Őszintén – Szily Nórával. Akár saját tévéműsorának a címét is adhatta volna kalocsai előadásának a népszerű újságíró, műsorvezető, pszichológus és coach, aki magazinunk havonta jelentkező pódiumbeszélgetés- és előadássorozatának, a „Lélekmelegítőknek” volt utolsó vendége a 2018-as évben. Az adventi időszakban járva talán nem is zárhattuk volna az évszakhoz és a hallgatóság lelki állapotához közelebb álló programmal sorozatunkat a Kalocsai Színházban, Szily Nóra pedig – ahogy az a színpadra lépését megelőzően magazinunknak adott interjújában elmondta – mindent megtett érte, hogy valami „gondolatba fészkelt útravalóval” engedje haza a telt házas nézőtéren helyet foglalókat.
– „Fent és lent, avagy hepehupás életünk” című előadással érkezett Kalocsára. Mi fér bele az előttünk álló bő órába ebből a rendkívül szerteágazó témából?
– Alapvetően arról szeretnék beszélni, hogy mindenkinek az élete hepehupás. Nem szólnak mindig a fanfárok, amikor a boldogság felé menetelünk. Arról próbálok együtt gondolkodni a közönséggel, a lélektant segítségül hívva, sztároktól idézve, illetve a saját példámon keresztül, hogy a sikernek a kudarc nem az ellentétje, hanem a velejárója. Egy-egy hepéből vagy hupából nagyon sok mindent tudunk tanulni. Jó, ha az ember mer kockázatot vállalni, mert az igazi kudarc szerintem az, ha meg sem próbálunk valamit, amit szeretnénk elérni.
– Ma nagyon divatos, és minden csatornáról ömlik ránk a „gondolkodj pozitívan” felfogás. Ahogy mondta, szinte már-már szorongunk, ha azok a bizonyos fanfárok nem zúgnak 0-24-ben, holott pont az a „normális”, ha nincs minden percben örömzene körülöttünk. Ha jól értem, erre fektet majd nagyobb hangsúlyt a mondandójában?
– Igen, szerintem ugyanis a siker mostanában fetisizálódott, csakúgy, mint a boldogság. „Sikeresnek kell lenni”, „boldognak kell lenni”, de ezek az állapotok nem léteznek a hozzájuk vezető út nélkül. A siker és a boldogság is a cselekedeteink következménye. Én rengeteg embert látok abban tétovázni, hogy el merjen-e valamilyen vágya mentén indulni, mert tart a kudarctól. Az én életem is azt igazolja, hogy a vargabetűkkel, elakadásokkal, térdre esésekkel lettem az, aki vagyok, és időnként, ha az ember visszatekint egy-egy nagy padlóra kerülésére, furcsa módon mintha annak a miértjei a helyükre kerülnének. Az ilyenekből egyébként rengeteg erőt és tapasztalatot is meríthetünk. Meg kell barátkozni azzal az alapvetéssel, hogy ahol fény van, ott van árnyék is!
– Pszichológia szakon végzett, de tízből kilenc embernek, ha meghallja Szily Nóra nevét, minden bizonnyal beszélgetős műsorok, mélyinterjúk jutnak eszébe. Az utóbbi években pedig mintha a coach-tevékenységre helyeződött volna nagyobb hangsúly az életében. Milyen vargabetűk vezették a diplomától a máig?
– Én ma már hiszek abban, hogy egy életen belül több életünk is lehet. Valóban, anno pszichológia szakon végeztem, aztán, hogy van-e véletlen, vagy nincsen, azt mindenkinek a meggyőződésére bízom, de a médiában kötöttem ki. Ezen a területen eltöltöttem huszonöt évet. Viszont, ha megnézzük azt az érzékenységet, amivel az interjúalanyaimat mindig is próbáltam megközelíteni, annak szerintem ugyanaz a gyökere, mint amiért anno pszichológussá akartam válni. Olyan nyolc-tíz évvel ezelőtt, amikor az X-faktorban dolgoztam „lélekmentorként”, láthatatlan mentorként, rájöttem, hogy én nem képernyő-, hanem interakciófüggő vagyok, és olyan sokat kérdeztem már, hogy talán megfogalmazódtak bennem adott kérdésekre inspiráló válaszok. Miután a diplomám már kissé poros és pókhálós volt, elkezdtem 21. századi képzéseket végezni. A sikerhez egyébként ez is hozzátartozik, hogy időt, energiát, és pénzt is igényel, ha mély változást akarsz elérni az életben. Én éheztem arra, hogy azt a sok tapasztalatot, amit összegyűjtöttem, elkezdjem visszaadni. Úgyhogy úgy fogalmaztam át a vágyaimban a szakmai tortámat, hogy az újságírás legyen benne a szenvedélyes hobbim, és továbbra is készítsek talk showkat, írjak interjúkat és vállaljak olyan felkéréseket, mint most ez a kalocsai is. Néhány éve a hangsúly leginkább az országszerte különböző tematikákban kidolgozva megtartott előadásokon van. Én nem könyvekből, hanem attól a több mint ezer sztártól idézek, akivel beszélgettem. De sokszor merítek a saját életemből is, és úgy tűnik, hogy a közönség számára ez inspiráló. Nagyon jó érzés látni és érezni egy-egy előadás után, hogy talán nem jöttem hiába.
– Nyilván azoknak a bizonyos idézeteknek mind-mind megvan a helye és ideje az előadásban, de talán akad néhány olyan is közöttük, ami örökérvényű, valamiért befészkelte magát az agyába, és az élete során többször is elő-előkerül. Vannak ilyenek?
