Pontosan 18 évig volt az Eperföldi Általános Iskola élén. Kémia szakos tanárként kezdte a pályafutását, majd igazgatóhelyettesként rengeteg tapasztalatot szerzett ahhoz, hogy vezetőként is elfogadják és támogassák a kollégái. Egyszerűen tisztelték tanárként, emberként. Pécsi László szívesen emlékszik vissza régi iskolájára, ahova még ma is gyakran visszajár.

Mélyen bennem élnek az általános iskolai élményeim az osztályomról, a tanáraimról és természetesen az igazgató úrról is. Különleges kapcsolata volt a gyerekekkel: kíváncsi volt ránk, és szívesen megállt a folyosón, hogy váltson velünk pár szót. Szerette a humort, na meg a focimeccseket. A diákok felnéztek rá, tekintélye volt és szerették. Nekem még ma is Ő a nagybetűs igazgató. Remélem nem haragszanak meg, ha a beszélgetésben is így szólítom, másképp nem is menne.

– Hogyan telnek a nyugdíjas évei, Igazgató Úr?
– Kertes házban lakom, és nagyon szeretem a ház körüli munkákat, a természet megnyugtat. Van két fiú unokám (Bálint és Balázs – szerk.), akikkel sokat foglalkozom. Most fedezik fel az életet, tanítom őket, együtt játszunk és persze focizunk. Ha az időm engedi, akkor szívesen olvasok újságokat, könyvet és ismerkedem az internet világával is.
– Mikor jött az életébe a foci?
– Már gyermekkoromban szerettem, de nem voltam benne tehetséges, szurkolóként viszont annál inkább. Szívesen megnéztem a meccseket élőben és a televízióban is. De nem az a szurkoló vagyok, aki csak a focit nézi. Engem a legtöbb sport érdekel, és azt szoktam mondani, hogy sajnálom, aki ebbe nem cseppent bele, mert az egy élménnyel szegényebb lett.
– Az unokái viszont nem maradnak ki belőle…
Így van! Kispályás focit játszunk az udvarban, és a lövéseket is szoktuk gyakorolni: az unokám kapura lő, én pedig 1-10-ig értékelem a lövését. Bálint most lett a Méhecskék igazolt játékosa, ő velem együtt nézi a mérkőzéseket. Az unoka érkezése a családba az élet nagy ajándéka.
– Mesélne arról, hogyan ismerte meg a feleségét?
– Fajszon kezdődött a mi közös életünk, ott botlottunk egymásba. Igazából én botlottam belé, aztán nem bírt nekem ellenállni. Onnantól kezdve összefonódott az életünk, és már 46 éve együtt vagyunk. Két fiunk van és két fiú unokánk, úgyhogy nagyon fiús család vagyunk.
A gyerekekkel különleges kapcsolata van.
– Én azt gondolom, ha a pedagógusnak jó a kapcsolata a diákokkal, akkor sokkal könnyebb a közös munka. Itt nem haverkodásról van szó, mert az rossz. Ha az ember megdicséri a frizuráját, vagy megkérdezi, hogy telt a hétvégéje, máris közös nevezőre kerültek. Egy egészséges, a kellő távolságot megtartó, de némi baráti kapcsolatra azért szükség van, mert akkor lesz a pedagógusnak tekintélye. Ha diák látja, hogy ez a kapcsolat komoly, akkor nem él vissza vele. Ez annak idején jól működött.
– Most már nem?
– Köszönöm a kérdést! (felnevetünk) Érdekes ez… Tegnap például az unokám edzésén voltam, és találkoztam két volt diákkal: az egyikkel beszélgettem, a másik pedig átnézett rajtam. Nem fájt, de jól esett volna, ha rám köszön. Érdekes, hogy nem nevekhez kötődőm, hanem arcokhoz, és rengeteg gyermek arca megmaradt. Némi túlzással, akár ezer tanulóról is beszélhetek.  Egyébként az egyszerű családból származó diákok hamarabb észreveszik az embert, mint azok, akik magasabbra vitték.
– Mit gondol, miért nehezebb a mostani tanároknak kivívni a tiszteletet?
