Egy korábbi cikkünkben Gönczi Dorka mediátor mesélt a párkapcsolatban felmerülő akadályokról, melyekre megoldást is kínált. Persze szóba kerültek a férfiak is, de akkor nem hallgattuk meg az ő nézőpontjukat, éppen ezért most Dorka párjával, Varga Zsolt mediátorral merültünk el a párkapcsolatok labirintusában, hogy össze tudjuk hasonlítani a két nézőpontot, így megismerjük, hogyan gondolkodik nő és férfi ugyanarról a témáról.

– A családi minta rendkívül fontos. Nehéz felismerni a szüleink hibáját és figyelni arra, hogy mi ne kövessük el azokat.
– Susan Forward a Mérgező szülők című könyve. Elég komoly alapossággal tárgyalja ezt a kérdést. Mediátorként a konfliktusok során szoktunk találkozni azzal a szituációval, amikor az adott ügyfelünk bevallja, hogy ugyan elhatározta, mindent másként fog tenni, a gyermekeinek a nevelése során, mint a saját szülei, aztán mégis megdöbbenve tapasztalja, hogy automatikusan az általuk átvett és megtanult eszközöket használja. Ha ezt sikerül valakinek saját magában felismernie, akkor igazán közel áll ahhoz, hogy változtatni is tudjon.
– Érdemes az elején leszögezni a legfontosabb dolgokat. Ez egy jó tipp ugyan, viszont a kapcsolat elején még nem foglalkozunk azokkal az apróságokkal, melyek később idegesítőek lehetnek…
– Igen, elkövetjük ezt a hibát. A kezdeti érzelmi fellángolás minden racionális döntés fölé emelkedik, ajtóstul rontunk a házba, “mindenem a tiéd”. Aztán azt gondoljuk, hogy ezt nem így kellett volna, elég lett volna a fele is… Valóban érdemes a kereteket lefektetni. Olyan apróságokkal kezdeni: igen, nagyon szeretlek, de nekem is egy életem van, amelyben fontos számomra ez és ez. Nem kell áldozatnak lenni és mindent feladni a másikért. Nem jó zsarnoknak lenni és feladatni mindent a másikkal. Hiszen ezek a lépések magukban hordozzák a jövőben lassan megjelenő boldogtalanságot és a kiszolgáltatottság, a függés érzését. Akkor jó egy kapcsolatban élni, ha többet ad annál, mintha egyedül élne az ember, nem pedig kiéhezve bolyong a másik által támasztott elvárások labirintusában.
– Mit tudnak azok a párok, akik hosszú idő óta élnek boldog párkapcsolatban?
– Egy jó kapcsolatban élő párra általában azt mondják, hogy nagy szerencséjük van. Azt nem sokan veszik figyelembe, hogy ahhoz, hogy évekig, évtizedekig jó legyen egy kapcsolatban élni, ahhoz rengeteg munkára, toleranciára és a másik tiszteletére van szükség. Szükség van a megfelelő kompromisszumra. Olyan engedmények, amelyeket szívesen megteszünk a másikért, de nem érezzük úgy, hogy megalkuvóként mindent feladunk magunkból. Amikor már szinte csak az egyik fél személyisége dominál egy kapcsolatban, ahol megszűnik az egyensúly, ott előbb-utóbb törvényszerűen bekövetkezik egyfajta törés.
– Miért és mitől félnek a férfiak? Gondolok itt arra, hogy a 30 körüli pasik még nem szeretnek elköteleződni.
– Elsősorban azért, mert megszűnt a mi szüleinkre jellemző társadalmi háttérbe és támogatásba vetett hit. Lényegesen kitolódott a gyerekvállalás és a saját lábra állás időszaka is. A karrierépítésnek és az egzisztenciális alapok megteremtésének elvárása került az előtérbe. Ennek hiányában lényegesen kevesebben mernek belevágni a családalapításba. Nem gondolnám, hogy az elköteleződés igényének, visszahúzódásának hátterében a félelem állna, de tény, a kényelem és a „mindenképpen házasodni kell” érzés megszűnése hatással van arra, hogy tartósnak címkézett kapcsolatok nehezebben köttetnek manapság. Abban azonban én is hiszek, hogy az embernek tapasztalatokkal felvértezve, saját magát és az igényeit alaposan megismerve érdemes egy komoly kapcsolatba kezdenie és gyermeket vállalnia. Nem jó, ha egy-két csemete születése után ébred rá, hogy ja, én nem erre vágyom.
– Hogyan lehet kiépíteni egy kapcsolatban az őszinteséget?
– Erre szerintem egy viszonylag egyszerű megoldás kínálkozik: a kezdetektől fogva nem kell másként kezelni a kapcsolatot, mint őszinteséggel. (nevet) Nincs szükség arra, hogy mi magunk megpróbáljunk olyanok lenni, amilyenek nem vagyunk. Az élet hozhat olyan helyzeteket, ahol kisebb-nagyobb szerepet kell játszanunk, de a saját magánéletünkben tenni ezt, meglehetősen szerencsétlen döntés. És ami talán még ennél is fontosabb és nehezebb, magunkhoz is őszintének kell lennünk, és tisztán látni, a kialakuló kapcsolat valóban azzá válik-e, amiben igazán élni szeretnénk.
