Ahogy ígértük, folytatjuk interjúnkat a kalocsai Vöröskereszt vezetőjével Szeitzné Nyírő Csillával, és mentős férjével Szeitz Tiborral, akikről előző számunkban kiderült, hogy mókás körülmények között találtak egymásra egy homokmégyi mulatságon, aztán a következő randi már nehezebben szerveződött, de 1987. óta mégis egy párt alkotnak. Azóta három gyermekük született és mindketten megtalálták az életben azt a hivatást, amiben kiteljesedhetnek. Velük folytatott beszélgetésünk folytatásában mesélnek kapcsolatuk egyik fő mozgatórugójáról, a humorról, egymás tiszteletéről és támogatásáról még akkor is, amikor nem feltétlen értenek egyet. Folytatódjon Csilla és Tibor története!
– A gyermeknevelési módszerek mellett vannak olyan dolgok, amelyekben alapvetően mások vagytok, vagy nem értetek egyet?
Tibor: Persze, apróságok akadnak, de azt őszintén mondhatom, hogy alapvető értékek tekintetében teljesen szinkronban vagyunk, hogy mi fontos és mi nem az. Ezek nem a külsőségek, bár nyilván mi is szeretünk csinosan öltözni és a lehetőségek szerint kényelmesen élni, de az anyagi előbbre jutás érdekében sosem tudnánk kilépni önmagunkból. Az együtt töltött több mint harminc évünk alatt többször hallottam már ismerősöktől, barátoktól, hogy mintapárként emlegetnek bennünket. Ehhez képest, ha a szomszédokat megkérdeznéd, kiderülne, hogy ennél sokkal szélesebb a szókincsem…
Csilla: És a hangterjedelme is (nevet fel)!
Tibor: Tehát, ha nem is mi vagyunk „A Tökéletes Pár”, bizonyos értelemben mégis azt gondolom, hogy álompár vagyunk, de nem súrlódások nélkül. Nem titok, hogy harminc év alatt voltak válságaink, sőt, voltunk olyan ponton is, ahol a legtöbb ember elköszönt volna egymástól. De azért tartom ezt a kapcsolatot kincsnek, mert bennünket ezeknek a problémáknak a közös leküzdése mind-mind megedzett annyira, hogy sokkal magabiztosabban tervezzük a jövőt, mert tudjuk, hogy egymás biztos támaszai vagyunk. Ebből a szempontból érezhetjük magunkat követendő példának.
– Neked milyen érzés ezt hallani, Csilla?
Csilla: Nagyon jó! Valóban keresztülmentünk nehéz időszakokon, de büszke vagyok a kitartásunkra. Annyit tennék hozzá, hogy azért ehhez kell a nevetés és a humor is. Sokszor emlegetett apukám is olyan típusú ember volt, mint Tibi, aki még egy-egy vitás helyeztet is könnyűszerrel fel tud oldani egy jól időzített poénnal.
Tibor: Szerintem nem túlzás azt mondani, hogy kettőnk között a humor az egyik legerősebb kapocs.
– Erre mindannyian emlékszünk, igaz „kátyúman”? (Tibor idén nyáron posztolt a Facebookon egy fotót magáról „Gigakátyúk, Bugyi és Alsónémedi között” kommenttel, amelyen a Liszt Ferenc Repülőtérre vezető forgalmas úton, látszólag térdig érő kátyúban áll. Azóta kiderült, hogy térdelt a fotón, de a képet 12 ezren osztották meg, és az országos médiát is több soron megjárta.)
Tibor: Az úgy volt, hogy a lányunkat hoztuk a reptérről hazafelé, amikor mondtam Csilinek, hogy álljunk meg, mert ezt le kell fényképezni. Annak ellenére, hogy próbált volna sürgetni és lebeszélni, én már láttam a fejemben, milyen jól fog kinézni az a kép, ami majd néhány barátomat biztosan megmosolyogtatja. Na, ebből több ezer megosztás lett, megjártam tévéket-újságokat, de célba ért a fotó! Bár először az illetékes önkormányzattól kerestek, hogy szedjem le a képet, mert rájuk ez rossz fényt vet, holott sokat költenek az utak rendben tartására. Válaszoltam, hogy „ez ott pont nem látszik”, és később kaptam a Közútkezelőtől is egy levelet, mondván, hogy a negyven éve kátyús útnak elkezdték a javítását, jövőre pedig tervezik annak teljes felújítását.