– Én azt gondolom, hogy ez elsősorban személyiségfüggő, másrészt bárki jelentkezhet tanár szakra, és a hallgatókat nem válogatják meg, nem nézik, hogy ki lenne a legalkalmasabb erre a pályára. Mondjuk egy 19 éves fiatalról még nem is lehet megállapítani, hogy milyen pedagógus lesz: lehet, hogy az anyagot nagyon jól fogja tudni, de nem tudja átadni majd a gyerekeknek. A szakmai tiszteletet nehéz megszerezni!
– Önnek ez sikerült!
– Én is úgy érzem. Ha hozzám bejött egy gyerek az igazgatói irodába, nem kiabáltam vele, nekem nem ez volt a módszerem. Itt jött be az empátia, az emberség, és a szakma. Azt hiszem, én ebben szerencsés alkat voltam.
– Humorral is sok mindent meg lehet oldani…
– Volt egy érdekes sztorim. Kiléptem az igazgatói irodából, és meglátott egy diák, majd felkiáltott: Hülye, itt az igazgató! Odamentem hozzá és azt mondtam neki: Hülye itt az igazgató? Szóval, amit ezzel szerettem volna érzékeltetni, hogy a humort nagyon szerettem én is és a gyerekek is. Sőt a kollégák többsége is vevő volt a humoromra. De mindig vigyáztam arra, hogy a határt ne lépjem át.
– Miért választotta a tanári pályát?
– Én egy nagyon egyszerű parasztcsaládból származom, nem is jutott eszembe más szakma. Ma már el tudnám képzelni magam egy jó ügyvédnek vagy bírónak, de nekem ezekre a szakmákra nem volt rálátásom. Arra viszont emlékszem, hogy már gyermekkoromban is a kisebbek ott voltak körülöttem, és én velük foglalkoztam.
– Nem bánta meg, hogy tanár lett?
– Egyáltalán nem. Én azt gondolom, hogy sikeres lettem ebben a szakmában.
– Érezte, hogy jó vezető lenne?
– Mint minden pedagógus én is tanárként kezdtem, mégpedig az énekzenei iskolában, ahova anno én is jártam. Két évig tanítottam ott, és igazoltam, hogy a saját hazájában ki lehet próféta. A gyerekekkel jó volt, de a tanárok között idegennek éreztem magam. Egy augusztusi napon megkértek, hogy legyek úttörővezető, így a város összes iskolájával kapcsolatba kerültem, kitárult az én kis világom. Az ötödik év után, az Eperföldi Iskola akkori igazgatója, Nagy János látott bennem fantáziát, és így kerültem oda igazgatóhelyettesnek.
– Tíz év után pedig az iskola igazgatója lett. Hogyan érezte magát ebben a szerepben?
– Érdekes kérdés… A tíz év alatt rengeteg tapasztalatot szereztem, így igazgatóként már sokkal könnyebb dolgom volt. Fokozatosan vettem észre magamon, hogy ez a feladat tetszik nekem.  Szerencsés helyzetben voltam – amit persze magamnak is köszönhetek –, mert minden kolléga mellém állt, és együtt folytattuk az elkezdett terveket. Egészen 2007-ig tartott az eperföldis, úgymond „kalandom”.
– Nagyon erős csapat állt Ön mögött. Milyen volt a kapcsolata a kollégáival?
– Egészen kevés konfliktusom volt a munkatársaimmal, könnyen megtaláltuk a közös hangot. Úgy fejezném ki magam, hogy nem csináltam a problémákból ügyet, el lehetett azokat anélkül is simítani. Általában egy tekintet elég volt ahhoz, hogy a helyzet megoldódjon. Bátran kimondhatom, hogy jó volt a légkör.
– Mert Ön egy jó csapatot épített fel.
– Valóban! És megint szerénytelen vagyok… De nem volt személyi problémám, mert akartak velem dolgozni, majdnem azt mondhatom, hogy válogathattam is. Aki ide jött, az tudta, hogy mi vár rá.
– Nagy hangsúlyt fektetett a csapatépítésre.
– Valóban, a testülettel bejártuk fél Európát és egész Magyarországot. Ezeken a jó hangulatú kirándulásokon megismertük a természeti és kulturális csodákat. Azt gondolom mindenki jól érezte magát, és szívesen emlékszik vissza ezekre az utazásokra. Egészen egy évig éltünk ezekből az emlékekből.
