettet, hogy mi az, amit „már régen elhagyna” és mit jelent számára, hogy „nem bírom majd el emberileg”. Tegyük fel, hogy a válaszai alapján benne valójában ez a kérdés motoszkál: mi van, ha nem kezdek bele egy újabb stimulációs körbe, és ezt évek múlva majd megbánom, és nagyon szomorú leszek.
Azt gondolom, hogy ez érthető félelem egy ilyen helyzetben. Lehet, hogy egy jövőbeli pillanatból visszatekintve megbánjuk, amit tettünk vagy nem tettünk, de a jelenben akkor is a legjobb tudásunk, a legvalódibb érzéseink mentén tudunk cselekedni. Ennek az elfogadása nehéz, hiszen amíg szeretnénk kézben tartani az életünket, és lehetőleg kontrollálni benne mindent, addig azzal szembesülünk, hogy ez sok tekintetben nem megy, sőt nem is lehetséges – ez bizony nem könnyű. A kontroll kapcsán mindig hasznos egyértelműen látnunk, hogy csak a jelen pillanatra van ráhatásunk, ugyanakkor a döntéseink és cselekedeteink lehetséges jövőbeli következményeit is figyelembe kell vennünk – de még így sem tudunk mindent irányítani.

Nagy Éva úgy tapasztalja, hogy egy ilyen különleges élethelyzetben hasznos lehet arról a nézőpontról is beszélgetni, hogy a jelen pillanat, amelyben éppen vagyunk, nem tér vissza többet.
– Annak, ahogyan most döntök, ilyen vagy olyan következménye lehet a jövőben, de akkor is most vagyok itt, és most tehetek vagy nem tehetek meg valamit. Éppen ezért át kell gondolnom, hogy szeretnék-e a jelenben olyasmit tenni, amiről már rég érzem, hogy nem jó nekem, csak általa egy jövőbeli esetleges rossz érzést szeretnék elkerülni. Meg tudok-e abban nyugodni, hogy itt és most megteszem, amit tudok, amit szeretnék, és így a jelen pillanatot a lehető legelégedettebben tölthetem el?
Pszichológusként igyekszem mindenkit abban segíteni, hogy teljességében tudja megélni az életét, hiszen abból csak egy van, az idő viszont halad előre, és nem tudunk visszatérni az előző pillanatokba, hogy azokat egy jobb változatban újraéljük. Jó, ha meg tudjuk találni az egyensúlyt, és még egy olyan különösen megterhelő élethelyzetben is, mint a lombikfolyamat, a lehető legjobban érezni magunkat.