– Utaltatok rá korábban, hogy vannak olyan kemény pillanatok a munkátokban, amelyeket nem tudtok nem hazavinni. Ilyenkor mi történik?
Tibor: Ilyen tényleg gyakran előfordul, mert mindig elmondjuk egymásnak, ha valami éppen bennünk van, vagy bánt. Ha nem is értjük teljesen, hogy mi a másik baja, akkor is meghallgatjuk. Azt az egyet kérte tőlem, hogy olyanról ne beszéljek, amikor kisgyermek sérül, mert azt nem bírja hallgatni. Ezt tiszteletben tartom, és általában az ilyeneket próbálom a munkahelyemen kiadni magamból. A gyermeksorsok nagyon meg tudnak viselni, és alkalomadtán a sajátjainknak is szoktam beszélni róluk, hogy érezzék, milyen kiváltságos helyzetben élhetnek. A balesetek kapcsán is sok tanulságot vittem haza, okulásképpen. Én sajnos az emberek többségének a bajos pillanatait látom, bár akad olyan örömteli esemény is, amikor éppen kisgyermek születik nálam. Büszke vagyok rá, hogy amióta mentős vagyok, többektől jutott vissza hozzám, hogy valakinek a gyermeke vagy az unokája azért választotta ezt a hivatást, mert találkozott velem. Ez elképesztően jó érzés, habár messze nem azt jelenti, hogy én vagyok a legjobb vagy a legnagyobb szakmai tudással rendelkező mentős, de mégis sikerül másoknak meghozni a kedvét, ami jó dolog.
– Csilla, a te munkádról eddig kevesebb szó esett. Bár a Vöröskereszt helyi vezetőjeként talán mondhatjuk, hogy félig-meddig a nyilvánosság előtt zajlik, amit csinálsz, mi az, amit kevésbé láthatunk belőle?
Csilla: Amit talán fontos tisztázni, hogy a Vöröskereszt egy segítő, de nem segélyszervezet. Ezt a kettőt sokan összekeverik. Egyébként, ahogy mondtad is, a munkám java valóban a nyilvánosság előtt zajlik, ha éppen a véradások szervezésére gondolok, vagy a különböző versenyek, tanfolyamok életre hívására és lebonyolítására. Emellett a védőnőkkel, iskolákkal, óvodákkal, nyugdíjasokkal is mind-mind jó kapcsolatot ápolunk, amire nagyon büszke vagyok. Külön ajándék számomra, hogy amellett, hogy kiteljesíthetem az adni akarásomat, rengeteg korosztály között tudok mozogni.
Tibor: Amiben egyébként nagyon különleges, ahogyan Csili dolgozik, hogy nemcsak a rászorulókat karolja fel, hanem azokat is felemeli – és nem maga mögé, hanem maga mellé sorolja –, akik ebben a munkában segítséget nyújtanak neki. Ez nagyon ritka!
– Ahogy mondod! Más területen volt szerencsém már többször riportot készíteni Csillával, és legyen szó egy retró véradásról vagy egy elsősegély-továbbképzésről, minden egyes alkalommal elhangoznak azok a nevek, akik hozzájárulnak munkájukkal, segítségükkel az egyes események sikeréhez. Ti olyan emberek vagytok, akikre alapvetően lehet számítani?
Tibor: Úgy gondolom, hogy igen. Nem vállalunk mindent, de amit elvállalunk, abban megbízhatóak vagyunk. Ez így van a munkában és így van otthon, a családban is.
Csilla: Otthon nyilván én vállaltam ebből nagyobb szeletet, de ez egy közösen megbeszélt, tudatosan épített dolog volt.
