Hrivnák Tünde divattervező neve Kalocsán nem cseng ismeretlenül – valóigaz, voltak évek amikor sokkal gyakrabban találkozhattunk vele úgy a helyi, mint az országos sajtóban. Tünde legutóbb egy kulturális programsorozat vendégeként állt a nyilvánosság elé városunkban, ahol – mint megtudtuk – évek óta havi rendszerességgel, többször megfordul. Attól ugyanis, hogy napjainkban ritkábban hallani az általa alkalmi viseletre álmodott kalocsai motívumokról, és ezen kollekció diadalmenetéről, nem jelenti azt, hogy kevésbé intenzíven foglalkozna a „virágainkkal”, vagy csappanna irántuk az érdeklődés – árulta el magazinunknak adott interjújában.
 
– Mikor jártál utoljára a városunkban?
– A “Vidéki nők napja” előadás-sorozat keretében kaptunk helyet és beszélhettünk arról az elmúlt nyolc évben végzett munkáról, amit a mai napig csinálunk Bolvári Andrásné Ica nénivel és a hímzőasszonyokkal. Én legalább hetente, kéthetente megfordulok Kalocsán. Ez mindig attól függ, hogy éppen milyen sürgős megrendelés kerül elénk. Természetesen egy ruha mindig azonnal kell. Példaértékű lehet mindenki számára az elmúlt nyolc év alatt az a szorgalom, tisztesség, korrektség, szavahihetőség, amivel ők ezt az egész közös munkát és gondolatiságat, amit képviselek, segítik.
– Mik voltak az esemény főbb vezérgondolatai, üzenetei, amiket szerettél volna tolmácsolni?
– Mivel a vidéki nők és a munkaerőpiac volt a fő témája ennek a napnak, nem lett volna ildomos, ha a sikerekről és projektjeimről tartok előadást. Persze mutattunk ezekből is apró, kapcsolódó mozzanatokat, de alapvetően azért invitáltam meg Ica nénit és Szavas Lászlóné Zsuzsát, hogy ők is foglaljanak helyet velem a színpadon, hogy együtt meséljünk a nyolcéves közös munkánkról. Betekintést nyújtottunk azokba a nehézségekbe, amikkel gyakorlatilag hétről hétre szembesülünk. Próbálunk eljutni A pontból B pontba, de egyes területeken nem mondhatnám, hogy sikerült. Sokan foglalkoznak a kézi hímzéssel, meg a népművészettel, ami nagyon jó, csakhogy én, aki ide járok hozzájuk, azt látom, hogy a hímzőasszonyok még mindig szégyentelenül kevés pénzért dolgoznak, csinálják ezt szerelemből, szívvel-lélekkel, és nincsen a helyén kezelve juttatásban, értékében a munkájuk. Sokszor hallom, hogy egy-egy viszonteladó elviszi a terítőjüket, és több százezer forint kint levőség mellett, bizománnyal veszi be, nekik pedig a napi megélhetésük forog kockán. Ezekre a problémákra volt jó lehetőség az előadás, hogy felhívjuk a figyelmet és olyan helyzetet próbáljunk meg előre mozdítani, ami megoldáshoz vezethet. Nekem feltett szándékom, hogy azok az emberek, akik szorgalmasak, tisztességesek, kapják is meg a megérdemelt jutalmat a munkájukért.
– Mi lenne az az áttörés, amire céloztál? Amit az említett nyolc év egyelőre nem hozott meg.
– Erről még nem beszéltem, de ez idő alatt folyamatosan jegyzeteltem és rögzítettem a gondolataimat, illetve tapasztalatainkat, hiszen anno megkerestek, hogy dolgozzuk ki, hogyan tudjuk a következő generációnak átadni a megszerezett, összegzett tudást, az eredeti kalocsai kézi hímzést, és hogyan lehet ez irányba a fiatalokat motiválni. E tudásanyag átadásának legmegfelelőbb módja egy oktatási forma, illetve, hogy azután, hogyan tudunk munkát és megélhetést biztosítani, a fiataloknak, hogy ne kelljen elmenniük Kalocsáról. Én erre kidolgoztam egy oktatási-népszerűsítő projektet, ami szeretnénk, hogy ha megvalósulna. Nyilván ehhez kellenének a megfelelő szakemberek, professzionális pedagógusok és szociológusok.
– Ha jól értem, akkor egy konkrét iskolai oktatási anyagról, tényleges szakképzésről, kézművesképzésről beszélünk. A kalocsai motívumot autentikusan ismerő és művelő mesterek utánpótlás-nevelése lenne a cél? Erre azt is mondtad az előadáson, hogy az „utolsó utáni percben vagyunk”.
– Mert így is van. Bár alapvetően a fővárosban élek, elég sokfelé járok az országban és a világban is. Tapasztalatból mondhatom, hogy ez a jelenség nem kizárólag Kalocsán probléma. Én dolgozom a Matyó Népművészeti Egyesülettel, a Halasi csipke alapítvánnyal, békéscsabai és tótkomlósi motívumvilággal, valamint a Kárpátaljai Népfőiskola Egyesülettel. Hozzáteszem, hogy Kárpátalján nagyon jó oktatás van a szőttesre, illetve a keresztszemes öltésekre. Sokféle tapasztalat áll mögöttünk, hogy ha a közös akarat megvan, akkor ez az oktatási program megvalósítható Kalocsán is. Ami szintén fontos szempont, hogy a sikeres megvalósítás érdekében el kell, hogy érjünk egy-egy olyan minisztériumot, vagy főosztályt is, akik ezzel foglalkoznak és segítséget nyújthatnak.