– Most így hirtelen egy saját gondolat ugrott be először, úgyhogy magamat idézem. Én közszereplőként mindig is visszahúzódóbb ember voltam, vagy ahogy mondani szoktam, introvertált exhibicionista. Ebből következően, amit sokszor mondogatok magamnak, hogy jobb néha a méltóságteljes csend, mint a méltatlan zajongás. Néha kell, hogy szóba álljunk önmagunkkal, elcsendesedjünk, és a dolgok mélyére nézzünk, mert a legtöbb kérdésünkre akkor találjuk meg a válaszainkat, legbelül. Az a baj, hogy manapság túlságosan kevés a csend és túl nagy a zaj. Én a köztük lévő balanszot próbálom tartani, és szerintem ez követendő lehet. Ahogy mondani szoktam, nem a bölcsek köve van a zsebemben, csak a bölcsek kételye. Abban bízom, hogy egy-két gondolatot el tudok az előadások alkalmával helyezni, amin aztán otthon tovább lehet gondolkodni, elmélkedni.
– Mi lehet az oka annak, hogy az emberek könnyebben elfogadnak egy idegentől segítő gondolatot, mint attól, aki látja őket közvetlen közelről egy adott problémában?
– Amikor valakinek van valamilyen gondja, nem feltétlenül jó, hogyha kizárólag a hozzá közel állókat szólítja meg, a barátokat, a családtagokat, szerelmet, ők ugyanis érzelmileg mind involváltak a kérdező életében. Tőlük tehát jó eséllyel nem objektív tükrözést, hanem elfogult válaszokat kap, amit okozhat például a másik túlzott féltése. Az engem szerető emberek nem ítélnek meg reálisan. Amikor nekem elakadásom volt, én szerettem objektív tükörbe nézni, és olyan emberrel beszélgetni, aki számára nem tétes az én életem, hanem rám lát és úgy kérdez, hogy a magamban rejlő válaszokat megtaláljam. Sokszor a család tud lenni az örömgyilkos mondatok forrása, amikor valaki valahová vágyik, vagy valami mást csinálna, esetleg a magánéletén változtatna. Ilyenkor gyakran a legközelebb álló barátok mondanak olyat, hogy „jobb a biztonság”, „örülj, hogy van állásod”, „nehogy egyedül maradj”, „mindenki köt kompromisszumokat”. A vágyainkat tehát sokszor a hozzánk közel állók fékezik. Én abban hiszek, hogyha az embernek van egy vágya, amit céllá tud formálni, majd tervvé kovácsolni, akár egy objektív tükrözővel, coach-csal vagy pszichológussal, igenis el tud indulni a felé vezető úton.
– George Clooney nyilatkozta egy rossz kritikát kapott filmje, a Műkincsvadászok kapcsán, hogy a körülötte lévők nem merték megmondani neki, hogy nem jó ez a film. Azt mondta, hogy az ismertséggel gyakran együtt jár az, hogy még segítő szándékkal sem merik bírálni az embert. Említette, hogy Önnek is megvoltak a maga kudarcai, térdre esései. Mennyire nehéz objektív tükrözőre lelni ismert emberként?
– Hála istennek, amikor három éve az executive coach képzést elvégeztem, ott a tanáraim között volt olyan, akihez pont a karrierváltásom kapcsán fordulni tudtam. Ő rendkívül jól kérdezett. Nem kritikát kell feltétlenül megfogalmaznia az objektív tükörnek, hanem jó kérdéseket kell feltennie, hogy az ember maga tudjon változtatni a szemléletén. Sokszor egy adott probléma megoldása kapcsán, mint a kiskutya, magunk alatt kapirgálunk, holott, ha fordítunk a látószögünkön, amin keresztül vizsgáljuk a helyzetet, és máshonnan nézzük azt, sokkal könnyebben feltárulhat a megoldás is. Így értem én az objektív segítséget. Nyilvánvalóan mindenkinek olyan emberrel kell leülnie, akit hitelesnek talál és elfogad. Ez olyan szerződés, ami szarkofágba van zárva. Amit tehát nekem elmondanak, azt nyilvánvalóan nem mondom tovább senkinek. Titoktartás és bizalom övez egy ilyen kapcsolatot, de még mindig jellemző, hogy a nagy többség nem mer szakembertől segítséget kérni, mert cikinek tartja, mondván, hogy mások is kibírnak nehéz helyzeteket, holott sokkal könnyebben menne azok leküzdése, ha előtte vagy közben rendet raknánk a fejünkben, és ezt nem egyedül tennénk.
– Hisz az újévi fogadalmakban?
– Azt szoktam mondani, hogy újévi fogadalmat nem érdemes tenni, mert akkor már január közepén garantált a kudarcélmény. Az edzőtermek is januárban hemzsegnek az emberektől, márciusban pedig már csak a töredékük van ott. Én inkább abban hiszek, hogy keddről szerdára is lehet egy icipicit változtatni, nem kell ahhoz január elsejének lennie. Abban is hiszek, hogy érdemes visszatekinteni, hogy milyen is volt az élet 2018-ban. Hogyan alakultak a társas kapcsolataim, a családi életem, az egészségem, a szakmám, a karrierem, és hogy álltam az én-idővel, a hitemmel, tehát, hogy mindezek tekintetében milyen is volt az óév, és ezek közül melyeket szeretném kicsit másképp látni 2019-ben. Egyik napról a másikra nincsen másik élet, de pici áthangolásra mindannyian képesek vagyunk. Ehhez szurkolok mindenkinek, magamnak is!

Szerző