Gyermekeink közös óvodás csoportba jártak, ennek ellenére a képzőművészetről való beszélgetéseink sosem tudtak elmélyülni igazán. Most érkezett el az alkalom egy kicsit tartalmasabb beszélgetésre Lakatos Ervin képzőművésszel, akinek festményeit nézve mindig foglalkoztatott, kik az ő múzsái, ihletői vagy mesterei. Ervin képei – melyeket Kalocsán is többször kiállítottak – nagyon egyedi képvilágot, tematikát és színvilágot képviselnek. A mai világ realitása köszön vissza egy-egy zsáner- vagy életképen az otthonunkból vagy a 21. század flaszteréről. Mennyi hétköznapi tárgy, dolog, amelyek körbevesznek minket, de nem is igazán figyelünk rájuk, mert annyira természetesnek vesszük őket. Talán furának tűnnek az olyan tekintetnek, ami a tájképek mélységeiben és csöndjében szeret merengeni. Talán ismerős azoknak, akik a mindennapokban élve és a pörgésben néha megállva rácsodálkoznak tárgyaink, fogyasztási szokásaink közös valóságára.

Ki vagy mi hatott rád? Honnan ered a képzőművészetek iránti érzékenységed?
Képzőművészeti gimibe jártam Szegedre, alkalmazott grafikát tanultam. Nagyon jó tanáraim voltak, akik hatottak a gondolkodásomra, akik megmutatták, hogy nemcsak azok a sztereotip közegek léteznek, amiket a hétköznapi életben látunk magunk körül, hanem van másik világ, ami teljesen független ezektől a dolgoktól. Figyeltem a tanáraim munkáit, kollekcióit és reflexióit a világra.

Ez bizonyára egy zártabb közösséget takar, és egy diák számára, aki állandóan keres, kutat, próbálja elhelyezni magát a világban, a viszonyrendszerekben, nagyon érdekes lehet.
Igen, nagyon izgalmas volt, és nyilván azért is tudott könnyen magába szippantani, mert kisgyermekkorom óta inkább rajzolással és festéssel foglalkoztam, szerettem persze biciklizni meg focizni is, de inkább otthonülő típus voltam.

Jól emlékszem, hogy ti Miskén éltetek, és oda köt a gyermekkorod?
Igen, falun éltünk, a szüleimet oda helyezték tanítani, de egyébként kalocsai származásúak vagyunk. Elég idilli, falusi gyermekkorom volt – horgászás, biciklizés, szánkózás, korcsolyázás, de ezek mellett állandóan telerajzoltam a könyveket, füzeteket, az asztalomat. Anyám el is rakta ezeket a munkáimat, nem vagyok rájuk túl büszke, de gyermekként nem voltak azok rosszak. Családi indíttatásra próbáltak a zeneművészet felé terelni. Édesapám énektanár volt, a családban többen is zenéltek, de én baromira nem szerettem. Sokáig zongoráztam apámmal, de nem volt benne örömem. Közös családi döntés volt, hogy akkor a képzőművészetet támogatják, és mivel akkor sem volt túl erős az általános iskolai rajzoktatás, ezért Hajósra, Kiss Ernő akvarellista rajztanárhoz vittek. Nekem ő volt az első tanárom, mesterem, akinek a lánya a szegedi Tömörkény gimiben tanult, és mindketten azt javasolták, hogy oda menjek én is továbbtanulni.

Érzékelhető, ahogy beszélsz a szegedi élményeidről, hogy nagyon meghatározó lehetett, a pályádat nézve pedig egyértelmű iránymutatást kaphattál, illetve a képzőművész identitásodban megerősítettek ott.
Igen, hát fantasztikus négy év következett az életemben. Tényleg egészen más perspektívákba láthattam bele. Az alkalmazott grafikában régi, analóg módon kézzel festettünk és rajzoltunk mindent. Nyilván mindegyikünknek az volt az álma az iskolában, hogy a Magyar Képzőművészeti Főiskolára bekerülhessünk, persze, azért tudtuk, hogy nem sok esélyünk van rá. Itt kaptam az első pofont az élettől, mert nem sikerült a felvételim. Többhetes felvételi folyamatban vettem részt, még az utolsó körökben is bent voltam. Az az igazság, hogy utólag visszanézve azt gondolom, nem is szerencsés, ha 18 éves embereket felvesznek oda, hiszen az elvégzett négy-öt év után nem válik kész képzőművésszé egy 23 éves fiatalember – persze vannak kivételek, de nem ez a tapasztalat.

Csalódásként élted meg a felvételit. Hogyan tovább egy ilyen álom elengedése után?
Igazából nem volt túl sok időm keseregni, mivel tudtam, én ezen a pályán szeretnék mozogni. Abszolút bíztam abban, hogy sikerülni fog valami, de akkor még nem tudtam, hogy mi.  Jött egy lehetőség: a Pannónia Filmstúdióba animációs rajzolókat kerestek, így belecsöppentem a kecskeméti filmstúdió műtermébe, ami szintén egy nagyon inspiratív légkör volt. Arra emlékszem, hogy a filmes világ sok érdekessége mellett nagyon, de nagyon elfáradtunk ott mi, grafikusok, a nap végére.

Fotó: Bea
A cikk folytatását az Impulzív Életmód Magazin 2018/11. számában olvashatjátok el.