Tibor: Ha pedig szó esett Csili munkájáról, büszkén mondhatom, hogy mindketten sokszor adtunk már vért, jómagam közelítek a kétszázadik alkalomhoz, amit a Vöröskereszt nemrég megyei szinten el is ismert. Csili a tényleges véradás mellett a szervezésében is jeleskedik, és a szokásos hirdetések mellett a közösségi médiában is nyomul. Sőt, középiskolákba jár felvilágosítani, amivel még a 18 éves kor betöltése előtt kedvet ébreszt a leendő segítőkben. Akik pedig életükben először jönnek el, azokra megkülönböztetett figyelmet szentel. Nem ritka, hogy a vérvételi ágy mellett végig fogja egy-egy bátortalan hős kezét. Ilyet a vértranszfúziós állomás dolgozói máshol nem tapasztaltak eddig.
– Tibi, mondhatjuk, hogy te megtanultál apa lenni?
Tibor: Inkább azt mondanám, hogy folyamatosan tanulom. Ebben pont jól jött, hogy nagyon nagy korkülönbségek, hét-nyolc évek vannak a gyerekek között. Most hárman három különböző országban vannak, mert a nagyfiunk a párjával Svájcban dolgozik, a lányunk Hollandiában egyetemista, a kisfiunk pedig még velünk van. Csillánál tudatos döntés volt, hogy legyen nagyobb korkülönbség a gyerekek között, hogy mind gyerekek tudjanak lenni, ne kelljen az idősebbeknek túl gyorsan felnőniük azzal, hogy nagytestvérré válnak már két-háromévesen.
Csilla: Ezt tényleg tudatosan szerettem volna így alakítani, és azt sem bánom, hogy már huszonhat éve járunk együtt szülői értekezletekre. Amit pedig kifejezetten értékeltem Tibiben, hogy ahogyan jöttek a gyerekek, célirányosan igyekezett mindig fejlődni, jobb és jobb lenni. Magam pedig megtanultam bizonyos dolgokban – amiket inkább nekem mondtak el a gyerekek – szócső lenni, hogy ő se érezze azt, hogy kimarad bármiből, de úgy jussanak el hozzá a dolgok, hogy azokat könnyebben tudja befogadni.
– Hogyan látjátok magatokat, amikor a legkisebb gyermek is kirepül?
Tibor: Pont egy betegem mondta a minap, hogy milyen nagy lesz majd a házunk, amikor a gyerekek elmennek otthonról, és milyen nehezen találjuk majd meg a helyünket benne. Én meg azt mondtam, hogy eddig is kiélveztük az otthonunkat, ezután is fogjuk. Majd berendezzük az egyik szobát konditeremnek, a másikat dolgozószobának, a harmadikat meg Vöröskereszt-irodának. Hogy ezt ki is tudjuk élvezni, ahhoz most kell megteremteni az alapokat. Ezért belevágtunk egy napelem-projektbe például, és szigetelem a házat. Így, remélhetőleg lesz egy nagy házunk kis rezsivel, és ugyanolyan szépen élhetünk majd, mint most.
Csilla: Én azt gondolom, hogy több időnk lesz egymásra. Tetszik, nem tetszik, de egy kapcsolat csak akkor működik, ha azért a pár mindkét tagja megdolgozik. Másfelől büszkén fogom hirdetni és világgá kiabálni, hogy tök jó érzés ötvenesnek, hatvanasnak lenni, lehet jókedvvel, vidáman élni!
Tibor: Sokan ufónak néznek bennünket, mert mi nem sajnáljuk látványosan a fiatalságunkat. Én őszintén mondom, hogy egyre jobban érzem magam a bőrömben. Egyre elégedettebb és magabiztosabb vagyok, amit szerintem Csili is elmondhat magáról. Ebben a korban divattá vált panaszkodni, és lehet, hogy hetvenévesen temetnek el egy embert, aki már negyvenéves kora óta nem élt igazán. Hál’ istennek mi nem süllyedünk ebbe a „jó minden úgy, ahogy van” mézmocsárba. Nekem még nagy terveim vannak! Beleférne például egy világ körüli út, de a bungee jumpingot sem próbáltam még ki.
– Ugranál vele, Csilla?
Csilla: Az talán már a koromból fakad, hogy előfordul, hogy szédülök. Ez az egyetlen visszatartó erő a bungee jumpingtól. Viszont a Dunában úszni még szeptember közepén, sőt, Mikulás napján sem jelent túl nagy kihívást!
– Legyen ez még így nagyon sokáig! Köszönöm a beszélgetést!
Cs &T: Mi is köszönjük!
Fotó: Atti
