Dr. Shawfar Adel, a kalocsai Szent Kereszt Tagkórház sebész-traumatológus főorvosa az Arab-félsziget délnyugati peremén terülő Jemenből érkezett Magyarországra – kezdetben „csak” tanulni és diplomát szerezni. A ma is „az arab világ egyik legszegényebbjeként” aposztrofált országban testközelből élte meg a háborút, a sokszor életveszélyes bizonytalanságot, az idejekorán felnőtté válás viszontagságait, a kitartó munka diadalát, aztán egy másik világba csöppent, amelynek ma is boldog részese. Bár a honvágy el-elfogja, de hivatása, szerelme, két csodálatos fiú-, és egy (még meg nem született) lánygyermek erősebb itt tartó kapocs. Shawfar doktorral beszélgettünk értékekről, kitartásról, elhivatottságról és a jövőről, amelyben bár bízni kell, kicsit félti is tőle gyerekeit. Vele készült interjúnkat két részben közöljük!
– Bár minden bizonnyal sokszor meséltél már arról, hogyan vezetett az utad Magyarországra, de a neved olvasva és hallva elkerülhetetlen, hogy erről a történetről kérdezzünk először!
– Jemen középső, hegyvidéki részén születtem. Az ország legmagasabb pontja arrafelé, ahol a mi falunk volt, körülbelül 3000 méter. Ott az anyai nagyszüleim éltek, mi völgyes területen laktunk. 1970-ben születtem. Ez az időszak Jemenben elég viharos volt, mert 1962-ben forradalom tört ki a királyság ellen, aminek a következtében a ’70-es évek végéig hatalmi harcok jellemezték a közéletet. Köztársaság született ugyan, de több puccs történt. Ezt megelőzően a jemeni király mondhatni kalitkába zárta az országot. Neki ugyanis nem állt érdekében az, hogy az ottani emberek tanuljanak, hiszen a tanult ember potenciális veszélyt jelent a hatalom számára. Így az ország elmaradottá vált, és leszakadt szomszédjaitól. Fejletlen volt nem csak kiművelt emberfő, de infrastruktúra, és utak szempontjából is. Sőt, emlékszem, hogy gyerekkoromban sokszor meséltek nekem az éhség éveiről.
– Évekig tartó éhínségről a XX. század második felében?
– Bizony! Éveken át tartó aszályos időszakok sanyargatták az embereket, ami ellen a király valójában nem tett semmit. Ez is hozzájárult a megbuktatására kitört forradalomhoz. Eközben a szomszédos Szaúd-Arábia, ami eredendően sokkal elmaradottabb ország volt korábban, mint Jemen, komolyabb fejlődést tudhatott magáénak. Jemen fővárosa háromezer éves, ilyen történelmi gyökerei vannak a kultúrának! Lényeg a lényeg, hogy nehéz időszakban születtem.
– Mivel foglalkoztak a szüleid?
– Édesapám élete egy külön történet lehetne. Egyke gyermek volt és korán elveszítette a szüleit, előbb édesanyját, majd 12 évesen édesapját, aki nagy kereskedő volt, így jelentős vagyont is örökölt utána, de vele együtt a munkával járó terheket is. Hamar megnősült, amit négy válás követett, mire az ötödik házasságát megkötötte. Ebből születtem én is a testvéreimmel. Egyszer, amikor éppen a szokásos kereskedelmi útjára indult Ádenbe, találkozott Angliába készülő társaival. Ez a lehetőség őt is vonzotta, így az egész karavánját egy barátjára bízta, hogy vigye haza és folytassa a munkát, ő meg útnak indult. Ekkoriban tizenhét éves lehetett. Öt évet töltött ott, majd hazatért, aztán újra visszament, időközben viszont az otthoni vállalkozása teljesen tönkrement, a házából még az edényeket is elhordták. Ilyenkor mindig új életet kezdett, új asszonnyal, aminek szinte forgatókönyv-szerűen ez lett a vége újra és újra. Angliai munkája során az volt a feladata, hogy vezesse a hosszú útra készülő hajók rekonstrukcióját. Amikor megtudta, hogy Magyarországon fogok tanulni, annyit mondott, hogy ennek az országnak biztosan nincs tengerpartja, mert ő ott nem járt.
– Ő volt tehát édesapád. Mit tudhatunk édesanyádról?
– Az ő apja nagy embernek számított, mint itthon a grófok. Hegyek tartoztak a tulajdonába, beleértve az ott lévő falvakat, földeket. Ő elvált a férjétől, így lett édesapám utolsó felesége, amiből az is következett, hogy mindannyian kései gyerekek lettünk. Anyukám szabó volt, amit autodidakta módon tanult ki. Ha új ruhamodellekkel találkozott az üzletben, akkor vett belőle párat, hazavitte, lebontotta, átvizsgálta, aztán újra elkészítette azokat, kiegészítve a saját ízlése szerint. Hat varrógépe volt otthon. Miután édesapám végleg hazajött, a kávéültetvényeinken tevékenykedett. Egy-egy gyengébb évben édesanyám szabómunkával pótolta a családi kasszából hiányzó pénzt.
– Hogyan emlékszel vissza a gyermekéveidre? Mivel édesapád jó ideig hol otthon volt, hol nem, gondolom jórészt anyukád nevelt benneteket?
– A legtöbbre óvodáskoromtól emlékszem. Az óvodai rendszer nálunk más, mint itt. Ugyanoda jártunk óvodába, ahol folytatjuk azután az iskolát. Az óvóbácsi később a tanító bácsink lett. Egyetlen tanár volt a faluban, és az összes környékbeli faluból bejáró gyermekkel ő foglalkozott. Mi az óvodában megtanultunk írni, olvasni, számolni. Nem volt tollunk, hanem szenes fadarabbal írtunk falapra. Mindig úgy mentem haza, hogy tetőtől talpig fekete voltam. Aztán átszoktunk a krétára, akkor mindenem fehér volt. Hogy racionalizálja a teendőiket, a felsőbb évesek felügyelték a kisebbeket. Az ellátmányáról egész évben családok gondoskodtak. Minden nap másik család főzött rá. Aztán a ’70-es évek második felében kitört a háború Észak- és Dél-Jemen között.
– Milyen képek jutnak eszedbe erről az időszakról?
– Mivel Észak-Jemen kapitalista, Dél-Jemen pedig kommunista terület volt, elég veszélyes szakaszon terült a falunk. Az ugyanis rendkívül közel esett az észak és dél közötti határhoz, ami néha ingadozott. Eredendően az északi részhez tartoztunk, de volt, amikor a délieknek sikerült megszerezniük ezt a határközeli körzetet. Tehát nagy volt a bizonytalanság. A szüleim, hogy minél biztosabb jövőt teremtsenek meg számunkra, a nagyobb öcsémmel elküldtek a városba tanulni. Ekkor kilenc éves voltam. Ahogy mondtam, a völgy, amiben a falunk húzódott, egy időre délhez került, a szomszédos hegytető viszont már észak volt. Pirkadatkor egy táskával a hátunkon nekivágtunk a hegyoldalnak, aminek a csúcsán édesanyám bátyja, egy rangos katonatiszt, várt bennünket. Felfelé menet viszont túl korán vettem elő a táskámból az északiak zászlaját, és emeltem a magasba. Lentről abban a pillanatban megindult a golyózápor ránk.

A cikk folytatását az Impulzív Életmód Magazin 2018/6. számában olvashatjátok el.
Fotó: Kesztyűs Attila