Evidens, hogy a párkapcsolatokban felüti a fejét a hűtlenség?
– A férfiaknak egy jó szakácsnőre, egy remek társra és egy szuper szeretőre van szükségük. És persze arra, hogy ők hárman soha ne találkozzanak egymással. Komolyra fordítva a szót ebben a kérdéskörben nincsenek ilyen egyszerűen felállítható szabályok. Van, aki azt mondja, az ember nem monogámiára termett, ne várjunk el ilyesmit senkitől, van aki úgy tartja, egy társ mellett érdemes leélni egy életet, mert úgy válik teljessé. Nekünk a mediáció során mindig egy adott helyzetet, az abból származó konfliktust kell megpróbálnunk kezelni, és abból segíteni kijönni a hozzánk forduló pároknak.
– Rengeteg cikkben olvastam, hogy a legfontosabb a kommunikáció, csakhogy a problémákról nem szívesen beszélgetünk.
– Nem tapasztalom, hogy a férfiak ne szeretnének a problémáikról beszélni. Ha valami nehezíti a kommunikációt, az sokkal inkább az, hogy férfiak a probléma okairól, az esetleges gyengeségeikről nehezebben számolnak be. Különösen nehezen nyílnak meg az előtt, akivel éppen harcban állnak. Ezért szoktunk mindkét féllel külön-külön beszélni, hiszen ilyenkor bizony diszkréten mindenkiből előbukkan a mondat: “Jó, persze én sem voltam hibátlan.” Ez már jó kiindulási alap lehet egy probléma közös megoldásának megtalálásához.
– A válások többsége elkerülhető lenne?
– Olyan sok társadalmi tényező mozgatja ezt a számot, hogy nehéz mindig konkrét indokot találni a válások arányának változására. Az biztos, mára sokkal könnyebben jut el oda egy pár, hogy elváljon, sokkal elfogadottabbá vált a kapcsolatok ilyen lezárása. Ez rossz és jó egyszerre. Rossz, mert sok esetben kísérletet sem tesznek arra, hogy megpróbálják megjavítani a kapcsolatukat, időt adni maguknak. És jó is, hiszen sok olyan kapcsolat is felbomlik, amelyik régebben  a “Mit szól majd a család, az utca?!”, a külvilág véleményének nyomására látszólag egyben maradt, miközben a benne élők a kényszer miatt egy életen keresztül rombolták magukat és egymást.
Hogyan lehet okosan elválni?
– Ez talán a legfontosabb kérdés, és ezen dolgozunk mi a legtöbbet. Mert egy esküvő megszervezésére nagyon sok energiát fordítanak a párok, hiszen az az “örökké” jegyében fogant esemény; családi könnyek, jegyesoktatás, mindenki örül. És persze ilyenkor nem illik azt megkérdezni, mi lesz, ha egyszer nem megy tovább, mi lesz, ha más és más irányba változtunk az évek, évtizedek alatt… Mert jó lenne már ezen a dokumentumon azt is aláíratni az ifjú férjjel és feleséggel, hogy ha úgy adódik, hogy nem megy tovább, akkor ne váljanak azonnal ellenséggé a vagyon és a gyermekek felügyeletének a kérdése mentén, hanem próbálják meg megérteni azt, hogy innentől bár ugyanolyan elválaszthatatlanok, de más módon lesznek társai egymásnak az életben. Hiszen olyan kötelékeik vannak, amelyek továbbra is megmaradnak, tehát érdemes ezeket úgy kezelni, hogy esélyük legyen újra kiegyensúlyozottnak és boldognak lenni külön-külön is.
Mit érzékel egy gyermek a válásból?
– Mindent. A gyerekek csak kicsik, de nem ostobák. Sokkal finomabbra hangolt érzelmi szeizmográffal rendelkeznek, amellyel érzik a szüleik közt vibráló feszültséget. Néha maguk a szülők azt hiszik, hogy a gyermekeik nem tudnak semmit, mert ők nem mondtak nekik semmit. És ez a szavakat tekintve igaz is.
A gyermek élete gyökeresen megváltozik egy válás után. Hogyan lehet a lehető legjobban megoldani, hogy minél kevésbé sérüljön?
– Ez az a kérdés, amely leginkább függ a szülők viselkedésétől. A válást a gyermekek az esetek többségében krízisként élik meg. Egy ilyen érzelmileg determinált helyzetben az egyes szülők által mutatott minták komoly nyomot hagynak a gyermekek emlékeiben, személyiségében. Nyilvánvalóan másként fog felnőni az a gyerek, akinél a szülők acsarkodó ellenségességgel tekintenek egymásra és megpróbálják akár a gyermekeik érzelmein keresztül is manipulálni egymást, mint akkor, ha szülők egymásra partnerként tekintve megtanulnak “felnőttként válni”. Ennek a megértésére és feldolgozására indítunk el egy új kezdeményezést, mely pont az ebben való emberibb előrelépést igyekszik megtanítani, segédkezet nyújtva ahhoz, hogy a házastársakból válótársakká válhassanak.

Szerző