Izgalmas, amikor új taggal bővül a csapatunk, ezzel a magazin színesedik: rávilágít olyan témákra, részletekre, amik új utakat nyitnak meg. Boros Mariann régóta ír női magazinok hasábjaira, önkéntes szoptatási segítő, gyógypedagógusnak tanul, az Impulzív magazinhoz szerzőként és olvasószerkesztőként csatlakozott.
– Az újságírással régóta foglalkozol, milyen témákról írsz szívesen?
– Több mint tíz éve jelennek meg cikkeim különböző magazinokban. Legszívesebben olyan témában írok, ami engem is igazán érdekel – persze, ez folyamatosan változik. Mostanában a gyerekneveléssel, egészséges életmóddal, pszichológiával, pedagógiával kapcsolatos dolgok foglalkoztatnak. Kedvenc műfajom az interjú és a riport.
– Szerinted mitől lesz egy cikk impulzív, olyan, ami megfog, és nem enged tovább kattintani?
– Olvasóként azokat a cikkeket szeretem, amelyekben az adott témát több oldalról közelítve, érintettek, szakértők megszólaltatásával mutatja be a szerző. Ugyanakkor személyes hangvételű véleménycikkeket, novella jellegű írásokat is szívesen olvasok. Nem tudok nem kritikus szemmel közelíteni egy szöveghez, ezért is értékelem nagyra, ha a mondanivaló mellett stilisztikailag és a szerkesztést tekintve is igényes. De hogy mitől impulzív egy cikk? Talán attól, hogy jó érzést kelt az olvasóban, valamilyen aspektusból gazdagabbnak érzi magát a cikk elolvasása után. Ha új és hasznos ismereteket, értékeket közvetít, szélesíti a látókört, vagy egyszerűen csak elgondolkodtat.
– Olvasóként milyen vélemény alakult ki benned az Impulzív magazinról?
– Akkor vettem először a kezembe, amikor az öcsémék voltak a címlapon – előtte valahogy elkerülte a figyelmemet. Tetszett, hogy környékbeliekről környékbelieknek szól, hogy legalább látásból ismerem azokat, akik szerepelnek benne. A nyomtatott formán kicsit csodálkoztam, hiszen az manapság hanyatlóban van, pedig magam is szeretem a hagyományos magazinokat forgatni.
– Rólad olvastam először, hogy önkéntes szoptatási segítő vagy. Miért érdekelt ez a különleges hivatás?
– Személyes indíttatásból kezdtem el ezzel foglalkozni. A nagyobbik fiammal, Csabival nem indult könnyen a szoptatás. Több problémánk is volt az elején, pedig felkészültnek gondoltam magam, hiszen jártunk a férjemmel szülésfelkészítőre. A kórházban, ahol született (Angliában), támogató, korszerű volt a szemlélet, de valahogy mégsem sikerült a gyakorlatban megvalósítani az igény szerinti szoptatást úgy, ahogy az ideális lett volna. Négy hónapos volt, amikor hazaköltöztünk, és ugyan a problémáink hellyel-közzel rendeződtek, továbbra is foglalkoztatott a dolog. Tagja vagyok különböző szoptatással kapcsolatos Facebook-csoportoknak, az egyikben „megismerkedtem” egy bajai önkéntessel, ekkor ötlött fel bennem, hogy szívesen csinálnám én is, úgy gondoltam, igény is lenne rá a környéken. Szerencsémre pont indult is egy tanfolyam a Szoptatásért Magyar Egyesület szervezésében, Korszerű szoptatási ismeretek címmel. A képzés rendkívül hasznos volt – bár ekkor már másfél éve szoptattam, sok mindent csak ott értettem meg igazán. Meséltem a védőnőmnek, Répási Erikának is a terveimről, ő is bíztatott.
– Milyen tapasztalataid vannak ezzel kapcsolatban? Nincs gyermekem, nem vagyok jártas ebben a témában, de azt gondolnám, hogy a szoptatás ösztönösen jön.
