Pécsi Vivien – Önazonosságunk legfontosabb ismérvéről

Viviennel már az „Impluzív magazinos idők” előtt is sokszor találkoztunk, de a (Ny)elvi kérdések rovat indítása előtt nem is sejtettem, hogy benne ekkora elhivatottság és lelkesedés dolgozik anyanyelvünk ápolása és szépségeinek megőrzése iránt. Kíváncsi voltam, hogy ő milyen üzenetet szeretne átadni neked, de arról is kérdeztem, hogy egy, civil munkájából fakadóan legalább napi nyolc órát könyvek között töltő lányt milyen témák csigázhatnak fel, milyen kötetet vesz a legszívesebben a kezébe.

Mint a bemutatkozódban korábban írtad, anyanyelvünkkel való törődés és az ápolása iránti önkéntesség nagyon fontos számodra. Honnan ered és miben nyilvánul ez meg a mindennapjaidban, amikor épp nem cikket írsz ilyen témákban?

Igen, kiemelkedően fontosnak tartom a magyar nyelv helyes és kulturált használatát. Kis- és középiskolás koromban is érdekelt a nyelvtan, az egyetemen pedig a nyelvészet olyan rejtett szegmenseivel ismerkedtem meg, amely mai napig kihat az ezzel kapcsolatos gondolkodásomra. Szeretem, ha valaki „szépen” beszél, választékosan; szókincse és stílusa a beszédhelyzetnek megfelel, amiből következtetni lehet az illető tanultságára és/vagy intelligenciájára. Szerintem erre ugyanúgy oda kellene figyelni, mint például az ápoltságra. Számomra sok mindent elárul a beszéd (és az írás) igényessége. Ez nem a tökéletességet jelenti, csupán az arra való igyekezetet. Nem fürkészem nap, mint nap a beszélgetőpartnereim nyelvhasználati hibáit, magamat sem ostorozom ezzel, de örülök, ha rákérdeznek, hogy „hogy is kell ezt írni” és ha éppen nem ők tévesztettek, akkor arra felhívom a figyelmet.

Munkád által rengeteg könyvvel találkozol nap, mint nap. Milyen könyvek tudnak igazán „levenni a lábadról”?
Szeretem az olyan könyvet, amiben lélek- és társadalomrajz van, ami megható vagy meghökkentő és utána sokáig a hatása alatt állok. Kedvelem a pszichológiai thrillereket, a történelmi és romantikus regényeket. Ezek mellett már csak hab a tortán, ha a borítója is szép.

Rados Dia – Boldog mértékletesség

Szerkesztőtársamat, Diát már azelőtt is ismertem, mielőtt közössé vált az ’impulzivitásunk”. Persze közelebb csak utána kerültünk egymáshoz és szakmájáról is később hallottam. Azóta már volt alkalmunk közös rendezvényen is részt venni. Örülök, hogy a csendes, visszafogott és mosolygós Diát kérdezhettem az általam érdekesnek vélt témában.

Hogyan választottad ezt a szakmát és miért?
Részben véletlenül. Bár egészségügyi szakközépiskolába jártam, vagyis az irány adott volt, de arról, hogy létezik a dietetikus szakma, egy magán angolórán hallottam először, egyből megtetszett. Imádom, hogy lehet itt főzni-sütni, és ami a legjobb, az embereken segíteni. Az étlaptervezés az, ami a szívem csücske, mert lehet rajta ötletelni, alakítgatni, tökéletes étlap ugyanis nem létezik. El sem hinnéd, mennyi szabályt be kell tartani ahhoz, hogy egy valamirevaló étlapot össze tudj hozni. Nekünk ezt nagyon a fejünkbe verte a csoportvezetőnk! Bizony megesett, hogy zsinórban négyszer is visszadobta az étlapomat, mert az egyik napon színben nem passzolt a leves az utána következő főételhez.

„Bűnözik-e” egy dietetikus, és ha igen, mivel?
Az, hogy a bűnözés – akár szakmabelieknek is – mit jelent, ezt mindenki maga dönti el. Az tény, hogy a nem létező „munkaköri leírás” része, hogy jó példát mutassunk, hiszen egy százkilós dietetikus nem fest túl hitelesen. Ha kóstoltatóra viszek ételeket, akkor is mindig megkérdezi a közönség, hogy ezt megesszük-e otthon is. A főiskolán, a tankonyhai gyakorlatok rendre úgy végződtek, hogy mindenki körül ülte a nagy asztalt, megkóstolta az összes ételt, ami készült, utána meg értékeltünk. Ilyenkor a salátáktól a rántott húson át a képviselőfánkig mindenféle ételt főztünk. Bűnösnek akkor érzem magam, amikor túleszem magam, bármiből.

Mi a kedvenc ételed?
Ez egy fogós kérdés… de tényleg nincsen konkrét kedvencem! Mostanában viszont a zöldségeket, gyümölcsöket, tejet és tejtermékeket szívesebben eszem, mint a húsokat.

A cikk folytatását az Impulzív Életmód Magazin 2018/5. számában olvashatjátok el.
Fotó: Kesztyűs Attila