Nem is olyan régen különleges fehérköpenyes vendégek jártak a kalocsai Szent Kereszt Tagkórház gyermekosztályán. Gyógyítók ők, akárcsak az ott dolgozó orvosok, mégis másféle doktorok. A Mosolykommandó Alapítvány mosolydoktorai, akik október közepén tűntek fel Kalocsán – nem sztetoszkóppal, injekcióval vagy tablettával, hanem mosollyal gyógyítják a kis betegeket. De vajon hogyan lehet mulatságossá tenni a legkeményebb élethelyzeteket, és vannak-e követői a kezdeményezésnek? Erről beszélgettünk az osztályos látogatás előtt Szemenyei Dorka és Csatai Gergő bohócdoktorokkal.

– Nem tipikus hivatás a tiétek. Hogyan lesz valakiből mosolydoktor?
Dorka bohóc: Belőlem például úgy, hogy megismertem Gergőt. Ekkora ő már rengeteg dolgot tudott: zsonglőrködött, bűvésztrükköket tanult, lufit hajtogatott. Ahogyan benne, úgy bennem is megvolt az indíttatás a karitatív munka iránt, főképp, hogy azt gyerekekért lehet végezni. Így ezt a két dolgot megpróbáltuk közelíteni egymáshoz. Megtanultam tőle lufit hajtogatni, apróbb zsonglőrmutatványokat, elsajátítani a trükköket. Bár egykerekűzni még nem tudok, jó úton haladok, hogy azt is megtanuljam. Együtt kezdtünk azon gondolkodni, hogy mindazt a rutint és tudást, amit Gergő zsúrokon, rendezvényeken megszerzett, hogyan tudnánk a jó cél érdekében felhasználni.
– Téged tehát, mondhatjuk, hogy Gergő vezetett be ebbe a világba?
Dorka bohóc: Ez abszolút így van! Ő készített fel mindenre, ami azután történik, hogy belépünk egy kórházba, kórterembe.
– Akkor Gergő, kérlek, mesélj nekünk te is a kezdetekről!
Gergő bohóc: Nekem ez nagyon régi történet. Ha jól emlékszem, 13-14 éves lehettem, amikor elkezdtem bűvészkedni, zsonglőrködni. Anno zsonglőrklubot is vezettünk Szarvason, ahol felnőttem, előadóképzésekre jártam, és voltak szép számmal fellépéseink is. Aztán, ahogy Dorka is mondta, idővel kifejlődött az igény bennünk arra, hogy olyan formát adjunk ennek, ami karitatív. Persze, az rendben van, hogy az ember eljár fellépni zsúrokra, sok gyermekkel találkozik, de ha már van egy tizennégy éves tapasztalat és rutin a kezünkben, akkor abból miért ne adnánk olyanoknak is, akinek a legnagyobb szükségük van a mosolyra és a jókedvre? Alapítványunk jelmondata is erre utal: „hatalmad van másokat boldoggá tenni.” Ha pedig van hatalmunk, miért ne élnénk vele?
– Csodálatos cél, amit meghatároztatok, annál is inkább, hiszen vannak intézetben nevelt gyerekek, hátrányos helyzetű gyerekek, ti pedig talán a legkeményebb fába vágtátok a fejszéteket, a betegek felé fordulva. Miért pont a kórházak?
Gergő bohóc: Nagyon egyértelmű a válasz, de el kell, mondjam, amellett, hogy kórházakkal dolgozunk együtt, rendszeresen járunk Szegeden idősek otthonába és olyan árvaházba is, ahol nullától hat éves korú magára hagyott gyerekekről gondoskodnak. Hogy miért pont a kórház? Ha már mosolyról beszélünk, hol van erre nagyobb szükség, mint a kórházban? Ott, ha nem is letargiában, de más lelki állapotban vannak az emberek. Azt végsősoron mégsem felejthetjük el, hogy a gyermek az gyermek, akinek mindegy, hogy kórházban fekszik vagy éppen egy árvaházban tölti a mindennapjait, gyermeki lelkéből fakadóan keresi a pillanatnyi szépet és jót az életben, mindazt, ami mosolyt csal az arcára. Miért ne lennénk mi, akik ezt odavisszük nekik?
