Biszák Lászlóval beszélgettem többek között arról, hogy hová tűnik a művészet értéke, miért nincs már igénye a kor emberének arra, hogy hasson rá az esztétikum, miért nem vágyik arra a csodálatos hangulatra, amit tényleg csak egy élőben megszemlélt alkotás tud nyújtani. Persze, aki elgondolkodott már ezen a témán, annak kézenfekvő lehet a válasz. Mi mégis próbát teszünk arra, hogy ezt a lelki hanyatláshoz oly sokat hozzátevő fontos kérdést boncolgassuk.

Biszák László festőművész Gyulán született 1959-ben. Különös életútja során az egészségügy több területén is kipróbálta magát. Dolgozott pszichiátrián, de segédkezett igazságügyi orvos szakértő mellett is.

Alkotó munkája Koszta Rozália kezei között indult el, majd Cseh Gábor vette szárnyai alá. Mára a festészet öleli mindennapjait, fő foglalkozásként éli a művészet és az alkotó munkája okozta gyönyöröket. Szabad embernek ismerem, amit képei is jól láthatóan tükröznek. Évről évre megújul, nem zárkózik be semmiféle stíluskalitkába, halad az ösvényén, de lépéseit soha nem tervezi előre. Nyitott szellemmel engedi, hassanak rá a kor lendületes ingerei, épp úgy, mint a régmúlt nagyjainak munkái. Több száz egyéni kiállítás van a háta mögött, ezenkívül immár három éve vezetője a tolna megyei „Bárka” Művészeti Szalonnak.

– Te mi alapján választasz témát?

– Most jutottam el oda, hogy van mögöttem körülbelül húsz év munkásság. Éjjel nappal ezt csinálom. Ez azt jelenti, hogy nincs ünnepnap, vasárnap, karácsony, hiszen egy művész agya folyamatosan jár, állandóan keresi a megfesthető témát. De van, ami mostanra megváltozott. Eddig a divat, a kereslet állította be azt, hogy mit fessek. A „piacra” kellett dolgozni, az diktált, és én mindig igyekeztem is megfelelni az elvárásoknak. Ez kellően befolyásolta a képi világomat. Ahogy a „piac” pár éve nagyjából megszűnt, így már azt festhetem, amit eddig is szerettem volna. Egyszer egy idős festőművész azt mondta nekem, hogy „Lacikám, én azért szeretem a munkáidat, mert mindegyikben van valami poén”. Ez nagyon megmaradt bennem. Jól esett ilyet hallani egy idősebb tapasztaltabb művésztől. Szóval ez annyira bevésődött, hogy azóta is ezt a poént keresem mindig. Például a „Régi játékok” című képemen, ahogy leesik a tojás, annak a sárgája szétfolyik, és az egészből betűk folynak ki, mintha egy mese ömlene ki ebből a hangulatból. Szeretem ezeket a poénokat halmozni. Fontos, hogy legyen a képnek története, amiatt, hogy a néző elkalandozhasson. Egy picit részese legyen az én fantáziámnak, az én „mesevilágomnak”. Ezenkívül szeretek olyan dolgokat festeni, ami egy kicsit polgárpukkasztó. Nagy hasú meztelen emberek, nem túlságosan kidolgozva, tehát nem 18 pluszos képekről van szó, de mégis a meztelenséget olyan helyre rakom be, olyan dolgokkal veszem körül, ami vagy nagyon üti egymást, vagy ha tovább nézed azt is beleláthatod, hogy az elemek összetartoznak. Például a „Bálványimádók” című képemen, ahol egy ősmadár hegyes csőre, és egy Rubik-kocka látható, amit épp egy csoport szemlél. Az emberek szeretnek bálványozni, szeretnek kitalálni bizonyos dolgokat, ami előtt tiszteleghetnek, és amit imádhatnak. De ezek a bálványok elmúlnak egy idő múlva. Minden múlandó, szerintem a festészet is.

– Úgy tapasztalom, hogy a nagyok műveire, mint például a közelmúltban kiállított Bruegel-re, még akad érdeklődés, mert egy igazi művészetpártoló, még életében egyszer – ha van lehetősége – nem akar lemaradni róla. De a kisvárosi kiállítások, kortárs vagy nem kortárs alkotókkal, finoman szólva nem vonzanak tömeget.

