Aktuális MűvéSztár rovatunkban egy olyan nőről olvashatsz, aki nem kedveli a rivaldafényt. Még annyira sem, hogy saját – egyébként igen gazdag – életművéből, hiszen aktív festőként rengeteg munkája gyűlt össze otthonában az évek során, kiállításokat szervezzen, időről időre életjelet adva magáról. Ő klasszikusan a befejezett mű öröméért festeget, készít mozaikképet, vagy éppen fejleszti magát, és nem hisz az „öt perc hírnévben”, ami számára egy kiállításmegnyitó alkalmával a kapott tapsot és vele járó elismerő szavakat jelenti. Annál inkább meglepődtem, amikor megtudtam, hogy a budapesti Andrássy úton lévő MagNet Közösségi Házban augusztus elejétől szeptember elejéig a kalocsai Kákonyi Ildikó képei lógtak. Ennek kapcsán kértem, hogy fogadjon egy hosszabb beszélgetésre, aminek leiratát remélem, legalább annyira élvezed majd, mint amennyire jó volt interjút készíteni vele! 
– „Nem értek semmihez, de azt rendkívül színesen csinálom”. Ezt mondtad, amikor a Kalocsa Art kiállítás közönségdíjasa lettél, és arról beszéltél, mi tölti ki a mindennapjaidat. Ezt a mondatot, kérlek, fejtsd ki egy kicsit!
– Nincs ezen sok kifejtenivaló, tényleg így van. Szeretek mindig új dolgokat megtanulni, és eléggé autodidakta vagyok. Szerencsémre rengeteg oktatóvideó van fenn a Youtube-on, ha pedig valamire rákattanok, arra minden porcikámmal koncentrálok. Ilyen most például a gyantaöntés. Addig-addig csigázott, amíg elkezdtem csinálni egy orgonit nevű, házilag is elkészíthető energiaátalakító kis „szerkezetet”. Ebben vörösréztörmelék és féldrágakő van, gyantával leöntve, és azt tartják róla, hogy a környezetünkben előforduló káros mikrohullámokat, elektromos kisugárzásokat, természetellenes, egészségre ártalmas energiákat átalakítja. Most például ez foglalkoztat. De ugyanígy tanultam meg a betonöntést. A minap, amikor gyantát rendeltem a neten, egy kapcsolódó oldalon belebotlottam a pszichederikus festészet fogalmába, illetve egy pasiba, aki gyanta és festék keverékéből készít izgalmas dolgokat. Ez is megpiszkálta a fantáziámat.
– Tehát sokszor teljesen véletlenül szippantanak be dolgok?
– Abszolút, sőt egy-egy ilyen felfedezés annyira fel tud csigázni, hogy napokig mást sem csinálok, mint keresgélek, keresgélek, közben pedig művelem magam.
– Ez a fajta véletlenszerű önművelés mindig is jellemző volt rád?
– Mindig! Főleg amióta van időm elmélyedni egy-egy témában a neten.
– És az internetkorszak előtt?
– Akkor kevesebb időm volt magamra, mert mindig dolgoztam.
– De akkor is alkotó ember voltál! Ha akarnád sem tudnád elnyomni a művészvénádat…
– Rengeteget gondolkodom azon, hogy ki egyáltalán a művész és ki nem az. Amikor az utcán nagyritkán leszólítanak és valaki azt mondja, művésznő, azt sem tudom, merre nézzek! Én sosem mondanám, hogy művész vagyok, mert így is rengeteg önjelölt művész van. Gondoljunk csak Van Goghra, aki egész életében egy hobbifestő volt, és talán egy képet ha eladhatott, a halála után meg az évszázad festőjének kiáltották ki. Ez is jól mutatja, hogy annyira szubjektív, hogy ki művész és ki nem az. Nem is értem, hogy tehetik emberek, hogy képeket rangsorolnak, versenyeztetnek.
– Nyilván van ennek egy szabályrendszere, amit valamilyen módon alkalmaznak, nem?
– De ez semmilyen szinten nem behatárolható. Ha van például egy zenei darab, amit két hegedűművész ad elő, hallod, hogy az egyik jobban vagy rosszabbul játszik, mint a másik. De egy képnél ki határozza meg, hogy melyik a jó, és melyik a jobb? Bár sosem tanultam festeni, a dekoratőri iskola, ami anno az egyetlen volt az országban, amikor elvégeztem, nagyon sokszínű képzést adott. Ötszáz emberből harminc-negyvenet vettek fel, és ott művésztanárok oktattak. Rengeteg technikát megtanultunk, volt grafika, rajz, művészettörténet, és műhelyóránk. Akkoriban az ipar- és a képzőművészeti iskoláknak az ugródeszkájaként emlegették a kirakatrendező-dekoratőrit.
– Azt mondtad egyszer, sosem bíztál eléggé magadban ahhoz, hogy képzőművészeti iskola felé mozdulj. Miért?
– Mert mindig azt hittem, hogy túl buta vagyok hozzá és hogy nem értek semmihez. Anno a férjem is rengetegszer kérdezgette, hogy miért nem vágok bele, de sosem volt hozzá elég bátorságom. Őszintén szólva annyira nem is vonzott a dolog, mert a mai napig biztos vagyok benne, hogy életem egyik legjobb választása volt a szakma, amit kitanultam.
– Hivatalosan mi a szakmád?
– Kirakatrendező és dekoratőr vagyok. Fénykoromban rengeteg kiállítást csináltam és terveztem arculatokat. Én már éltem az öntapadós tapéta előtti korszakban, amikor az általad írt betűket magadnak kellett kivágni, aztán tapétaragasztóval felragasztani. Végül a technika úgy rám szakadt, hogy nem tudtam vele lépést tartani, meg pénzem sem volt rá, hogy bevásároljak ezekből a berendezésekből, és két év alatt eltűnt mindenki a városból, aki kézzel vágott ki betűt. Nagyjából a rendszerváltás idején járunk, amikor a hozzám hasonlókat, komoly infrastruktúra nélkül ez a hihetetlen technológiai fellendülés körülbelül öt év alatt kinyírt, pedig tizenhárom évig dolgoztam benne.
– Mi történt ezután?
– Ahogy múltak az évek, nyilván úgy jöttek be a fiatalok a szakmába, akik vállalkozásként kezdték ezt művelni. Az idősebbek a mai napig ismernek engem. Aztán Benke Feri bácsi segítségével tudtam Baján elhelyezkedni, és egy speciális iskolában tanítottam nyolc évig.
– Hogyan emlékszel vissza arra a bizonyos tizenhárom évre?
– Úgy emlékszem rá, hogy Kalocsán az egész főutca rólam szólt, mivel nem volt más, aki a kirakatokat tervezte-rendezte volna. Életem első világító táblája a mai napig kint van a Piros Arany Hotel épületén. Arról az ágyas-piros tábláról beszélek. Eleinte kirakatokat rendeztem, később inkább bolt-arculatokat és táblákat készítettem. Aztán szépen lassan elkezdtem elfogyni, de ma is látok olyat a városban, amit tizennyolc éve felragasztottam és máig ott van. Lehet, hogy rosszabbul kellett volna dolgozni, de semmit nem bántam meg egy percig sem! Igaz, hogy sokszor fáztam, voltam szutyokban, mert ez olyan meló, de minden pillanatát imádtam.

Fotó: Bea
A cikk folytatását az Impulzív Életmód Magazin 2018/10. számában olvashatjátok el.