– Több ismerőst megkértem, hogy egy szóval jellemezze Önt, a legtöbben az emberséges szót említették.
– Ez valóban jó szó rám. Azt hiszem, éppen ezért éreztem jól magam a munkámban. Nem volt lazaság, de ha valaki azt mondta, hogy negyed órát késni fog, vagy nem tud részt venni az értekezleten, akkor azt megértettem és elfogadtam. Bennem volt a kollegialitás és a szolidaritás, amely egy ilyen közösségben nélkülözhetetlen. Soha nem felejtem el, hogy általában augusztus 25-én volt az iskolakezdés, ami egyszer pont péntekre esett. A többi iskolában már pénteken dolgoztak, mi viszont csak hétfőn kezdtünk. Mire megy az ember egy péntek délig tartó tanítási nappal? Így mindenki kapott még három napot. Ezeken az apró gesztusokon nagyon sok múlott, és a kollégáim értékelték ezeket, nem éltek vele vissza. Nálam az órarend készítésénél is volt kívánságlista, mivel legtöbbször nőkről, családanyákról volt szó, akiknek a gyermekükre is kellett gondolni. Ha mondjuk kiderült, hogy kedden csak egy órája maradna, akkor leültünk, és megoldottuk, hogy legyen egy szabadnapja, amikor a gyermekével lehet. De én ezt mindenkivel megbeszéltem és egyetértettek velem. Látszólag apró dolgok, amik, lehet, hogy ma hiányoznak.
– Mit kapott vissza?
– Azt, hogy szerettem igazgatónak lenni az Eperföldi Iskolában.
– Nem félt attól, hogy a kezébe kerülő hatalomtól „megszédül”?
– Érdekes, de én úgy érzem, nem látszódott rajtam, hogy igazgató vagyok.
– Visszajár a régi iskolájába?
– Rendszeresen bemegyek, mert szívesen találkozom a régi munkatársaimmal. De lassan lehet, hogy ez is elmarad, mert egyre több az idegen arc. A törzsgárdával tartom a kapcsolatot, szívmelengető érzés, amikor érdeklődnek felőlem.
– Figyelemmel kíséri az iskola jelenlegi helyzetét?
– Természetesen!
– Megkérdezhetem a véleményét?
– Szívesen elmondom, amit látok. Jól hangzik, hogy az Eperföld most sportiskola lett, de remélem, mindenki tudja, hogy a feltételek ezzel nem javultak. Ezeket meg kell teremteni ahhoz, hogy jól tudjanak működni a sporttal kapcsolatos tevékenységek. Kívánom, hogy ez sikerüljön!
– Sokáig volt egy önálló rovata a helyi újságokban. Nem szeretne a nyugdíjas éveiben újból írni?
– Írnék én, de nem keresnek meg témával. A rovatom a Kalocsa régi története nagyon sikeres volt. Nem akarok nagyképűnek tűnni, de sokan azért vették meg az újságot, mert felelevenedett előttük a gyermekkoruk. De ennek sajnos nem lett folytatása, pedig szerettem a régi dolgokról írni.
– Van olyan, amit másképp csinált volna?
– Azt gondolom, hogy nem! Én úgy érzem, nagyon sokat tettem a város oktatásáért, de senkinek nem jutottam eszébe, amikor az elismeréseket osztották. Engem soha nem tüntettek ki, nem köszönték meg a munkámat, ez örök tüske bennem. Persze a szakmám során kaptam elismerést a kollégáimtól, és ez igazán fontos, de jól esett volna, ha a város is méltányolja mindazt, amit ettem.
– Mik a jelenlegi tervei?
– Egészségesen élni – ez a legfontosabb tervem. Aztán szeretnék minél többet az unokákkal lenni, de figyelek arra, hogy ne sajátítsam ki őket. Illetve vannak még az országnak olyan részei, ahova szívesen elutaznék.
– Merre venné az irányt?
– Miskolctól északra és a Sziget-közben szeretnék kirándulni. Remélem, még sokáig úgy fogok vezetni, mint egy húsz éves. Egyébként 70 évesen, a túlélés a fő terv!

Az interjú végén fordult a kocka, és mint mindig, most ő érdeklődött felőlem. Ő Pécsi László, a tanár és igazgató, akire anno és most is csillogó szemmel tekintek fel.

Szerző