Szeitzné Nyírő Csilla és Szeitz Tibor Kalocsa mintaházaspárja – legalábbis ezt mondják róluk, akik ismerik őket. Nem is csoda, hiszen a Vöröskereszt helyi vezetőnője és férje, a mentős, az országos hírnévre szert tett „kátyú man” (utóbbiról több majd cikkünk 2. részében) 1987 óta vannak együtt – látszólag teljes harmóniában. Amit kevésbé látni az életükből, bár a munkájuk során félig-meddig a „nyilvánosság előtt” zajlik, hogy az elmúlt három évtizedben ők is túl voltak hullámhegyek-völgyeken. Azért is ajánljuk büszkén figyelmedbe a velük készült interjúnkat, mert Csilla a Vöröskereszt képviseletében, Tibor pedig mentős és elsősegély-oktatóként fel-feltűnik a helyi médiában. Párként mindennapjaikról talán most mesélnek először, amiről elöljáróban annyit árulunk el: valóban mintaszerűen élnek, de ezért sokat tettek, tesznek!
 
– Érdekes egybeesés az életetekben, hogy a segítségnyújtás úgymond hivatásszerűen vált a mindennapjaitok részévé. Ez hogyan történt?
Csilla: Bennem ez igazából gyermekkorom óta megvan. Ha bármikor gyengébb vagy elesettebb volt körülöttem, azt mindig a szárnyaim alá vettem. És ez nem változott azóta sem. A szüleim is jólelkű emberek voltak, akiktől csak kaptam. Anyukám volt a szigorúbb, apukám a csupaszív. Meggyőződésem, hogy minden alapértékét otthonról hozza az ember, ezért hatalmas a szülők felelőssége. Az már felnőttként fogalmazódott meg bennem, hogy kifejezetten keressem az ilyen emberek és a gyerekek társaságát, ugyanis egy ideig dolgoztam óvodában is. Ők őszinték, nem játsszák meg magukat. Ma már tudatosan építem le a környezetemben azokat, akiknek a panaszkodás tölti ki az életüket.
Tibor: Emlékszem, hogy neki mindig a valamilyen módon hátrányos helyzetű, elesettebb gyerekek voltak a szíve csücskei, akik nehezebben illeszkedtek be. Nem hiszed el, milyen szeretettel mesélt róluk otthon.
– Csilla, visszatérve a negatív emberekre, mivel nyilván az átlagosnál erősebb empátiás adottságaid vannak, azért próbálod kerülni őket, mert lehúznak, beszippant a negativitásuk?
Csilla: Ezen már túl vagyok, de sok tapasztalás és idő kellett, hogy idáig eljussak. Én jellemzően úgy viszonyulok egy emberhez, hogy mindenáron segíteni akarok neki, de ha minden próbálkozásom arra fut ki, hogy mi miért nem jó, feladom. Vannak emberek, akik egyszerűen szeretnek az áldozat szerepében tetszelegni, és mostanra eljutottam arra a pontra, hogy egyesek nem érdemlik meg a beléjük fektetett energiát. Azokat viszont, akik nem látványosan kiáltanak segítségért, valahogy azonnal kiszúrom, és próbálok tenni értük.
– Csilla tehát otthonról hozta, Tibor, nálad honnan a segítségnyújtás iránti elhivatottság?
Tibor: Mára ez tényleg mindkettőnk életének meghatározó része, de Csillával ellentétben én messzebbről jutottam el erre a pontra. Nekem ez nem velem született készségem. Persze, sosem voltam gonosztevő, de nem ez volt a fő érdeklődési köröm, ha lehet így fogalmazni. Voltam én katona, dolgoztam lakatosműhelyben, ruhagyárban, anyagraktárban, portán, aztán 1991-ben teljesen véletlenül kerültem az egészségügy sürgősségi részlegére, ahol magamra találtam. Ebből az elmúlt 27 évben sem tudtam kiégni.
– Hogy érted, hogy ebben magadra találtál?
Tibor: Úgy, hogy ezt szívesen csinálom. Nemcsak jó érzéssel indulok minden egyes nap dolgozni, hanem büszke is vagyok a munkámra. Egyébként e területen három új szakmát is szereztem: E-kategóriás mentőápoló, országos akkreditációval rendelkező elsősegély-oktató, és nemrég mentőgépkocsi-vezető is lettem.
Csilla: Nagyon felnézek rá, hogy a mai napig elsőként ugrik azokra a képzésekre és fejlődési lehetőségekre, amik adódnak, még akkor is, ha tudja, hogy azokért semmilyen plusz juttatás nem fog járni.
Tibor: Ehhez képest, képzeld el, az élet úgy hozta, hogy miután elvégeztem egy képzést, rá fél évre született olyan jogszabály, ami nyomán megemelték a fizetésem – furcsa sorsszerűség ez. Dolgozom orvosi ügyeleten is, és mindenre nagyon büszke vagyok. Engem tényleg érdekel, hogyan lehet fejlődni a szakmámban, és szurkolok, hogy a fiatalok előtérbe kerüljenek, hogy ne sok évtizedes protokollok szerint dolgozzunk.
– Pedig pont a mentősök esetében gondolná az ember, hogy ott aztán minden kőkemény protokoll szerint történik.
Tibor: Na, pont ez a része az én szép hivatásomnak az, amit a legkevésbé szeretek. Véleményem szerint a mi munkánknak arról kell szólnia, hogy az ember gondolkozzon. Lehet, hogy tízből kilenc alkalommal működik a protokoll, ezért nyilván ismernünk kell, és szem előtt kell tartani, de előfordulhat, hogy a tizedik helyzetben a körülmények vagy egy beteg állapota miatt mást kell alkalmazni. A szellemi szabadság iránti igényemet az oktatásban tudom kiélni.

Fotó: Atti
A cikk folytatását az Impulzív Életmód Magazin 2018/10. számában olvashatjátok el.