– Sok sikert kívánok ehhez a komoly munkához, ami ezek szerint még előtted, illetve előttetek áll. Amiről viszont eddig nem esett szó, az, ami már mögötted van. Hogyan lesz a tótkomlósi lányból fővárosi divattervező?
– Édesanyám és nagymamám is varrónő volt, és gyönyörű, népi motívumokkal díszített ruhákat készítettek nekem gyerekkoromban. Tizenkét évesen fogalmazódott meg bennem, hogy ha „nagylány leszek” ugyanezt szeretném csinálni. Szép ruhákat készíteni, különleges motívumokkal. Emlékszem, hogy mindig csodálatosnak éreztem magam ezekben a ruhákban és vártam az ünnepi alkalmakat, amikor felvehettem őket. Nem volt egyébként maga a divattervezői pálya tudatos választás. A szakmát, magát szerettem volna megtanulni, hogy tényleg el tudjak készíteni egy mesés ruhát. Ruhaipari technikusként végeztem Szegeden, majd a tervezést a Budapesti Divatiskolában végeztem. Emellett tervezőként és modellezőként főállásban dolgoztam egy nagy ruhagyártó cégnél. Dolgozott ott egy erdélyi szabász akitől sokat tanultam szerkesztés-gyártási téren. Szóval így tettem szert a mai tudásom magjára, de nem iparművészből lettem divattervező. Én a szakmát tanultam meg, amihez társult később a kreativitásom és a gyermekkoromból hozott gondolatiság. De alapvetően sosem az volt a célom, hogy ismert divattervező legyek, hanem hogy megszülethessen a kezem alatt a szinte tökéletes ruha, pont úgy, ahogyan azt a nagymamámtól és édesanyámtól láttam. Ez egy út, amire Isten ráállított, amikor megszülettem, én pedig tisztelettel és odafigyeléssel járom. Szeretni kell az embereket, megismerni és meghallani! Egy tervező akkor tud jó kollekciót tervezni, ha megtanulja, mit vesznek fel szívesen az emberek – számomra ezt jelenti a divattervezés.
– Emlékszel az első rajzodra, amin elégedetten csettintve néztél végig, amikor felemelted a tollad?
– Én rögtön filctollal kezdtem rajzolni, biztos, ami biztos. Azt ugyanis egyáltalán nem lehet javítani (nevet fel), és A/3-as lapokra rajzoltam. Anyukám meg is őrizte őket, úgyhogy a mai napig mind megvannak. Egyébként akvarellceruzát használok. Sajnos nincs annyi időm, hogy olyan részletgazdagon kidolgozzam a munkáimat, mint szeretném. Inkább azért rajzolok, hogy ha egy adott gondolat eszembe jut, azt ne felejtsem el.
– Amolyan „jegyzetrajzok” ezek?
– Igen. Skiccnél több, mert szabásvonalak, színek és anyagminták vannak rajta. A divat, a ruhatervezés- és készítés számomra életformává vált, ebbe bele tartozik az Ica néniékkel való közös alkotás, amiben nagyon sok jó ember vesz részt, amíg egy ruha a tervezőasztalról a fogasra kerül. Érdemes erről is beszélni, hogy mennyi időt vesz igénybe egy-egy ruha elkészítése. Gyakran előfordul ugyanis, hogy sokallják az adott ruha árát, de a másik véglettel is többször találkozom, aki rácsodálkozik, hogy hogy lehet ennyire kevés az ára, hiszen ez kézi munka. Az ármeghatározás, és az értékmeghatározás egy rendkívül érzékeny téma.
– Ez nem magától értetődő? Úgy értem, hogy a közvélekedés valahogy úgy szól lecsupaszítva, hogy ami drága az értékes és minőségi, ami olcsó, az nyilván kevésbé az – nem?
– Érdekes, de nem egészen! Pont mostanában volt Amerikából itthon vendégem és rendelt tőlem egy estélyi ruhát. Előtte bement a Váci utcában egy üzletbe, ahol azzal szembesült, hogy ott drágább az olyan jellegű ruha, amit én csinálok, mintha tőlem kérné. Az üzletben lévő ruha minőségileg sem úgy volt kivitelezve, mint ahogyan egy személyre szabott ruha készült, ahogyan azt sem garantálták, hogy a népi motívumok autentikusan kerülnek rá. Nálam ez lekövethető. Ica néni megrajzolja a mintát, Szarvasné Zsuzsáék vagy a Matyó Népművészeti Egyesület, vagy a Halasi Csipke Alapítvány a szőttesekért pedig a Kárpátaljai Népfőiskola Egyesület felel, szóval a minőség és az eredetiség esetünkben kéz a kézben jár.
Beszélgetésünk Hrivnák Tünde divattervezővel nem ért véget. Ókalocsairól új köntösben, hitről, és életcélokról vele készült interjúnk folytatásában olvashatsz az Impulzív Online felületén – hamarosan!
Fotó: Perl János / Perl Creative