Amikor leomlott a kártyavár, a doktornő mélypontra került, lelkileg nagyon megviselték a történtek. Azonban pontosan tudta, hogy a kisfia nem érezheti, min megy keresztül. A folyamatos lelki vívódás, a házasságáért való szüntelen küzdelem után végül eldöntötte, hogy ideje elengedni a férje kezét, és végre megpróbálni új életet kezdeni. Akkor még nem is gondolta, hogy mára már csillogó szemmel mesélheti: rátalált a szerelem.
– Gondolom, Te is elkezdtél azon töprengeni, hogy vajon hol hibáztatok?
Korábban nagyon sokat gondolkodtam ezen. Kerestem a hibát magamban. Tele voltam önváddal, hogy miért nem vettem észre hamarabb? Miért, miért, miért? Mostanra letisztultak bennem a dolgok. Kellett bizonyos távolság, hogy reálisan átlássam, mennyire különbözött a személyiségünk. Azt mondják, ha meg akarod ismerni egy ember valódi személyiségét, akkor adj vélt vagy valós hatalmat a kezébe. A férjemmel minden képesítésünk, minden szakvizsgánk azonos. Amikor először került vezetői pozícióba, döbbenten néztem, hogyan alakul át, vagy inkább hogyan válik láthatóvá a valódi személyisége. Ha valaki, akkor ő pontosan tudta, hogy azért kapta ő a vezetői pozíciót, mert ő a férfi, és a magyar munkaerőpiacon ez még mindig komoly érv. Döbbenten néztem, ahogy próbált a beosztottjaként kezelni. Már nem találtam benne azt a régi egyetemistát, akihez feleségül mentem. Ez szörnyű érzés volt. Így indult el az egymástól való eltávolodásunk. Innentől már nem éreztem, hogy a társának tekint. Azt hiszem, túl korán értünk el túl sokat, és ehhez a férjem személyisége nem volt elég érett, nem tudta kezelni.
– Amikor érezted, hogy baj van, mit tettél?
Rengetegszer próbáltam leülni vele beszélgetni, tükröt tartani elé, de a szavaim nem értek el hozzá. Olyan volt, mintha egy üvegbúra alatt lenne, melyen kívül én kétségbeesetten keresem vele a kommunikációt, de ő ott maradt a kis világában. Utólag úgy érzem, hogy már akkor el kellett volna válni. Én is beleestem abba a hibába, mint olyan sokan mások, hogy azt hittem, azzal, hogy gyermekünk születik, majd minden rendbe jön. Újult erővel építettem a kapcsolatunkat. Rengeteg kompromisszumot kötöttem magamban a gyermekünk biztonsága, jóléte, boldogsága érekében. Szerettem volna, ha családban nőhet fel, ha szeretetet, tiszteletet tapasztal meg a szülei házasságában. Amikor az összeomlásom után kijöttem a kórházból, akkor is menteni akartam a házasságomat. Párterápiával próbálkoztam, és amikor ez zátonyra futott, akkor egyéni pszichoterápiával. Teljesen kidobott idő volt. Legyenek bármilyen jó szakemberek, akik moderálni próbálják a kommunikációt, az ember boldogságát nem adhatja vissza az a személy, aki elvette.
– Szerinted az emberek miért maradnak benne egy rossz párkapcsolatban?
A házasság a társadalmilag legszélesebb körben elfogadott párkapcsolati forma. Az elvált ember sokkal kiszolgáltatottabb, így aztán sokan meggyőzik magukat, hogy az övék nem olyan rossz, a másé sokkal rosszabb. Nagyon nagy bátorság kell ahhoz, hogy meghozd a döntést: elválsz. Mindig van érv a maradásra: a közös emlékek, gyerek, egzisztencia, bármi. Egy kiüresedett kapcsolat nagyon frusztráló, személyiségromboló. Két ember között a legfontosabbnak az egymás iránti tiszteletet tartom. Ha ez nincs jelen a kapcsolatban, ha az ember értéktelennek érzi magát, ha szinte naponta folytat elkeseredett vitákat, onnan el kell menni.
 – Milyen most a kapcsolatod a gyermeked édesapjával?
Ambivalens, hiszen vannak mögöttünk szép emlékek, van egy közös gyermekünk, és volt rengeteg fájdalom is. Természetesen én is azt hittem, hogy mi majd tudunk szépen, kulturáltan elválni. Ez meglehetősen utópisztikus gondolat volt. A váláshoz eleve egy kommunikációs zavar vezet, és pont akkor, amikor a legnagyobb az emberben a fájdalom, a megbántottság, az elkeseredés, hogyan javulhatna meg pont akkor a kommunikáció. A válással el kell engedni teljesen a másik felet, azt gondolom. Nem kell erőltetni egy ideig a beszélgetést sem, mert nagyon hamar előkerülnek a sérelmek. Ennek semmi értelme. A legjobb stratégia egy ideig a minimálisra szorított kommunikáció. Ha mindkét félben tompul majd a fájdalom emléke, akkor talán egyszer majd lehet baráti is a kapcsolat. Egyvalamiben közös maradt a szemlélet: a legfontosabb, hogy a kisfiunk boldog legyen. Azt gondolom, hogy a gyermekemnek az az érdeke, hogy mindkét szülőjével jó legyen a kapcsolata. A gyermekem sokkal fontosabb a saját sérelmeimnél, soha nem befolyásolnám az apa-fia kapcsolatot.

Fotó: Atti
A cikk folytatását az Impulzív Életmód Magazin 2018/12. számában olvashatjátok el.