– Ez nagyon érdekes dolog… Tegnap voltam Szegeden, a Fekete házban, ahol folyamatosan kiállítások zajlanak. (Tavaly például a pszichiátriai betegek munkáit láttam, ahol a kezeltek között volt képzett festőművész és amatőr is.) Szóba került a művészet, pontosabban arról beszélgettünk, hogy Tolna megyében megszűntek a galériák. Szekszárdon korábban három is működött, de körülbelül öt éve már egy sincs, és úgy tudom, a megyében sincs olyan, ami kifejezetten csak galériaként működik. Szerintem a művészetre nevelést már az óvodában kellene elkezdeni, vagy a bölcsődében, de először is a családban, otthon. Úgy veszem észre, hogy nem divat már a falakra festményt rakni. A minimál lakberendezési stílusnak egy hozadéka ez. Az emberek kiválasztanak minden bútort, lakásdekorációt egy stílusban, trendin, amihez egy eredeti festmény már nem igazán passzol. Annál inkább egy tucat kép, hiszen könnyebb beszerezni és még olcsóbb is. Én úgy látom, hogy ez most így működik. Sok évvel ezelőtt folyamatosan hívtak bennünket iskolákba kiállítani. Óvodákba jártunk, szakkör keretein belül beszélgettünk, rajzoltunk a gyerekekkel. Elvittünk pár munkánkat is megmutatni nekik. De ez is teljesen megszűnt. Olykor persze a város vezetésen is múlik a dolog. Egy közeli község frissen választott polgármestere a feltett kérdésre, miszerint mikor és hogyan lesznek ezek után kiállítások, egész egyszerűen azt válaszolta, hogy itt nem lesznek. És így is történt. Hogy ennek igazából mi az oka nem tudom. De az biztos, hogy más a divat, más lett az emberek érdeklődési köre. Inkább utazásra költik a pénzüket, művészetre alig-alig vagy egyáltalán nem.

– A felgyorsult életvitelünk, az érzékszerveinket lekötő-és egyben megcsaló-, az információt okádó eszközeinknek ehhez nem lehet olyformán köze, hogy egyszerűen, a látvány vagy „ingerhabzsolásunkat” egy szimpla tájkép például már nem igazán elégíti ki?

– Nem tudom. Egy képet meg lehet festeni azért mert szép, és mert tetszik, de arra tökéletes eszköz a fényképezőgép is. Valamiféle pluszt kell adni hozzá, egy poént, amitől a képnek tartalma, értéke lesz, valamivel több, mint a valóság. Ahogy látom, a festők sem törekszenek már erre. Festünk sokat plen air és festettünk régen is. A pusztában egy ház, előtte a szekér, a festő leül és másolja. Szép és értékes képek is születhetnek így is, de semmi plusz. Ez egy fényképezőgéppel is megoldható. Photoshop-ot is lehet használni, azt rányomtatni vászonra, és kész is a „Festmény” a falon. Pár év múlva megunja, lecseréli, pár ezer forint az egész. Ezenkívül azt vettem észre, illetve egy festőművész barátom Kovács Sanyi hívta fel rá a figyelmem egy beszélgetésünk kapcsán, – mikor arról folyt az eszmecserénk, hogy miért nem vásárolnak az emberek képet manapság – hogy azok a képek, amelyeken egy kicsit is gondolkodni kell, azt nem lehet eladni. Egy darabig az impresszionista stílus nagyon nagy divat volt, de úgy 5-6 éve már nem így van, és nem tölti be a helyét más. Megfigyeltem, hogy a mostani munkáim is olyanok, hogy gondolkodásra késztetik az embereket. Próbálom tartalommal megtölteni, hogy az érdeklődők megtaláljanak benne olyan érdekes részleteket, ami megmozgatja egy kicsit a gondolatvilágukat. Persze innentől kezdve eladhatatlanná válik.

– A digitális világ törvényszerűen bekúszott a művészetbe, kialakítva új irányzatokat. Szerinted behúzható egy nagyobb közös kategóriába a festészettel?

– Jó kérdés… Szerintem egy festmény mindig több. Persze mindkettő igényli a kreativitást, de a festészet technikája, amikor leülök, és ki kell kevernem a palettán színeket, majd az ecset kiválasztás, –  mert azt is neked kell eldöntened nem pedig egy gép kínálja fel –  egy olyan tudást rejtenek magukban, amelyek hosszú évtizedek tapasztalatai útján alakulhatnak csak ki. Épp a minap nézegettem a photoshopot, és különböző szerkesztő programokat, mert azon gondolkodtam, hogy egy-egy komolyabb témát először gépen megszerkesztek, összerakom, és utána megfestem. Szóval akkor itt a fontossági sorrend már el is dőlt számomra. Tehát én úgy gondolom, hogy mint eszközt fel lehet használni. És amellett mondom ezt, hogy most kezdték művészi szintre emelni a digitális képeket. Az egy másfajta kategória. Digitális művészet, fényképészet, festészet. Tehát a festészettel nem vonnék párhuzamot. Annak ellenére, hogy nagyon sok tartalommal bírnak azok az alkotások is és vizualitásuk is igen erős. Megfelelő méretben kinyomtatva, felkasírozva emberek elé lehet vinni kiállítani. Nekem egyébként nagyon tetszik ez a fajta művészet, számomra azonban egy emberi kéz által készített festmény mindig értékesebb marad.

– És mi lesz a jövőben?

– Valószínűleg a technika túlszárnyalja a festészetet, tehát emiatt háttérbe szorulhat majd, de az is előfordulhat, hogy a teljes bukását idézi elő. A 3D nyomtatók korszakában már olyan Renoir vagy Van Gogh utánzatot készítenek, aminek megfestésére egy emberi kéz képtelen. A festészet egy idő múlva megmarad egy szép hobbinak.