– Persze, de attól még nagyon kemény dolog ez, egy kórházban pedig különösképpen az! Vannak felosztott szerepek köztetek, illetve személyre szabott feladatok onnantól, hogy beléptek egy kórterem ajtaján?
Dorka bohóc: Alapból kórteremről kórteremre haladunk. Ha nem is feladatok vannak kiosztva, inkább azt mondanám, hogy a belépés pillanatától van egy dramaturgiája, felépítése annak, amit csinálunk. Már a bemutatkozásunk is elég viccesen történik, aztán apró trükkökkel oldjuk annak a feszültségét, hogy idegenek lépnek a kórterembe. Például egy csipogó bohócorr elővarázslása erre tökéletes trükk, ezt követi minden más.
– Tehát mondhatjuk, hogy van egy alapkoreográfiája a kórtermi ottléteteknek?
Gergő bohóc: Igen, van. Ha a bohócdoktorkodás és a bohócdráma mint műfaj között húzunk egy finom párhuzamot – azt tudjuk, hogy a bohócdráma igen erős strukturális és szerkezeti felépítéssel bír. Nálunk az alaphelyzet az, hogy egy kórházban fekvő kisgyermeknek mindenkivel szemben, aki fehér köpenyben belép a kórtermébe, vagy közelít felé, van egy erős ellenérzése. Mi ezt próbáljuk áttolni valami mássá, ezért amikor belépünk, nem azonnal a gyerkőccel kezdünk játszani, ami visszás helyzetet szülhet. Ezt úgy tudjuk oldani, hogyha Dorkával játsszuk a szerepeinket, és azért van két mosolydoktor egyszerre a kórteremben, mert megvannak az ellenpólusok, amit a bohócdrámában fekete és fehér bohócnak neveznek. Esetünkben ez arról szól, hogy az egyik bohócdoktor félénkebb, ügyetlenebb, esetlenebb, míg a másik a magabiztosabb, segítő, a mindentudó. Ahogy mi egymással működünk, az előbb-utóbb elkezdi oldani a távolságtartást a gyermekben, mert az egyik mosolydoktorral önkéntelenül is elkezd együttérezni és azonosulni. Innentől már őt is könnyebb bevonni a történésekbe.
– Mi történik attól a pillanattól, hogy a gyermek partnerré válik?
Gergő bohóc: Onnantól bevonjuk őt is az improvizatív játékokba, amelyeket mindig a kórterem felszereltsége és adottságai, valamint persze a gyermek állapota határoz meg. Szappanbuborékokat kergetünk lufival, célba dobunk, és nem is hinnéd, egy vécépapír-gurigával is mi mindent lehet művelni és mókázni, ha éppen megtaláljuk azt. Ekkor vált át a dolog úgymond bohóckodásból egy felszabadult, közös játékba.
– Dorka, amikor kialakul ez az interakció, milyen érzés kilépni a kórteremből? Hogyan tudjátok enyhíteni az érzést, hogy miután néhány percre rideg kórteremből vidám játékszigetre repítettétek a kis beteget, végül mégis ott marad egyedül?Dorka bohóc: Erre is megvannak a módszereink. Mindig hagyunk valamit ott magunkból, egy mosolykártyától egy közösen levarázsolt szappanbuborékon át egy lufiig, ami emlékeztet arra, hogy együtt voltunk. Mindig úgy próbálunk búcsúzni, hogy ne maradjon űr utánunk. Amikor megyünk el az osztályról, akkor ismét megállunk azoknál a kórtermeknél, ahol jártunk. Beintegetünk, jelezve, hogy nem feledkeztünk meg azokról, akikkel korábban játszottunk. Ezek nagyon fontos momentumok.

A cikk folytatását az Impulzív Életmód Magazin 2018/12. számában olvashatjátok el.