Egy kisebb közösség életében, esetünkben legyen ez most Kalocsa városa, vannak emblematikus emberek. Olyan alakok, akik nem szerepelnek minden nap a helyi médiában, mégis sokan ismerik, szeretik őket, érzik közelinek magukhoz. Véleményem szerint Kovács Zsuzsa (és férje, a Bács-Kiskun Megyei Kereskedelmi és Iparkamara helyi képviseletének vezetője, a Bónusz Press főszerkesztője, Péjó Zoltán) pont ilyen. Zsuzsa keze alatt diákok százai készültek fel sikeres angol nyelvvizsgára, de számtalanszor láthattuk népes turistacsoportot kalauzolni a városban, vagy éppen ült a vizsgáztatói székben gyermekünkkel szemben nyelvvizsgán, vagy hajolt meg a színpadon a Kalocsai Thália Társulat egy-egy előadása végén, amelynek ugyancsak oszlopos tagja.  De vajon milyen ember ő? Hogyan éli a mindennapjait és sok-sok kemény erőpróba után hogy érzi, hol tart most az élete? Többek között erről beszélgettünk vele.
– Sietve érkeztél az interjúra, és ahogy lehuppantál, azonnal látszott, hogy egy másodperc alatt átkapcsoltál az „itt vagyok” módba. Jellemző a mindennapjaidra ez a szaladás?
–  Őszintén szólva végtelenül tisztelem és irigylem azokat az embereket, akik másodpercre be tudják osztani az életüket, nekem ez nem az erősségem. Igyekszem a legrövidebb időbe a legtöbb mindent bezsúfolni, ami talán abból is fakad, hogy szabadúszóként a magam főnöke vagyok. Próbálok mindenhová odaérni, hiszen, mint sok más nőnek, több pálcán forog tányér, és mindig ahhoz a tányérhoz szaladok, amelyik éppen le akar esni. Ezt az érzést nyilván pontosan ismeri az, aki – hozzám hasonlóan – dolgozik, anyuka, feleség.
– De azért előfordul, hogy egyik-másik tányér néha leesik?
– Persze, megesik. Annak ellenére, hogy maximalista vagyok, igyekszem nem sokat rágódni megváltoztathatatlan dolgokon. Az energiapazarlás! Nyilván előfordul, hogy kések, hibázok, de ezt belátni vagy bocsánatot kérni, illetve megbocsátani magamnak vagy másoknak nem szégyen. Mi több, nagyon felszabadító! Az életfilozófiám része, hogy nem adok olyat, amit nem szeretnék visszakapni és hiszek abban, hogy minden tettünk visszahat önmagunkra.
– Ez a fajta életfelfogás mindig áthatotta a mindennapjaidat, vagy inkább a korral járó fejlődés gyümölcse? Azért is kérdezem, mert elég perfekcionista ember vagy, aki mindig a legjobbra törekszik, s az nehezebben viseli, ha a dolgok másképp alakulnak.
– Ez így van, de az életem egyik leckéje a sok közül az, hogy a túlzott maximalizmussal járó merevséget el tudjam engedni, és el tudjam fogadni, ha más hibázik, vagy én hibázom. A másik lecke, hogy sokszor van újratervezés, és nem mindig úgy alakulnak a dolgok, ahogy én azt kigondolom. Sokszor utólag döbbentem rá, hogy mi miért vett olyan kanyart az életemben, amire nem számítottam, vagy más mederbe tereltem volna… ha van ráhatásom.
– Az a fajta ember vagy, aki évek távlatából is kiértékel és újragondol dolgokat?
– Igen, és mindenkinek szívből ajánlom, hogy vezessen naplót! Én ezt angolul teszem, hogy trenírozzam magam, meg kihívás is más nyelven írni, ugyanis rákényszerít a fejlődésre és arra, hogy az angol nyelv ne csak egy munkaeszköz, hanem kommunikációs önkifejezési mód legyen számomra, akárcsak a magyar. Az angol sajátja ugyanakkor, hogy nem bonyolítja túl a dolgokat, ezért kénytelen vagyok kikristályosítani a gondolataimat és egyszerűen megfogalmazni azokat. Mi magyarok hajlamosak vagyunk bő lére ereszteni és agyonbonyolítani a mondandónkat. Amikor valamit megfogalmazok angolul, kénytelen vagyok a csapongó gondolataimat rendezni. A mai napig megvan mindegyik naplóm az első kis kék füzettől kezdve, amibe középiskolásként írtam először. Nem minden nap csapom fel őket. Volt, hogy évek maradtak ki, de a fontosabb eseményekről, érzésekről születnek jegyzetek, annál is inkább, mert ilyenkor némiképp kívülállóként értékelem a történéseket, melyek visszaolvasva aztán egészen más megvilágításba kerülnek, mint amikor az adott élethelyzetben papírra vetettem őket. Ezért mindenkinek merem javasolni a napolóírást, főképpen azoknak, akik nem meditálnak. Nekik ez egyfajta meditáció, befelé fordulás is lehet. Az is nagy előnye, hogy kirajzolódik benne egy vezérvonal, ami segít tisztán látni, miért történnek velünk a dolgok úgy, ahogy. Tudom, hogy közhely, de én tényleg hiszek abban, hogy semmi sem történik véletlenül, minden egy tanulási folyamatnak a része.
– De akkor mi a helyzet a rossz dolgokkal?
– Nincsenek kategorikusan rossz dolgok!
Egy haláleset, betegség, kudarcélmény – ezek nem rossz dolgok?

– Inkább azt mondanám, hogy ezek olyan történések, amelyek rossz érzést keltenek bennünk. Azzal, hogy mindig jó és rossz szerint minősítünk, beleragadunk egy érzésbe.

Fotó: Atti
A cikk folytatását az Impulzív Életmód Magazin 2018/10. számában olvashatjátok el.