– Teljesen igazad van, a szoptatás valóban a világ egyik legtermészetesebb dolga, és általában tényleg ösztönösen jön. Vagyis jönne, ha hagynánk, de a mai modern társadalomban sokszor érezhetjük, hogy valahogy minden épp az ellen szól, hogy az ösztöneinket kövessük. Kezdve azzal, hogy virágzik a „baba biznisz”: rengeteg szülőpótló kütyü van a piacon, cuki köntösbe bújtatva, amelyekről igyekeznek elhitetni velünk, hogy mindenképp meg kell vennünk, ha jót akarunk a gyereknek – és magunknak. Látunk álomszép, trendi bútordarabokkal és kiegészítőkkel berendezett babaszobákat, holott egy kisbabának, pláne az első időszakban nincs igazán szüksége másra, mint a szülei elérhető, állandó közelségére. Szóval meglátásom szerint, sokszor itt gyökereznek a problémák, hogy nem tudjuk, mik is valójában egy kisbaba valódi igényei, és olyan normáknak próbálunk megfelelni, amik nem a tényleges szükségleteken alapszanak. A baba érkezésére való felkészülés gyakran kimerül a hasznosnak vélt tárgyak beszerzésében, arról pedig kevésbé tájékozódnak a leendő szülők, hogyan is „működik” valójában egy csecsemő. Bár most úgy tűnhet, hogy nagyon elkanyarodtam, de én úgy tapasztalom, hogy általában ilyen mélyebb okok vezetnek egy-egy szoptatási problémához. Egyébként magam is bejártam ezt az utat az elején.
– Milyen akadályokba ütköznek a szülők?
– Rengeteg olyan tévhit él egy átlagember fejében, amelyhez ha igazodunk, gyakran negatívan hat a szoptatásra nézve. A köztudatban mindenféle – egyébként kifejezetten káros – szabályrendszerekhez kötjük ezt a természetes dolgot. Például hogy milyen időközönként, milyen hosszan és meddig tartson, hol történjen – gondoljunk csak a nyilvános szoptatás körüli rendszeres vitákra. A tudomány jelenlegi állása szerint az igény szerinti szoptatásra érdemes törekedni, vagyis hagyni a babát olyan gyakran és olyan hosszan szopizni, ahogyan csak szeretne. Ebben az esetben hat hónapos koráig az anyatej fedezi minden szükségletét, nem kell mást kapnia – ezt mondja ki a WHO érvényben lévő ajánlása, amely a gyermek kétéves koráig, vagy akár annál tovább javasolja folytatni a szoptatást, amíg az a gyereknek és az anyának egyaránt komfortos. Azonban sokak fejében ma is az él, hogy a babáknak szigorú napirend szerint, három-, majd négyóránként kell szopniuk, nekik ez jelenti az evést, és ehhez kell igazítani az egyéb programokat, a szoptatás pedig mindenkinek legyen a magánügye. Holott a kisbabák egyszerűn nem úgy működnek, mint a robotok. Amikor megszületnek, még nagyon kicsi a gyomruk, ezért általában inkább sokszor keveset szopiznának. Szeretnének minél többet a szüleik, elsősorban az anyukájuk közelében lenni, hiszen ezt szokták meg odabenn, és kell nekik idő, amíg adaptálódnak a külvilágra – nem véletlenül emlegetik negyedik trimeszterként a baba megszületése utáni első három hónapot. Persze, aztán ahogy nőnek, ez változik, és minden baba, minden gyerek egyedi, nincs egy olyan séma, ami mindenkihez passzolna. Azt is érdemes figyelembe venni, hogy a szoptatás nem egyenlő az etetéssel, annál sokkal többet jelent: szomjoltó, nyugtató, altató, fájdalomcsillapító funkciója van, mondhatjuk, hogy egy gondozási forma, ami erősíti az anya és baba közti kötődést.
– Mire érdemes odafigyelni?
– Az első napok kulcsfontosságúak a szoptatás sikerességére nézve, és sajnos sokszor már a baba megszületése körül akadályok adódnak: a baba szeparálása az anyától, a babának adott bármilyen egyéb táplálék (cukros víz, tea, tápszer stb.) nem szoptatásbarát módon (vagyis cumisüvegből), a cumiadás – ezek mind-mind negatívan befolyásolhatják a folyamatokat. Ezzel szemben az aranyórának (amikor a megszületést követően anya és baba zavartalan két órát tölthetnek bőrkontaktusban) és a rooming in elhelyezésnek a szoptatásra nézve is pozitív hatásai vannak. Jó, ha van valaki az anya körül, aki megmutatja, hogyan kell helyesen mellre helyezni a babát, melyek a baba elsődleges éhségjelei, miből tudhatja, hogy hatékonyan szopizik, milyen pózokat érdemes kipróbálni. Császármetszéssel szült anyukák esetében kiemelten fontos a megfelelő segítség a kedvező szoptatási testhelyzetek megtalálásában, a baba mellre helyezésében. Ha azonban az anya nem jut hozzá a megfelelő információkhoz, nem kap érdemi segítséget, és netán valamilyen probléma adódik, könnyen kudarcba fulladhat a szoptatás. A sokfelől érkező, egymásnak gyakran teljesen ellentmondó tanácsok is többet ártanak, mint használnak, könnyen elbizonytalaníthatják az édesanyákat.
–  Miben tudsz segíteni a kismamáknak?
– A szoptatás sikerességének három alappillére van: az anya akarjon szoptatni, legyenek megfelelő információi a szoptatásról, valamint mindehhez legyen megfelelő támogatása. Tapasztalataim szerint az utóbbi kettővel szokott gond lenni, és én ebben tudok segíteni, vagyis átadom a megfelelő információt és támogatom az anyát, amiben szeretné. Általában telefonon vagy Facebook-üzenetben fordulnak hozzám, van egy Facebook-csoportom is, Kalocsai Szoptatást Támogató Klub néven. Sokszor csak egy megerősítő beszélgetésre van szüksége a hozzám forduló anyának, hogy jól csinálja, amit csinál. Aki szeretné, ahhoz személyesen is elmegyek, ilyenkor átbeszéljük a felmerülő kérdéseit, a tejtermelődés, szoptatás működését, megnézünk különböző szoptatási pózokat. Olyan szoptatási probléma esetén, amiről úgy érzem, kívül esik a kompetenciámon, segítek a megfelelő helyre irányítani az anyukát. Volt már olyan is, hogy valaki még szülés előtt keresett meg, mert a nagyobbik gyerekével nem ment simán a szoptatás, és szeretett volna felkészülni. Ennek azért is örültem, mert mint sok mindenben, ebben is a felkészülést és a prevenciót tartom igazán hatásosnak.
– Kétgyermekes anyukakánt újból az iskolapadba ültél. Még keresed az utadat?
– Gyógypedagógiát tanulok az ELTE levelező szakán. Most töltöm a második félévemet, logopédiára fogok szakosodni, idén ősszel lesznek már szakirányos tárgyaim. Elgondolkodtam a kérdéseden, hogy tényleg keresem-e még az utam. Bízom benne, hogy most megtaláltam. Korábban, újságíróként sokszor éreztem azt – még akkor is, amikor egy cikkemnek sikere volt –, hogy nem csak írni, hanem tenni is szeretnék valami olyat, aminek igazán van eredménye. Aztán a gyerekeim megszületése után érlelődött bennem igazán a segítő szakma iránti késztetés, amit ugyan a szoptatástámogatás ki is elégít, de ez önkéntes dolog, és ebben is még tovább kellene képeznem magam. A meglévő bölcsész diplomám mellé mindenképp valamilyen gyerekekkel kapcsolatos, konkrét szakmát adó képzést szerettem volna választani.
Közben dolgozol is, ha jól tudom. Hogy sikerül mindent összeegyeztetni?
– Igen, a Kalocsa Kulturális Központban dolgozom félállásban, tavaly ősszel kaptam a lehetőséget egy pályázat keretében, melynek célja a közösségfejlesztés. Szerencsére a családom mindenben támogat. Nemcsak a férjemre, hanem a szüleimre is mindig számíthatok, a kisebbik fiam hozzájuk jár „bölcsibe”, nélkülük biztosan nem menne minden együtt, vagy legalábbis nem ilyen gördülékenyen.  
– Fiatal anyukaként te milyen elveket tartasz szem előtt a gyermeknevelésben?

– Igyekszem egyrészt az ösztöneimre hallgatni, másrészt szívesen olvasom a témában szakemberek és más szülők tapasztalatait is. Alapvetően a válaszkész nevelési szemlélettel és a pozitív fegyelmezés eszköztárával szimpatizálok, ezeket igyekszem a gyakorlatba ültetni – több-kevesebb sikerrel. Az őszinte, nyílt kommunikációban hiszek minden téren, és a gyerekeinkkel is ezt igyekszünk megvalósítani születésük óta, és próbáljuk elsősorban az ő igényeikhez igazodva kialakítani a szokásainkat. Ami a legnagyobb kihívást jelenti számomra, az a türelmem megőrzése, a következetesség és az időbeosztás. Egy biztos: a gyereknevelés jó kis önismereti utazás is egyben.

Fotó: Kesztyűs Atti